A Magyar Hírlap 1930. június 5-én így számolt be a parlament június 4-ei ülésén elhangzottakról:
A képviselőház szerdai ülésén napirend előtt gróf Apponyi Albert és Farkas István kértek szót. Népes padsorok előtt állt fel Apponyi Albert s kifejtette, hogy van egy törvény, amelynek hivatalos kiadványa a törvénytárban gyászszegéllyel jelent meg. Erről a törvényről óhajt a képviselőház összes polgári pártjainak megbízásából néhány szót elmondani ma, amidőn elérkezett a trianoni békeszerződés aláírásának tizedik évfordulója. Béke, szerződés, törvény! Ahány szó, annyi belső valótlanság.
A béke csak annyiban van meg, hogy megszűnt a háborús öldöklés, de hol van a kedélyeknek, a lelkeknek belenyugvása?
A szerződés annyiban van meg, hogy egymással szembenálló felek kötötték, de hol van az egyik oldal beleegyezésének szabadsága?
Csak annyiban törvény, hogy becikkelyezték, de hol van a törvényjavaslat lényege: a nemzeti törvényhozói akarat szabad megnyilvánulása? Formailag törvény ez, valójában azonban kikényszerített diktátum.
Azt nem érhették el ellenfeleink, hogy meglegyen ennél a jog tulajdonképpeni tartalma is: az erkölcsi igazság, mert azt Trianon teljésen nélkülözi. Ez a békeszerződés nem állja meg a helyét a történelem ítélőszéke előtt. Legmélyebben sújtotta azt a nemzetet, amely valamennyi között a legkevésbé volt felelős, mert hiszen nem bírt teljes függetlenségének önrendelkezésével.
…
A képviselőház zajos ovációval fogadta Apponyi beszédét és utolsó szavait felállva hallgatta végig. Ugyancsak lelkesen fogadta a baloldal a következő szónokot, Farkas Istvánt, aki kifejtette, hogy a szociáldemokrácia ellensége minden háborúnak, és ellenezte 1914-ben is a háborút. A trianoni szerződést nem tartják szerződésnek, mert nem a népek önrendelkezési joga hozta létre.
A szociáldemokrata párt ismételten állást foglalt már a trianoni békeszerződésekkel szemben. Már 1923-ban kimondta a pártválasztmány, hogy a trianoni békeszerződés revízióra szorul az önrendelkezési jog alapján.
Kilencven évvel később egyrészt irigykedve olvasom, hogy a jobb és baloldal lényegében egy hangon tudott beszélni Trianon kérdéséről. Másrészt szomorúan állapítom meg, hogy a történtek igazságtalan voltának hangoztatásán túl mást egyik szónok sem tudott mondani. A tizedik évfordulón még talán volt realitása a történelem ítélőszékére hivatkozni, bármit is jelentsen ez. Ma már elég világosan láthatnánk, hogy ebbe az ítélőszékbe senki nem ül be, nemhogy bármiféle ítélet születnék. Épp ezért mélységesen szomorú, hogy bizony ma is vannak, akik képtelenek kimozdulni az akkor még jogos, de ma már igen-igen felelőtlen és bűnös sültgalamb várástól.
Az nem baj, ha június 4-én valakinek eszébe jut a 17 éves József Attila verspróbálkozása: „Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége /Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke! / Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret! /Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!” Az viszont tragédia, ha június 5-én nem jut eszébe a felnőtt költő üzenete: „A harcot, amelyet őseink vívtak, / békévé oldja az emlékezés / s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés.”
Ha pedig nem kevés a munka, akkor nincs erkölcsi jog, nincs idő sem sültgalambra várni. Csoda, hogy száz év alatt meg tudott maradni a szétszakított magyarság. De ha nem rendezzük közös dolgainkat, erre nincs további garancia. A megmaradás érdekét szolgálja, ha a nemzetünk határmódosítás nélküli újraegyesítésén dolgozunk, és az is, ha szót próbálunk érteni a szomszéd nemzetekkel. Aki ez ellen tesz, vagy aki ennek érdekében semmit sem tesz, voltaképp sírásónk. De feleslegesen ássa a sírt: nem fekszünk bele. A nemzet él, és élni akar. Ahogy Bartis Ferenc mondta: „és mégis élünk…”
