Amikor kisgyerek voltam, nagyon szívesen hallgattam az öregek beszélgetéseit. Sokszor jobban szerettem ezt, mint a kortársaim locsogását, mert a nagyszülők generációjának történetei olyan világot tártak elém, amely a halálukkal végérvényesen eltűnt. Vissza lehet nézni a háborús eseményeket, az akkori családtörténeteket mindenféle kosztümös filmekben, dokumentumsorozatokban, de amikor élőben hallottam azokat, mint kisgyermek, az olyan volt, mint egy időutazás.
Aztán fiatal polgármesterként ugyanezt megéltem, de más felállásban. Az öreg kalondaiak szerették magukat ottfelejteni a hivatalban a duruzsoló cserépkályha mellett, és ilyenkor hosszú beszélgetések alakultak ki kettesben, vagy többedmagunkkal. Annyira jó volt őket hallgatni és annyira fájdalmas volt megtapasztalnom, hogy sokszor azért ragadtak ott a hivatalban, mert máshol, másoknak, a családban már nem mondhatják el ezeket az életpillanatokat…
Öreg Horthy-katonák megcsontosodott arcai, vékony bőrük a szikkad alkarjukon, ezek a külső képek maradtak meg bennem és a véget nem érő harctéri történetek, na meg a fogságban szerzett, megrendítő élmények az ukránok földjén.
Amikor elhaladt a hadifoglyok csapata egy ortodox templom előtt, a magyar katonák letérdeltek és imádkozni kezdtek, az ukrán katonák meg puskatussal ütötték őket. Nektek van Istenetek és mégis foglyok vagytok, nekünk nem kellett Isten és így is legyőztünk benneteket! – ezt kiabálta a szolgálatos ukrán katona a hadifoglyoknak.
A legmegrázóbb történet, amely az emberi méltóság teljes sárba tiprása volt, Barna bácsitól hangzott el. Arra kérem a tisztelt olvasót, hogy ha érzékeny a gyomra, akkor inkább ne folytassa ennek a cikknek az olvasását.
Azt nem kell mondani, hogy a hadifoglyok étkeztetése esetében a csalánleves már a luxuskategória volt. Folyamatos alultápláltság, betegségek kísérték a hadifoglyok napjait Ukrajnában. Egy alkalommal riadóztatták a foglyokat és a fogolytábor udvarán kellett sebtében felsorakozniuk. Az egyik társuk erős hasmenéssel küszködött, és nem bírta tovább visszatartani… Tudta, hogy ha jelentkezik és kéri, hogy eltávozhasson az illemhelyre, büntetésben, megaláztatásban fog részesülni. Nem tehetett mást, leguggolt és a többiek takarásában elvégezte a dolgát. Ezt észrevette az ukrán szolgálatos tiszt. Szétlökve a többi foglyot odalépett a szerencsétlenhez, kibiztosította és ráfogta a fegyverét, majd ezt üvöltötte rá: zser, magyar!!! – és a magyar katonának ennie kellett a saját ürülékéből, ha nem akart meghalni.
Olvasom a híreket az ukrán menekültekről, akik között nem kevesen vannak olyanok, akik úgy viselkednek a menekültstátust nyújtott országban, mint egy arrogáns celeb, járdán parkolnak, hangoskodnak az éteremben, követelőznek. Ilyenkor mindig felsejlik előttem annak a bizonyos ukrán tisztnek az alakja, amint üvölti: „zser magyar!” Lehet, hogy ennek a tisztnek a leszármazottai is itt járnak közöttünk, magyarok között a Felvidéken, és mi segítünk nekik, amiben tudunk, jó szóval, szállással, munkahellyel, itallal, étellel.
Egyetek, lakjatok jól nálunk kedves menekültek! Jó étvágyat, ukránok!
(Papp Sándor/Felvidék.ma)
