Áprilisban zajlottak a beíratások, s amelyik szülő ezt valamilyen oknál fogva elhalasztotta, szeptemberig még megteheti. Az iskolakezdés egy kis elsős számára a legnagyobb, legmeghatározóbb mérföldkő, mely egész életét végigkíséri, azért fontos, hogy az anyanyelvén tanuljon, mely „bot, batyu és fegyver.” Bot, melyre támaszkodhat, melyben mindig megkapaszkodhat, batyu, édes teher, melyből táplálkozhat és fegyver, mellyel mindenkor megvédheti magát.
Mindenki tudja, hogy az anyanyelven megszerzett tudásra lehet igazán építeni, s a biztos alapokra építkezéssel eljuthatunk a csillagokig. Örvendetes, hogy mostanában sokat foglalkozik a sajtó ezzel a témával, sikeres magyar embereket mutat be, akik az alapműveltséget az anyanyelvükön szerezték meg. Büszkék vagyunk rájuk.
Szakemberek – pszichológusok, nyelvészek, logopédusok, pedagógusok – számtalan érvet sorolnak fel az anyanyelvi oktatás fontosságáról, de arról is beszélnek, mi történik a kisgyerek lelkében, ha beültetik egy idegen közegbe, ahol nem érti, mit beszélnek a körülötte lévők. S neki azon, a számára idegen nyelven, kell megtanulnia írnia és olvasnia.
Belegondolni is szörnyű, vajon mit érezhet, mi játszódik le a kisgyermek lelkében. De még beszélni sem tud róla, mert nem tudja, mi történik vele, közben sérül a személyisége, zárkózott, visszahúzódó lesz. Nincs biztos talaj a talpa alatt, mert hiányzik a kapaszkodó, az anyanyelv.
Tanulságul szolgáljon a következő élet írta tanmese. Egyszer volt, hol nem volt, nem az Óperenciás-tengeren túl, hanem egy mátyusföldi alapiskolában történt. Negyedik osztályban, ahol a szlovák nyelvet tanítottam, fél évben jött egy új kisfiú, aki előtte nem anyanyelvi iskolába járt. Gondoltam, itt most mindenkinél jobban fogja tudni az állam nyelvét. Tévedtem. Közepesen teljesített, az órán nem jelentkezett, lógatta a fejét, keveset beszélt, igyekezett „elbújni”, észrevétlenné válni, s ennek következtében, a „gerince is elferdült”. Egy rossz szülői döntésnek lett az elszenvedője, áldozata. Figyeltem őt, hagytam, szokja meg a „nyelvet”, a környezetet, az osztálytársait, a tanítóit, s vártam a változást.
Elmúlt egy-két hónap, kitavaszodott, s az én kis tanítványom „kivirult” – kiegyenesedett. A „hátgerincferdülésnek” ugyanis lelki okai voltak – meggyógyította az édes anyanyelv, amely vény nélkül kapható, s nem az orvos, hanem a lelkiismeretünk írja fel.
Egyszer csak azt vettem észre, hogy már nem lógatja a fejét, jelentkezik, mosolyog, felszabadult lett, és végre a szemembe nézett! Most is emlékszem rá, úgy csillogott a szeme, mint a kristály.
Év vége felé megkérdeztem tőle, hogy érzi magát a magyar iskolában. Azt válaszolta, nagyon jól,
mert értem a magyarázatot, könnyebben tanulok, minden sokkal egyszerűbb és természetesebb, értem, ahogy szólnak hozzám.
Boldog, egyenes gerincű gyermek ballagott el az alapiskolából, a „gyógyszer” hatásos volt, Ez az iskolapélda szolgáljon tanulságul az anyanyelvi oktatásban kételkedő szülőknek. Mindig a szívükre hallgassanak, az tudja a választ, s akkor a gyermekükből egyenes gerincű jó magyar ember válik.
Az ember csak az anyanyelvében van igazán otthon.
(Pék Éva/Felvidék.ma)