Negyedik Zimankó-regényéhez érkezett az annak idején költőként és publicistaként induló Szászi Zoltán, aki álom és ébrenlét, fiktív és valóság határán, időtlenségben mozgó szövegfolyamaiban egy sokunknak ismerős kisváros (vagyis inkább több összemosódó kisváros) nyomorúságukban is izgalmas figuráit varázsolja elénk. A történetfolyam még 2009-ben indult az első Zimankó-történettel (A felejteni nem tudás gyönyörűsége és szomorúsága), ezt követte a Zimankó és a Város Szíve (2012), A szokott helyen, hatkor (2015) és a napokban megjelent Télig mese.
Szászi Zoltánt még a nyolcvanas évek végén az Új Ifjúság Ifjú Hajtások című rovatából ismertem meg, ahol alig huszonévesen azzal dicsekedett, épp a 20. munkahelyét fogyasztja. Aztán jött az első verseskötete, a Tenger 1996-ban, s Szászi a környékünkön azonnal olvasott és szavalt költő lett. Több szavalóversenyen találkoztam a verseivel, s 1999-ben B. Kovács Istvánnal hármasban együtt indítottuk el a Gömörország című lapot is.
Szászi egyetlen napilapunk régiós munkatársa lett, de találkozhattunk vele írótáborokban, zsűrikben, s közben újabb verseskötetekkel (Sziget, 2002), Távolban a Föld (2005), A krónikás könyve (2008), Kilátó (2012), Mi volt (2013), Belenéz (2014) jelentkezett, de megjelentette publicisztikáit, lírai jegyzeteit (Forgácsok 2004), Alátét (2006), ahogy Gyenes Gáborral egy furcsa, műfajvegyítést is végrehajtott Kamasz címmel 2009-ben, de Elbújt címmel novelláit is közreadta 2014-ben. Egy súlyos betegség miatt fel kellett adni tudósítói pályáját, de ez sem akadályozta abban, hogy sorozatot indítson pusztuló műemlékeink védelmében, amelyet 2018-ban Séta vidéken címmel kötetben is közreadott. Grendel Lajos után szabadon Bábukák címmel elkövetett egy kisvárosi panoptikumot is. Mint kiderült, ez nagyon nem az ő műfaja, s Karinthyval ellentétben nála nem azok sértődtek meg, akik kimaradtak belőle.
Amikor 2009-ben Zimankó (Tintás, Utazó) néven megteremti a saját alteregóját, hogy a családi legendáriumból, s gazdag életpályájából mazsolázgasson, talán saját maga sem gondolta volna, hogy megtalálja az igazi műfaját.
„Amely történet nem is egy konkrét és olyan eleje meg vége is van neki történet, hanem sok egybemosódó mese, legenda, regénytöredék és egyéb ilyesféle. Arról szólna, hogy nincs hazugság, de senki nem mondja el teljesen az igazat sem, adott percben minden viszonylagos”
– írja, mintegy vázlatát adva az immár negyedik kötetéhez érkezett regényfolyamatnak, amelyben megjelennek egy vagy két kisváros szerencsétlenségükben és sokszor kisstílűségükben is nagyon szeretnivaló figurái. Akik itt élünk, sok-sok apró mozzanatra és helyszínre felkapjuk a fejünket, a város egyik jelképének számító Centrál sörözőre, a poéta galambszarral lepiszkított szobrára, a felújításra ítélt helyi strandra. Tornalja? Rimaszombat? A negyvenes évek? 2016? A füleki Tulipán utca, Hamburg, az egyiptomi szfinx vagy az annyira vágyott, de mégis elérhetetlen India. Röpködünk térben és időben.
„Ilyen kis város ez. Ilyen kicsi! Kedves és undok egyszerre.”
Zimankó, a költő és újságíró szabadon váltogatja az idősíkokat, s kórházi ágyán szemét behunyva, az előírt morfiumadagoknak is „köszönhetően” szabadon jár-kel a jelenben, a múltban, s nemcsak a saját, hanem barátai történetei is megelevenednek, részesei vagyunk a második világégés alatti bombázásoknak, kiderül, Terus hazudott-e az akkori események kapcsán vagy az apja, vállalható-e később a kegyes apai hazugság vagy sem? „Úgyis az van, amit az ember gondol, s nem az, ami történik” – mondja Szászi, aki a Zimankó-folyamban mérhető empátiával közeledik a hőseihez, s úgy fogadja el őket, amilyenek. Fittyu bá, Adjegytízest Zolti, Zollé, Zümi, Kéklilakék, Aranyderekú, Olli, Bébé, Zézé és sokan mások villannak fel egy-egy történet erejéig. Memóriamorzsák.
Amíg az első regényben még olykor-olykor túlírtnak tűnik egy-egy történet, s maga a szerző is keresi a hangját, mostanra megtalálja, s a felejteni nem tudás gyönyörűsége és szomorúsága teljes pompájában kitárul előttünk.
Előételnek párolt csirág, spanyol szárazsonkával és parmezánnal, levesnek csirkeaprólék-leves cérnametélttel, friss zöldborsóval… S ha kíváncsiak rá, mi lesz a főétel s főleg a desszert, – de arra is, hogyan telnek egy elfeledésre ítélt régió ügyes-bajos életei (s ne lepődjenek meg, ha másutt, akár Magyarhonban is találkoznak velük vagy hozzájuk hasonlókkal) –, akkor vegyék elő Szászi Zoltánnak a Madách Egyesületnél minap megjelent Télig mese című kötetét. De vigyázzanak vele, ha belefeledkeznek, legfeljebb őszig tart ki!
