Hazai magyar lapjaink minden évben az iskolai beíratások idején nagy teret szentelnek a gyerekek iskolaválasztásával kapcsolatos írásoknak. Neves közéleti személyiségeinken kívül gyakorló pedagógusok és szülők is elmondják, miért is fontos, hogy a magyar gyerekek anyanyelvükön tanulhassanak.
Ennek vitathatatlan előnyeit konkrét példákkal támasztják alá, és tényekkel mutatnak rá, milyen hátrányokkal, buktatókkal jár, ha a magyar gyerek nem anyanyelvi iskolában kényszerül elsajátítani a betűvetés tudományát. Félő, hogy ezeket a cikkeket pont azok nem olvassák, akiket érint, mégpedig annál az egyszerű oknál fogva, hogy legtöbbjük már nem, vagy csak ritkán olvas magyar sajtóterméket. Vagy ha igen, lelki nyugalmuk érdekében észrevétlenül átsiklanak az anyanyelvi oktatás jelentőségével foglalkozó írások felett. Ennek ellenére szükség van ezekre a mozgósító, meggyőző és felvilágosító cikkekre, vagy ahol mód van rá, előadásokra, beszélgetésekre, mert ha az elbizonytalanodott magyar szülők közül csak egy-kettő is változtat eredeti szándékán, és magyar iskolába adja gyerekét, nem volt hiábavaló a meggyőzésükre irányuló fáradozás.
Ennél természetesen jóval többre, és szavak helyett kiváltképp tettekre, valamint új, és ugyanakkor differenciált, mi több, térségenként is eltérő kezdeményezésekre van szükség. Mert egészen másképp kell érvelni azoknál a kisgyermekes magyar szülőknél, akik maguk még magyar iskolába jártak, mint azokkal szemben, akiknek már a nagyszüleik, esetenként a dédszüleik is szlovák tanítási nyelvű alapiskolát látogattak. Más a helyzet a Csallóközben, mint teszem azt, az Ipoly mentén. Más a csallóközi emberek mentalitása, mint a nyelvhatáron vagy a szórványban élő embereké.
A továbbiakban a szűkebb pátriámban szerzett tapasztalataimra szeretnék kitérni.Összeszámoltam, hogy a Nagykürtösi járásban a 35 vegyeslakta település között tizenkét olyan község található, ahol a magyar népesség számaránya 20-70 százalék között ingadozik, de az utóbbi húsz évben egyetlenegy magyar család (csak zárójelben jegyzem meg, magyar család alatt értem, ahol otthon szülők és gyermekek magyarul beszélnek) sem járatta gyermekét anyanyelvi iskolába! Ezek közül érdemes volna külön szociológiai kutatást végezni abban az alig több mint 250 lélekszámú faluban, ahol az 1991-es népszámlálás során a lakosság 88, tíz évvel később már csak 76,1 százaléka vallotta magát magyarnak, holott az elmúlt hatvan (60!) évben a település magyar nemzetiségű tősgyökeres lakosainak egyike sem járt magyar iskolába! Érdekes módon, ahhoz nemzedékeken keresztül ragaszkodtak és ragaszkodnak ma is, hogy vallásukat magyarul gyakorolhassák, templomukban a nagyobb egyházi ünnepekkor felcsendülő magyar himnuszt fiatalok, idősek egyaránt átélten, szívből éneklik. Arra is emlékszem, hogy a múlt század hetvenes éveiben tevékeny Csemadok-szervezet működött a faluban, a jó hangú asszonyokból és férfiakból álló vegyes énekkar rendszeresen szerepelt a Csemadok által szervezett különféle járási dalversenyeken is. Számomra egyszerűen érthetetlen, hogy mindezek ellenére az itt élő emberek soha nem igényelték, nem szorgalmazták az anyanyelvi oktatás beindítását községükben. Kérdés, hogy ezen és számos ehhez hasonló településen miként volna lehetséges megértetni a magyar szülőkkel az anyanyelvi oktatás fontosságát? Merthogy annak idején, a rendszerváltást követő években voltak próbálkozások személyes megkeresés formájában is a tankötelezettség előtt álló magyar gyerekek szüleinek megnyerésére, ám kevés sikerrel jártak a magyar iskolák mellett agitáló aktivisták.
Megoldásként kínálkozna az ún. vasárnapi magyar iskola megszervezése a veszélyeztetettnek minősített falvakban még akkor is, ha kezdetben csak gyér érdeklődés nyilvánulna meg a kezdeményezés iránt, mert elképzelhető, hogy a magyar nyelv, irodalom és történelem akárcsak nagyvonlakban való megismertetését szolgáló hétvégi iskola hallgatói már jobban hajlanának gyermekeiket vagy jövendő utódaikat anyanyelvi iskolába járatni. Erről ugyan már évek óta beszélünk politikai és kulturális érdekképviseletünk helyi vagy regionális fórumain, de szándéknyilatkozatainkon kívül alig jutottunk előbbre.
Sajnálatos tényként könyvelhetjük el, hogy ezen a téren az érintett települések magukat magyarnak valló polgármesterei sem igen aktivizálták, aktivizálják magukat. Kérdés, hogy felvállalnák-e pluszban például a magyar vasárnapi iskola fenntartásának anyagi költségeit? Az ott működő magyar papok is erőteljesebben hangsúlyozhatnák az anynyelvi oktatás jelentőségét, és maguk is tevékenyebben segíthetnék a hívő szülők meggyőzését. Főleg azokon a településeken, ahol híveik még erősen ragaszkodnak a magyar nyelvű szertartásokhoz.
Ha már az imént papjainkat említettem, szólni kell azokról az utóbbi időben számban emelkedő vegyeslakta községekről is, ahol szlovák anyanyelvű, magyarul nem, vagy alig beszélő papok tevékenykednek. Félő, hogy ezeken a településeken még és egyre nehezebb lesz megnyerni a magyar szülőket, hogy gyermeküket anyanyelvi iskolába írassák.
Hamarosan lejár az iskolai beíratások határideje. Kíváncsian várom, hogyan alakul a leendő magyar elsősök száma szűkebb pátriám magyar tanítási nyelvű alapiskoláiban. De még inkább azt, hogy a vonzáskörzetükbe tartozó, zömében magyarok lakta falvakból hány magyar szülő vitte gyermekét beíratni, esetenként a távolabb fekvő szlovák iskolába.
Ahogy fentebb említettem, iskolai beíratások idején kétségtelenül szükségesek az anyanyelvi oktatás fontosságával foglalkozó írások, eszmefuttatások, ugyanakkor kevés ez az egyszeri nekibuzdulás. Kiváltképp a peremvidéken, a nyelvhatáron vagy a szórványban élők esetében. Nem is értem, hogy tájainkon időről időre miért csak beszélünk, és szinte semmit sem teszünk az ún. vasárnapi magyar iskolák megszervezése érdekében. Kényelemből, közömbösségből, vagy időhiány miatt? Vagy a szóba jövő érintettek részéről várható elutasítástól, érdektelenségtől, az esetleges újabb csalódástól félünk? Pedig a puding próbája az evés!
Bodzsár Gyula, Felvidék Ma
