(A Magyar Nemzet cikke) Függetlenül attól, hogy a határon túli magyar nemzetrészek körében folynak-e, s ha igen, milyen intenzíven politikai törekvések az egyes közösségek helyzetének javítására, kétségbevonhatatlan tény, hogy a magyar kultúra működése, továbbélése – a jelenlegi viszonyok közt – nagyrészt anyagi kérdés is. Ezzel persze a szomszédos országok is tisztában vannak, és a magyar kultúrára fordítandó összegeket épp emiatt igencsak szűkösen mérik.
Jól nyomon követhető mindez például Szlovákiában, ahol az ország lakosságának – egyszersmind az adófizetőknek – mintegy 10%-a magyar anyanyelvű. A szlovák állam idén 56,5 millió korona koronát fordít a magyar kultúra támogatására, ami a teljes kulturális büdzsének hozzávetőleg 1.5%-a. Vagyis azt is mondhatjuk, hogy a deficitet – tehát a felvidéki magyar adófizetők mintegy 8.5%-a által befizetett adónak a kultúrára eső részét – az állam elsősorban a szlovák kultúra támogatására fordítja.
Ugyanakkor fontos tisztázni, hogy ez csak az érem egyik oldala. Hiszen az is nagy kérdés, hogy a magyar kultúra támogatására szánt – az állam által már eleve megnyesett – összegek pontosan kihez is jutnak: kik osztják szét a pénzt, s kik lesznek azok, akiknek pályázatát pozitívan bírálják el, azaz akiknek bankszámláin az állami pénzek landolnak. Nem utolsósorban ez az oka annak, hogy a magyar kultúrára fordított támogatások elosztását Felvidék-szerte évről évre nagy érdeklődés kíséri.
Furcsaságok mindig akadnak. Idén azonban valóságos nyereményeső zúdult a felvidéki magyar balliberálisokra.
Az egyik legsikeresebb pályázó a pozsonyi Kalligram könyvkiadó, mely szlovákul és magyarul egyaránt ad ki könyveket, s mely többek között olyan kurrens, a Felvidéken különösen nagy érdeklődésre számot tartó szerzők műveit adja közzé, mint például Kornis Mihály, Kukorelly Endre vagy Vásárhelyi Mária. A Kalligram kiadó a kisebbségi kultúrára szánt támogatásból, beleszámítva a folyóirat kiadást is, idén 2,8 millió koronát (kb. 20 millió forint) kapott a szlovák államtól. Talán a rendszeres állami támogatás is hozzájárult ahhoz, hogy a kiadó jó voltából például Kornisnak tavaly nem kevesebb, mint három kötete került a felvidéki könyvesboltok polcaira. (Miközben, tegyük hozzá, e kétnyelvű könyvkiadónak 18 év nem volt elég ahhoz, hogy Duray Miklós történelmi jelentőségű kötetét, a Kutyaszorítót szlovák nyelven megjelentesse.)
A Kalligramnak egyébként Budapesten is van egy lerakata, ahol egyes könyveket 50-80%-os kedvezménnyel árusítanak. A kérdést, hogy vajon miért adnak ki olyan könyveket, melyektől csak ilyen nehezen tudnak megszabadulni, illetve, hogy egy ilyen kiadó tényleg megfelelő célállomása-e a magyar kultúrára szánt támogatásoknak, senki sem teszi fel. Az pedig már csak hab a tortán, hogy tavaly tavasszal éppen a Kalligram tulajdonos-igazgatója, az egyik legbefolyásosabb balliberális felvidéki értelmiségiként számon tartott Szigeti László volt az, aki – néhány további felvidéki magyar könyvkiadó vezetőjével közösen – nyílt levélben tiltakozott a pozsonyi Új Szó hasábjain, amiért a szlovákiai magyar könyvkiadás támogatása nem szerepelt a Szülőföld Alap kulturális kollégiumának pályázatai között…
De ha már az Új Szót említettük – mely szerkesztőbizottságának elnöke teljesen véletlenül éppen Szigeti László – érdemes megemlítenünk azt is, hogy e jobboldali szimpátiával csak nehezen vádolható napilapot kiadó Petit Press idén 2.3 millió szlovák korona (17 millió forint) támogatásban részesült a kisebbségi kultúrákra szánt pénzekből. Tegyük gyorsan hozzá: ez az elegáns summa annak ellenére növelhette a kiadó bevételeit, hogy a cég még csak nem is magyar, hanem német-cseh tulajdonban van. Hogy a kisebbségi kultúrára szánt támogatásokból miként kaphat pénzt egy külföldi kézben lévő, nyereségorientált vállalat, szintén elgondolkodtató kérdés.
Az idei kulturális pénzosztás egy további nagy nyertese Barak László író-publicista, akit a felvidéki újságolvasók többek között Duray- és Orbán-ellenes sajtóbeli kirohanásairól ismerhetnek. Barak ugyanis mind a dunaszerdahelyi Nap Kiadónak résztulajdonosa, mely többek között a Csallóköz című kétnyelvű, balliberális hetilapot adja ki, mind a Darcius kiadónak, amely a balliberális felvidéki magyar értelmiség blogjainak helyt adó parameter.sk internetes portál gazdája. A Nap Kiadó idén 1,8 millió, a Darcius kiadó 500 ezer koronát (összesen kb. 17 millió forint) kapott a szlovák kulturális minisztérium által a magyar kultúrára számára elkülönített keretéből. A parameter.sk honlapon e cikk írásának idején Barak László tollából többek között a „Húzzon el innen, szerencsétlen barom” illetve a „Mámegin magyar segédpüspökért rinyáltak” című írások olvashatók.
Sikeresnek tekinthető még a konzervatív értékek iránti elkötelezettség miatt ugyancsak nehezen hibáztatható Szőrös Kő című „modern” irodalmi folyóirat is, mely 600 ezer korona támogatásban részesült (e sajtótermék állítólag 500 példányban jelenik meg).
Most pedig nézzük a túloldalt. Az idei támogatások egyik legnagyobb vesztese a mintegy 50 ezer tagot számláló, legnagyobb felvidéki magyar kulturális szervezet, a CSEMADOK kulturális folyóirata, az Itthon, amely mindössze 200 000 korona támogatást kapott. A valódi kulturális értékeket közvetítő havilap számára ez az összeg két szám megjelentetésére elég, az újság ezt követően megszűnik. A bizottságnak köszönhetően szintén a megszűnés fenyegeti Kassa környékének regionális lapját, a Kassai Figyelőt, amely mindössze 100 ezer koronát kap vissza a régióban élő magyarok által befizetett adóból. De ugyancsak elgáncsolták a pályázatok elbírálásakor Palócföld egyetlen magyar sajtóorgánumát, a népszerű Kürtös folyóiratot is. Az újság egyetlen korona támogatásban sem részesült!
A pályázatok környékén egyébként évről évre akadnak további furcsaságok is. 2006-ban például nem kevesebb, mint 5 millió szlovák korona (40 millió forint) támogatásban részesült egy olyan kft, amely mindössze egy héttel a pályázatok benyújtási határideje előtt alakult. A cégjegyzék adatai szerint a cég jegyzett tőkéje megalakulásakor mindössze 20 000 korona volt, így a pályázat sikere különösen nagy bravúrnak számít. A pályázati időszaknak egyébként állandó velejárója, hogy a támogatásért folyamodók között rendszeresen bukkannak fel olyan cégek, szervezetek, „polgári társulások”, melyek a várható haszon reményében kifejezetten a pályázási lehetőség miatt jönnek létre.
Az idei kulturális támogatások azonban nemcsak azért adnak sok fejtörésre okot, mert a felvidéki magyar balliberáisok ilyen nagyot arattak. Hanem azért is, mert a szlovák kulturális minisztérium – teljesen érthetetlen módon – nem hosszabbította meg a magyar kulturális pályázatokat elbíráló – azaz a pénzekről döntő – tavalyi bizottság mandátumát, hanem új bizottságot állított fel.
Az új bizottságban pedig olyan személyek jelentek meg, mint például Boda Ferenc, Mikula Pál és Morovic Lajos. Ami főként azért érdekes, mert e személyek neve pontosan megegyezik három olyan személyével, akik a szlovák Nemzeti Emlékezet Hivatalának nyilvántartásában a kommunista titkosszolgálat ügynökeként szerepelnek. Normális esetben minden volt ügynök dossziéja nyilvános és a hivatal archívumában bárki számára hozzáférhető. Csak azok hiányoznak, amelyeket valamilyen különleges utasításra eltüntettek.
A három említett személy közül csupán egyikük aktája található meg a hivatal archívumában. Az alább idézett dokumentumok egy „Feri” fedőnevű ügynök dossziéjából származnak, s néhány napja kerültek fel az egyik internetes portálra.
„Feri”, aki a már említett magyar kulturális szervezet, a CSEMADOK kassai munkatársaként működött, egy meghallgatása során elmondta, hogy „mind a CSEMADOK munkatársaként, mint párttagként ismert számára, milyen fontos és szükséges a harc a nacionalizmus bármilyen formája ellen. Megjegyezte, hogy képességei és lehetőségei szerint továbbra is hajlandó segíteni a titkosszolgálatnak társadalmi rendszerünk ellenségeinek leleplezésében, mindenekelőtt a magyar nacionalizmus hordozói és terjesztői esetében (…). Közölte, hogy neki is érdekében áll figyelmet szentelni a magyar nacionalista megnyilvánulásoknak, főként a kassai és Kassa-vidéki magyar nemzetiségű értelmiségiek körében.” A jelentés szerint „Feri” segített a titkosszolgálatnak, hogy „jobban és konkrétabban megismerkedjen a CSEMADOK kassai és Kassa környéki tevékenységével, s mélyebben behatoljon a magyar nemzetiségi kultúrába”.
Mindezek után igencsak nehéz lenne elhinni, hogy ha a kommunizmus idején a szlovák titkosszolgálat ilyen fontosnak tartotta, hogy ügynökei segítségével felügyelje a magyar kultúra működését, s általuk igyekezzen harcolni a magyar „nacionalizmus” ellen, most ne tenné ugyanezt. Különösen egy olyan stratégiai pozíció esetében, mint a magyar kulturális támogatásokról döntő bizottság.
Hogy a bizottság átalakítását a szlovák politikusok pusztán hasra ütés után végezték el, vagy a személycserékhez a magyar érdekvédelmi szervezetek részéről is kaptak javaslatot, nem tudni. Tény azonban, hogy míg például a Magyar Koalíció Pártja jelenlegi vezetését korábban gyakran bíráló Barak László tavaly szeptemberben egy cikkében még feltette a kérdés, „csak sunyi vagy ostoba is az MKP elnöke?”, az utóbbi időben szokatlanul barátságosan és dicsérően ír Csáky Pálról.
A szlovákiai tapasztalatoknak számos tanulsága lehet. A támogatási rendszerek működését teljes egészében újra kell gondolni. Nem utolsósorban azért, mert a határon túli magyar kulturális élet szereplőihez – a Szülőföld Alapon keresztül – Magyarországról is meglehetősen sok pénz érkezik.
Egyfelől lényeges lenne szabályozni, hogy a különböző kisebbségi támogatásokért nyereségorientált cégek ne pályázhassanak (ők bevételeiket azáltal igyekezzenek növelni, hogy közönségük számára fogyasztható, eladható termékeket állítanak elő). Másrészt, és ez lenne a legfontosabb, szemmel kell kísérni azt is, hogy a pályázók politikai kötődései soha ne írhassák felül kulturális teljesítményüket. Vagyis a magyar kultúrára fordítandó támogatások azokhoz jussanak, akik valóban a magyar kultúráért, a kultúra nemzeti értékéért és a magyar kultúra jövőjéért munkálkodnak.
Hogy a kisebbségi kultúrára szánt közpénzekkel a finnországi svédek, a dániai németek vagy a dél-tiroli osztrákok is hasonlóan gazdálkodnának-e, igen nehéz elképzelni. Ezért is elkeserítő látni, hogy a szomszédos országokban – az államilag szervezett, soviniszta kisebbségelnyomás mellett – a magyar kultúra még ilyen kétségbeejtő „körülményekkel” is kénytelen megküzdeni, hogy életben maradhasson. Bár e cikkben felvázolt viszonyok a mai Magyarországon mindennaposnak tűnnek, a határon túli magyar közösségek esetében azért kell rájuk különösen nagy figyelmet fordítanunk, mert Erdélyben, Felvidéken és a többi régióban e struktúrák működésén nem kevesebb múlik, minthogy a magyar kultúra meddig lesz képes fennmaradni.
(-Kaszás Péter-)
