Minden évben halottak napján, miután gyertyát gyújtunk az ősök sírjánál, meg szoktunk állni egy érdekes keresztcsoportnál a farnadi evangélikus temetőben. Amikor megérdeklődtem, ki az a Petrik András, akinek a keresztjénél gyertyát gyújtunk, megtudtam, hogy ő a dédnagymamám egyik fiútestvére volt, aki meghalt a háborúban, a Don-kanyarban. Ez az információ arra ösztönzött, hogy érdemes lenne felkutatni felmenőim háborús történeteit, illetve szülőfalum, Farnad háborús vonatkozásait.
Petrik András, vagy Andri bátyja (ahogy nagymamám nevezte) a 2. hadsereg 22. zászlóaljában szolgált. A seregbe 1942-ben rukkolt be 25 évesen, miután megkapta a SAS behívót (a SAS rövidítés jelentése: sürgős, azonnali). Így került el a Don-kanyarba, ahol a magyar sereg Voronyezstől déli irányba, egy 200 kilométeres szakaszon a Don folyó mentén tartotta a frontot.
Az interneten megtalálható orosz személyi karton szerint Andri bátyja 1943. február 1-jén esett fogságba Kasztornoe közelében.
Ez megközelítőleg 100 kilométerre van Voronyezstől. Kasztornoeból egy Sumiha nevezetű helyre vitték fűtetlen marhavagonokban (a két település között 2 035 kilométer van). Abban az időben a háborús helyzet miatt az út 3-4 hétig is tarthatott.
A szerelvények viszonylagos lassúsága összefüggésben volt az erősen megrongálódott vasúthálózattal azokon a helyeken, ahol kétszer is átvonult a front. A háború alatt, amikor a frontra vonuló vonatoknak volt előnyük, a hadifogoly-szerelvények csak másodlagos fontosságúak voltak. A hosszú utat viszont a marhavagonokban nem mindenki bírta ki, a halottak nevét pedig nem jegyezték fel. Ebben a sumihai fogolytáborban halt meg Petrik András augusztus 11-én.
Fotók és dokumentumok Chládek Tamás családi archívumából
Egyes adatok szerint a magyar veszteség 10 százalékos volt, ami azt jelenti, hogy 125 ezerre tehető a hősi halált halt, megsebesült, vagy fogságba esett katonák száma. A háborúban közel 80 farnadi katona esett el, róluk 2001 óta a református és katolikus temető mellett az evangélikus temetőben is meg tudunk emlékezni. Utóbbiban a soha haza nem jutott hősökre 11 szimbolikus kereszt emlékeztet.
Ugyanitt három német katona is alussza örök álmát, akik 1945 tavaszán estek el, amikor a szovjet csapatok megszállták Farnadot. A háború után nem volt szabad meggyászolni a németek mellett harcoló katonákat, így közvetlenül a háborút követően nem is készült a farnadi elesett katonák számára emlékhely. Ezért ha a farnadi evangélikusok meg akartak emlékezni a fronton elesett szeretteikről, akkor ezen a három katonasíron gyújtottak gyertyát.
Amikor 2001-ben exhumálták a német katonasírokat, és a maradványokat Važecon, egy újonnan létesített katonai temetőben újratemették, szükség lett egy új emlékhelyre. Ekkor állította az evangélikus egyház azt a 11 katonai sírkeresztet, ami a fronton maradt 11 evangélikus legény sírját jelképezi.
Andri bátyja öccse, Petrik Gyula is megjárta a háborút. Ő 1944 decemberében esett fogságba. Legtöbb időt a Káma folyó menti Permben töltötte, ám ő legalább hazajutott 1948 decemberében. A családi emlékezet szerint mindössze 47 kilogrammos volt, amikor megérkezett. Az elmondások szerint nem szívesen beszélt a háborús évekről, ezért csak annyit tudunk, hogy sokat éheztek, fáztak, leggyakrabban csak csalánból készült teát fogyasztottak, és volt, hogy verték is őket. Gyulához hasonlóan több farnadi férfi haza tudott jönni a fogságból, de úgy, mint Gyula, ők sem szerettek visszaemlékezni a történtekre.
Chládek Tamás családi archívumából
A legtöbb farnadinak viszont sajnos a házát sem kellett elhagynia ahhoz, hogy megtapasztalja a háború szörnyűségeit. A front 1944 decemberében érte el a Garam folyó vonalát. A szovjet 5. gárdahadsereg és a 6. harckocsihadsereg több helyen átlépte a Garamot, és hídfőállásokat létesített. Ebben az időszakban német egységek voltak elszállásolva Farnadon, ezenkívül egy német katonai kórház is működött a községben. A falut emiatt több orosz repülőgépes támadás is érte. Valószínű, hogy a Nyírágó és Zselíz között lezuhant B24-es Liberator is Farnadot bombázta volna. Az anyagi károk bár nagyon jelentősek voltak, de szerencsére a támadások kevés emberi életet követeltek.
1945. február 17-én a német hadsereg a Südwind elnevezésű hadművelettel kísérelte meg visszafoglalni az orosz arcvonalat. A katonai jelentések szerint a Feldhernhalle páncélos hadtest Farnadon állt hadrendbe, és innen indult támadásba 85 harckocsi délkeleti irányba (Nagyölved, Szőgyén). Kevesen tudják, hogy a mai Szlovákia területén a Garam mentén állt a leghosszabb ideig a front, 1945. január 6-tól március 25-ig.
A német ellentámadás végül összeomlott, és a szovjet csapatok 1945. március 27-én elérték Farnadot.
Dédnagyapám, Vrábel Vilmos a naplójában az ekkor történtekről nagyon részletesen ír: „Reggel fél négy – irtó fegyverropogásra ébredünk, áll a harc, vajon mi van Bözsiékkel, át kellene szaladni, de ez nagy szó, kilépek az udvarra, a golyók, mint a darazsak. Beszólok az enyéimnek: készülni a bunkerba, én meg elindulok. Kiugrok az utcára, golyók fütyülnek el a fülem mellett.” (Vrábel Vilmos naplóbejegyzése, 1945. március 27.)
Vrábel Vilmos 1914. november 10-én született, felesége Petrik Julianna, András és Gyula testvére volt. Vilmos dédnagyapám is ott volt a keleti fronton, ahol tüzérségi telefonista volt. A korabeli iratokból tudjuk, hogy 1942. március 17-től 1943. január 15-ig az orosz harctéren teljesített katonai szolgálatot. Mivel egy bombarepesz súlyosan megsebesítette, kórházba szállították. Végül 1943. április 9-én sebesülése miatt leszerelték, s megkapta a tűzkereszt 1. fokozatát.
Síremlékek (Fotó: Chládek Tamás)
Az orosz megszállás alatt sok nehézség érte a falu lakosságát. Általában az volt a jellemző, hogy ahol a szovjet csapatok nagyobb ellenállásba ütköztek, ott a civil lakossággal is ellenségesen viselkedtek: „Az egyik megy a szomszédba, és ott a 75 éves öreg Rovnyáknéba akad, azt rángatja. (…) Szegény öreg Rovnyák bácsi úgy beszél szlovákul, mint magyarul, most mégis magyarul szól: mit akarsz azzal az öregasszonnyal? Mire az orosz leüti az öreget puskával. Szegény öreg fel akar kapaszkodni négykézlábra, az orosz belerúg, újból összeesik. Segítségért kiált, a többi orosz az utca végéről röhögve nézi. (…) Nem bírom tovább, az oroszhoz lépek, és szlovákul mondom neki, miért bántod ezt a szegény öreg szlávot, hisz testvérek vagyunk.” (Vrábel Vilmos naplóbejegyzése, 1945. március 27.)
A falu területén ugyan nem voltak nagy összecsapások, de a község határába telepített 21-es távolhordó ágyúkkal folyamatosan lőtték a frontvonalat. Erről Vrábel Vilmos így ír: „Egész nap dögeltakarítás. Temetőben és szőlőben voltam. A pincéről az összes cserép le van hullva a légnyomástól. Ugyanis ott volt felállítva a németek messzehordó ágyúja. Szerencsére nagy hó volt, és arra hullott, így egyáltalán nem tört össze, és én visszaraktam. A faluban kvártélyt csinálnak az oroszok. Vajon mi vár még ránk?” (Vrábel Vilmos naplóbejegyzése, 1945. március 30.)
A II. világháború 1945. szeptember 2-án ért véget. A községi krónika szerint 80 farnadi legény vesztette életét a háborúban. A községbeli harcok során esett civil veszteségekről nincsenek adatok.
Magyarország embervesztesége 6,49%-os, Németországé 6,44%-os, a Szovjetunióé 8,42%-os volt az ország lélekszámához viszonyítva. Azért kell emlékezni a világháború borzalmaira, hogy tudjuk, a háborúban egyformán szenvednek a katonák és a civilek, tartozzanak bármelyik harcoló félhez.
(A dolgozat 2017-ben aranysávos minősítést kapott a Kincskeresők XIII. regionális értékeket kutató diákok országos konferenciáján Dunaszerdahelyen.)
