Ebben az évben 175 éve annak, hogy nemzeti imánk, a Himnusz –megzenésített formájában – elindult nemzetegyesítő útján. Himnuszunkat tehát 175 éve énekeljük. Tarics Péter újságíró, író, a Himnusz és a Szózat történetének kutatója az évfordulóra írt történeti és eszmei elemzés-értekezésével tiszteleg nemzeti imánk előtt, melyet folytatásokban közlünk.
***
Kölcsey Ferenc a nemzeti himnuszok fénykorában a vallásos költészet egyik legrégebbi formáját újította meg. Himnuszunk a keresztény hithűség, a magyar függetlenség és szabadságvágy hiteles kifejezője, a teljesség ígérete.
Kölcsey művei között talán az egyetlen, amely bizonyos mértékig és mélységig tematikusan is szakrális.
A latin egyházi himnusz tudománya azt tartja, hogy: „A korai kereszténység korában, nemritkán még a középkorban is, egyes esetekben akár napjainkig, a himnusz általában emelkedett hangú vallásos vagy egyházi éneket jelent. A hymnus-kifejezés a 4. században már Dávid zsoltárait is magában foglalta. Alkalmazták továbbá zsoltár-szerű alkotásokra is: bibliai vagy apokrif énekekre.”
Kölcsey Himnuszában a régi protestáns énekek, a Biblia, a Miatyánk, valamint a különböző katolikus prédikációk gondolatsorai és kifejezései is megtalálhatók.
Szövegét és zenéjét az utókor megszentelte, kultikus közösségi alkotássá avatta, mindmáig a legszentebb nemzeti imádságunknak tartjuk. A Himnusz elemzésekor és értelmezésekor tehát szakrális mikéntjére is figyelni kell.
A Himnusz első sora a Miatyánk megszólító szavára emlékeztet, a felszólító módú ige kérést fejez ki: „Isten áldd meg a magyart…”. A Miatyánk első szava a „Pater”, Kölcsey Himnuszában az „Isten” a megszólított, akitől a lírai Én áldást, segítséget kér és remél. A „Sanctificetur nomen tuum – Szenteltessék meg a te neved” fordított arányú analógiás párhuzama az „Isten áldd meg a Magyart!” kérésnek. Az áldáskérő nyitányt két hálaadó strófa, majd négyversszakos bűnbánatos vallomás követi.
A Himnusz kéziratában Kölcsey nagy kezdőbetűvel írta a Magyart, jelezvén ezzel, hogy az isteni áldást az egyetemes magyarság számára kéri és reméli. Az „a” névelőnek Erkel fenséges zenéjében is fokozott jelentősége van.
A „Jó kedvvel, bőséggel” áldáskérésre Ézsaiás könyvének 25. fejezetében maga az isteni Ige bíztat bennünket: „Ez esztendőt megáldjad, ez esztendőt megáldjad, kegyelmedből Úr Isten! Bő zsírral ékesítsed, bő zsírral ékesítsed, te szent Jehova Isten…” A „Jó kedvvel, bőséggel” egyébként a magyar köztudatban túlmutat a bibliai értelmezésen, hiszen évszázadokon át „örömteli, megelégedett kedélyállapotot, vidám hangulatot” is jelentett a magyarság számára. A „Jó kedvvel, bőséggel” és a „Hozz rá víg esztendőt” tehát nemcsak a mai értelemben vett jókedvet, bőséget és vidám hangulatot jelent, annál sokkal többet: életvitelszerű jólétet. Kölcseynél nemcsak az anyagi jólétet, hanem a lelki-szellemi értelemben vett „bőséget” is jelenti.
A „Nyújts feléje védő kart/ Ha küzd ellenséggel” sorpár értelmezésében szintén kulcsfogalom az isteni áldás.
A „védő kar” motívum az Ószövetségben gyakori, átvitt értelemben erő, a hatalom kifejezésére irányul. Az „Isten karja” az Úr hatalmára utal.
Érdekes gondolatsor – tulajdonképpen: gyónás – a következő a Himnuszban: „Megbünhödte már e nép/A múltat s jövendőt!” Felmerül a teológiai-filozófiai kérdés: Hogyan lehet a múltat megbűnhődni és egyszerre a jövendőt is, amikor még a jelenben élünk, ha Isten igazságos? Hegedűs Lóránt püspök szerint Kölcsey Ézsaiás próféta 40. fejezetének 2. versére építi mondanivalóját, tehát igei ihletés alapján fogalmaz. A babiloni fogság végét látó próféta hirdeti: „Szóljatok Jeruzsálem szívéhez, vége van a nyomorúságnak, hiszen kétszeresen is sújtotta őt az Úr keze minden bűneiért.”
Figyelmeztető erejű intonáció vezeti be a négystrófás bűnbánati szakaszt, amely kimondja: a magyarság nem tudott méltón élni az Úr ajándékaival, a kereszténység erényeivel: „Vár állott, most kőhalom…” A bűn következménye a büntetés, a pusztulás. A negyedik versszakban a mongol pusztítást és a törökdúlást, az ötödikben az önpusztítást, a hatodikban a hazafiatlanságot, a hetedikben a bizalomvesztés okát nevezi meg Kölcsey logikai és történelmi sorrendben – az ok és következmény kauzális láncolatában.
Kölcsey szerint Mohácsot a széthúzás, az önpusztítás, a nemzeti egység hiánya tette végzetessé, ezek miatt szűnt meg a középkori önálló, független Magyarország:
„Hányszor támadt tenfiad,/ Szép hazám kebledre,/ S lettél magzatod miatt,/ Magzatod hamvedre!” A bűnhődés, a nyomorúság történelmi képsora jelen idejűvé válik, eljut Kölcsey saját koráig. Ez is bizonyítja, hogy Himnuszunk szerzőjére erősen hatottak a pusztulás, a nemzetsors toposzai.
Kölcsey Istenre hagyatkozik, a kegyelemben bízik. Áttekintve a magyarság vészterhes történelmét, a keretes vers végén fontossági sorrendet és igét cserél: „Szánd meg Isten a Magyart…” A költő a Mindenhatóhoz fordul kegyelemért, dicsőségét zengi, kegyelmét kéri, könyörgi a magyar nép számára. Kölcsey szerint – és a Biblia szerint is – Isten kapcsolatba lép a bűnbánóval, a megtérővel, a kegyelem nevében helyreállítja vele az életközösséget, mert „Isten nem akarja a bűnös halálát.” A bűnbánat ugyanis a kegyelmi állapot helyreállítása, a bűn következményétől, a büntetéstől válthatja meg a bűnelkövetőt.
Az Újszövetségben a kegyelem nem jog – tehát nem lehet kikövetelni, nem lehet kikényszeríteni, nem lehet megszolgálni, kiérdemelhetetlen –, hanem ingyenes isteni ajándék. Ezt a kegyelmet kéri Kölcsey a magyar nemzet számára.
Nemzeti imádságunk szakrális-spirituális dimenziója nem lezárja, hanem megnyitja a távlatokat. A Himnuszt éneklő lélekben felfelé, a „Mennyei Jeruzsálem” felé tekint. Kölcsey versimádsága hidat épít föld és ég között, a lelki dimenzióban létrejön a tulajdonképpeni szellemi-lelki közösség: „Isten, áldd meg a magyart (…) Szánd meg Isten a magyart (…) Nyújts feléje védő kart…”
Kölcsey Himnusza a fentiekben leírtakon kívül is számos régi elemet tartalmaz. Az egész magyar költői hagyománynak, évszázadok hazai sorsfilozófiájának gyűjtőmedencéje a Himnusz. A következőkben néhány ilyen régi elemet, párhuzamot villantok föl.
Kölcsey Ferenc: HIMNUSZ
|
KÖLTŐI-SZAKRÁLIS HAGYOMÁNYOK, SORSFILOZÓFIÁK |
Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére |
Elpusztitád néped elől
Pogányokat lám ez földről, Gyökerinket Scitiából Hogy kihozád a vakságból. (Bakos János, XVII. sz. eleje) |
Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél |
…mennyi kalászt érlel Ceres
a kúnsági mezőkön (Baróti Szabó Dávid) |
Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben |
Nagy haragja vagyon istennek mirajtunk
Bűneink ostora elhatalmazott rajtunk (ismeretlen énekszerző, 1600 körül) |
S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben Most rabló mongol nyilát Zúgattad felettünk |
Az fölhők essőt ejtének,
És nagy mennydörgések lőnek, Az magas ég harsaga, Széllyel minden csattaga. Sűrő nyilak röpülének, Sebes kőessők esének Olly villámások lőnek, Hogy az egész föld fénlék. (Szenczi Molnár Albert: 77. zsoltár) |
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének |
…ha most a te népedet vagy tűzzel megemészted, vagy döghalállal pusztítod és koporsókba rakod, a testhalmokat szemlélvén a pogányok mit mondanak?
(Csete István: Prédikáció, 1703) |
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám kebledre S lettél magzatod miatt Magzatod hamvvedre! |
Minden ország, az melly maga ellen meghasonlik, elpusztúl.
(Lukács evangéliuma)
Akármely ország is elpusztul, ha magában belől meghasonlik. (Kecskeméti Alexis János, 1721) |
Bújt az üldözött… | Lappangunk, az ünnön hazánkban is bujdosunk (Laskai János, 1641) |
Kard nyúl barlangjában… | És bemennek a sziklák barlangjaiba és a föld hasadékaiba az Úr félelme elől
(Ézsaiás próféta)
ki föld alatt való lyukakban bocsátkozik, ki a magas kősziklák barlangjában, ki a sűrű erdőkben, a bokrok között lappang (Landovics István: Prédikáció, 1689) |
Szánd meg Isten a magyart… | Szánjad meg Úr Isten mi nyomorúságinkat
(Bornemissza Énekeskönyv, 1582) |
(Folytatjuk)