TRIANON ÉVSZÁZADA még nem ért véget. Trianonnal határon kívülre került 3 millió magyar. Saját földjeinken, idegen hatalommal a nyakunkon. A későbbi nemzetállamok – Jugoszlávia, Románia, Csehszlovákia, – a szovjet birodalom prédái lettek mindenütt.
A német és a magyar kisebbség pedig a háború utáni bosszúállás célpontja. Elvették, államosították történelmünket, hírközlésünket, anyanyelvünk használatát. Ideologizálták kultúránkat, átkeresztelték lakhelyünk megnevezését, államosították egyházi iskoláinkat s az egyházak vagyonát. Elvették, kisajátították földjeinket. És Csehországba hurcolták a magyarokat, rabszolgavásárra. Szlovákiában még a rendszerváltás után is nyelvtörvényekkel bilincselték nyelvünk használatát. S ne feledkezzünk meg arról se, hogy a Beneš-dekrétumok máig érően is hatnak.
Az új határok a bosszú és a tiltás határai lettek. Szabályozták, tiltották a nemzettel való érintkezés jogát. Voltak évtizedek, amikor a határon olyan hevülettel keresték, kotorták a könyveket, az újságokat, mint a kábítószert.
Ellenség lett a betű is.Trianon szerepet játszott a Rákosi-rendszer abszurditásaiban, a nagyhatalom – a szomszédok – előtt földig hajló vazallusság honosításában. A brezsnyevi helsinki folyamatban az akkori magyar politika főhajtva vette tudomásul Trianon tényét.
Trianon második világháború utáni időszakában virágzott ki a birodalmi internacionalizmus, az erősebb előtti hódolat kényszere – a nemzeti kérdés, minden ország belügye – ürügyén az erőszak hatalmát ránk kényszerítő és igazoló ideológia.
Trianon után nőtt ki a burzsoá nacionalizmus halálokat is osztogató bűne. Trianon utókorában nőtt ki a szocialista hazafiság kényszerzubbonya.
Voltak évtizedek, amikor Magyarország, az állam nem vállalt bennünket. És a határok sorsa? A pártállamok területeit vaspántos határok védték. Egymás mellett. És egymás ellen.
Szegény, megalázott Kárpát-medencei magyarságunk! Mennyi katona, csendőr, finánc, hivatalnok, spicli figyelte jövés-menésünket egy évszázadon át.
Merre vagy Európa?
JELEN IDŐNK A VÁLTOZÁSOK IDEJE! Kell, hogy legyen erőnk a változásokra.
Trianon évszázada még nem ért véget. Most folyik a nagy per. Ez történik minden nemzetiségi területen, visszaperelni elsarcolt tulajdonainkat, emberi és közösségi jogainkat. Mondanom sem kell, a trianoni hordalék iszonyú.
Nem lehet elkerülni a százados veszteségek összeírásait. Mit és mennyit veszítettünk az állami erőszak markaiban? Az asszimilálás, az elnemzetlenítés hányféle eszközét és módját próbálták ki rajtunk?
Szlovákia s az itt élő magyarság 2004-től az EU tagja. Szlovákia magyarságával együtt mi is az első partraszállók között lettünk. Más valósággal kell szembenéznünk, és más valóságot kell alakítanunk. Európa követte el a magyarság szétszóratását és meghurcolását. Most a mai Európa a múlt év karácsonyától szedi fel a határköveket és a sorompókat.Hihetetlen, de igaz. Puskalövés nélkül szűnnek meg a ragadozó nemzetállamok erőszakos határai.
Trianon brutális megtörése volt a magyar egyetemességnek. Az erőszak eltávolított önmagunktól. Innen, a társadalmi lét széléről indul a Trianon utáni élet. Közel 90 éve gyalogolunk a nemzet felé, hogy legyőzzük az idő távolságait. S nem szabad elfelednünk, hogy e közelítő úton az irodalom, a kultúra lett a fogódzó, a palló, az ösvény, a szélesedő út. 2004 májusától visszaállt a természetes érintkezés a hazával, a magyarsággal, a nemzettel.
Szabadabb lett a határ. Nyilvánvalóan a legfontosabb számunkra a szabadság érzése. Lelkünk és életünk határait ezután magunk szabhatjuk meg. A csatlakozás másnapján már azt kérdezhettük, mi történik a következő napokon? Nyilván, közelítő lépések egy új valóság irányába. Hány ilyen közelítő lépés kell, hogy elkopjon belőlünk a félelem, a bizalmatlanság? S milyenek azóta is a közelítő lépések a nemzet s Magyarország felé? Összetettek, emberiek, öröm és gond egyszerre.
EURÓPA INTEGRÁCIÓJÁNAK AZ ÚTJÁRA LÉPTÜNK, de ezzel együtt múltunk, jelenünk és jövőnk egyértelmű igénye a magyar nemzeti integráció.
A határok fokozatos megszűnése egy más valóságot teremtett. Számolnunk kell azzal a ténnyel, hogy három jogrend, a szlovák, a magyar és az európai borul fölénk. Szlovákiában egyenrangúságot, önkormányzatiságot, autonómiát
igénylünk és követelünk. Európától igazságot, igazságtevést, kollektív jogaink elismerését, a nemzettől pedig természetes befogadásunkat akarjuk és reméljük.
Fájó, hogy a magyarországi pártharcok elhalványítják a kialakult történelmi alkalmat. Most sokszorosan szükséges átgondolt és reális nemzetpolitikát kíván a helyzet. Kinyilvánítani a minden magyarnak kijáró nemzeti jogot. Kérdés, a nemzeti asztal körül milyen lesz a státusunk? Kisebbségi létünkben irodalmat, kultúrát teremtettünk, az önvédelem, a megmaradás, a megtartás szellemiségét és erkölcsét. Kínkeservesen intézményrendszert építettünk. A Kárpát-medence magyar nemzetiségi közösségei közül a szlovákiai magyarság bizonyította a kultúra közösséget formáló és megtartó erejét többek között éppen a Csemadok megteremtésével is.
Magyarországnak, a nemzetnek, a magyar vállalkozóknak tudatosítaniuk kell, hogy a határon kívüli nemzetiségi területek szegények, akárhová nézünk, mindenütt a munkanélküliség. Felháborító helyzet, ha a szülőföld, a szülőföldi haza nem ad kenyeret, máshol kell keresnünk. Vigasztaló szónoklatokkal és frázisokkal nem lehet közösségeket megtartani, de munkaalkalommal igen. Tudatosítanunk kell, hogy csökkent az erkölcsi ráhatás ereje, hogy a magyar állam jelenlegi támogatási ereje és rendszere filléres aprópénznek tűnik mai gondjaink mellett. Tudatosítani kell, hogy a nemzetpolitikát, amely ma szétzilált, már csak a határon kívüli magyar közösségek részvételével lehet megalkotni.
CSATLAKOZÁSUNK ÓTA a változó történelmi helyzet állandó kérdése marad: melyek lesznek a kiteljesedő érintkezés, a megélhe-
tés, az érvényesülés pontjai? S a 90 évig kisebbségben élő ember? Milyen emberarc, milyen emberi lélek várja létünk megváltozását? Sokféle. Hisz az asszimilálódás és a nyelvhez s a nemzethez való hűség partjai között ringott eddig a csónak. A határon kívüli lét próbatétel volt, és megmérettetés.
(Dobos László jegyzete Megjelent a Szabad Újság február 20-i számában)
