Az első helyi szervezetek mindjárt a Pozsonyban megtartott alakuló gyűlés után születtek. Az írások úgy őrzik, hogy Érsekújváron, Muzslán és Gerencséren (Nyitragerencsér) jeleskedtek elsőként, legalábbis a dokumentumok szerint.
A szervezet megalakulása után azonnal művészeti munkát kifejtő csoportok is alakultak. Az első fecskékként a színjátszó csoportok és az énekkarok újították fel a tevékenységüket. Igyekeztek minél hamarabb kulturális előadást szervezni és a nagy nyilvánosságnak megmutatni, hogy szabad ezután nyilvános helyeken is magyarul beszélni, megnyilvánulni.
Természetesen a színdarab megválasztásával nagyon kellett vigyázni, mert szigorú volt az ellenőrzés.
A járási nemzeti bizottság illetékes fórumával jóvá kellett hagyatni a kiválasztott darabot és engedélyt kellett kiváltani a bemutatására. Gyakran előfordult, hogy az előző időkben bemutatott színműnek előkerült a szövegkönyve, azt nagy lelkesedéssel újra betanulták, de nem mutathatták be, mert a tartalma nem volt a „kornak megfelelő”, vagy cím szerint nem szerepelt az engedélyt kiadó hivatal „listáján”. Ilyenkor nagy bajba került az adott helyi szervezet, ha már betanulták a színjátszók és ők azt már beszerették volna mutatni.
Ezért a szervezet vezetősége a tilalom kijátszására igyekezett minden ravaszságát bevetni, hogy megszerezhesse az engedélyt. Például a szövegkönyv színlapját lecserélték egy engedélyezett darab színlapjára, vagy megértették a csak szlovákul tudó engedélyt kiadóval, hogy a darab tartalma a kornak megfelelő, de ez veszélyes volt. A hatalomnak akkor mindenütt volt „füle” is, meg „szeme” is –, ha az jelentett, letiltás, büntetés, felelősök meghurcolása, káderezési kellemetlenségek származtak belőle.
Szerencsére sikeresen haladt a helyi szervezetek megalakítása, 1949 végére már hatvanhárom működött belőlük.
A kulturális egyesület szervezeti felépítése értelmében a központi titkárság szervezésében gyorsan, fizetett apparátussal megalakultak a járási és a kerületi titkárságok is.
Bodrogközi konyhatánc, a közgyűlés kulturális programjából. Táncolják: balról, Rigó Sári, Takács András, Lelkes Ica, a Komáromi Magyar Gimnázium tánccsoportjából. Fotó: Csemadok és Fórum Intézet archívuma, a Fáklya havilapból
Ez akkoriban úgy működött, hogy a hivatásos dolgozóként alkalmazott személy, a Csemadok járási, kerületi, központi titkára, tehát az apparátus szorgalmazta a helyi szervezet megalakítását, és nem fordítva. Nem a maguktól szerveződött helyi szervezetek szorgalmazták a járási titkárságok létrehozását. A járási titkár társadalmi alapon munkát vállaló társakat szervezett maga mellé, hogy gyorsabban haladjon a helyi szervezetek megalakítása.
Az előző írásban megnevezett Mezei Sándor, aki részt vett a pozsonyi alakuló gyűlésen, például vállalta, hogy a Szilicén megalakítandó helyi szervezet mellett segíti a rozsnyói járásban további tíz szervezet megalapítását. (Mindegyik küldött hasonló feladatot vállalt a saját lakóhelyén.) A beszélgetésünkkor Sándor bácsi elmondta, hogy „… Itthon 1949-ben alapítottuk meg a szervezetet. Ebben segített Hajdú Andor is, de ő elmaradt. Így magamra maradtam, de én nem ijedtem meg a mai napig sem attól. Sokat kellett harcolni érte mindig, mert sokszor oldalról szurkáltak, de én észre sem vettem ezt. Voltak, akik segítettek, mint Bokros Andor, ő volt elnök is, azután Bodnár Laci, aki pénztárnok volt. Évek múlva aztán egy kis baj volt, lemaradt a Csemadok. Vissza kellett vennem az elnöki funkciót.”
Tehát a ’49-es év végére már 63 helyi szervezet működött, 3380 taggal. A tagság fele a fiatalok közül került ki. Főleg a fiatalok, meg a középgenerációba tartozók dolgoztak a különböző művészeti műkedvelő csoportokban – a színjátszó csoportban, a táncosok csoportjában, meg az énekkarokban.
A kulturális műsorok biztosításában a színjátszó csoportok mellett a népi szokáshagyományokat színpadra állító közösségek jeleskedtek.
Ezek összefogták a helyi szervezet minden szakcsoportját, mert egy lakodalom, fonó, tollfosztó, húsvéti locsolkodás, farsangi mókázások, egyéb jeles napokhoz, vagy családi ünnepélyhez kötött szokások megelevenítéséhez egyaránt szükség volt a zenészre, a táncosra, az énekesre, a jelenetet eljátszó színészekre. A hagyományokból, a saját kultúrából összeállított műsorok bemutatásával nem voltak különösebb problémák. A hatalom ezt szívesen fogadta, mert a népi kultúra hagyományainak felújítása, újraélése ebben az időben támogatott, meghirdetett kultúrpolitikai irányzat volt.
De azért ez sem ment egészen simán. Például 1965-ben Nagycétényben betanulták a lakodalmas szokásokból összeállított műsort. Egyszer-kétszer bemutatták otthon, mire a járás illetékeseinek a fülébe jutott, hogy sok benne az Isten emlegetése, meg a vallási jellegű jelenet. Letiltották a további előadását. A Csemadok központjából utaztunk Nyitrára a párt járási bizottságára: én, mint a népművészeti osztály vezetője és Mács József, a HÉT újságírója, hogy megmagyarázzuk: a néphagyományban a lakodalmi szokásoknál az Isten említése mindenütt jelen van. A szlovák népi kultúrában is szerepel, és azokat a kompozíciókat Východnán, a szlovákok országos népművészeti fesztiválján sok-sok ezer néző jelenlétében színpadon nagy pompával előadják. A beszélgetésünkkor ezt dokumentummal, a folklórfesztivál műsorfüzetével tudtam bizonyítani, így a lakodalmas műsor további játszását már nem tudták megakadályozni. Ez az engedélyezés aztán példa lett, lehetett rá hivatkozni, mert hasonló problémák országszerte előfordultak.
Az 1945-49-es jogfosztott években a front előtti évek kulturális tevékenységének keretéül szolgáló magyar nyelvű egyesületi/szervezeti formát a kulturális élet újrakezdésekor el kellett felejteni.
Ez alól csak a tűzoltó, a szakszervezeti csoportok és a sportszervezetek képeztek kivételt, de azok is csak szlovák nyelven fejthették ki a tevékenységüket, a kultúra területén is. A tiltott időben a vidéki települések alkalmanként éltek azzal a lehetőséggel, hogy a nyilvántartott, szlovák nyelven működő szervezetek égisze alatt magyar nyelven játszottak színdarabot, állították színpadra a falu lakodalmi, farsangi, aratási szokáshagyományait, rendeztek bálokat, vállalva az ezzel járó esetleges kellemetlen következményeket.
Fiatal legény voltam, de emlékszem, mert számomra is nagy jelentőséggel bírt, hogy Lekenyében 1946 kora telén a tűzoltók tánciskolához adták a nevüket. Egy Schmell nevű szlovák hivatásos táncmester Pelsőcről járt a táncokat magyarul tanítani. A falunkból volt a felesége, a megélhetés kényszere kijátszatta vele a Beneš-dekrétumokat. A háború véget ért és kezdetét vette a társadalmi élet. Kik hogyan tudtak, úgy igyekeztek kibújni a némaságba kényszerítés alól. Lekenye, Sajótiba magyar falu volt, náluk így próbálkoztak, máshol másképpen. Volt, ahol sikerült, de voltak olyan esetek is, hogy a szervezők nagyon ráfizettek a merészségükre, vagy megértésre találtak a hivatalnál, például Felsővályban, ahol 1990-ben, az ottani néprajzi gyűjtés közbeni beszélgetéskor kedvezőbb esetre emlékeztek:
„…Takács A.: Amikor 1945-ben megszüntették, betiltották a magyar iskolákat, lehetett bálokat, színdarabokat magyarul rendezni?
Kovács János: Persze hogy tartottunk. Már elébb a fiatalembernek – Pálfy Gyula-, beszéltem is. Színdarabot is játszottunk.
Takács A.: Hányban játszották, melyik évben?
Kovács János: Negyvenhétben, vagy negyvennyolcban. Nem tudom pontosan. De előtte is játszottunk. De csak rövid egyfelvonásosokat, vagy valamilyen kabarét. De aztán a rendes színdarabot, olyan háromfelvonásosokat, azután negyvenhétben, negyvennyolcban játszottunk. Vót itt egy bíró, Kresánek nevű, az nekünk megengedte.” (Pálfy Gyula – Takács András: A Vály-völgy hagyományos táncai és táncélete)
(Folytatjuk)
