Kantár Csaba (1978. november 2. – 2003. január 15.) alig több mint 24 évet élt a Vág melletti Szimőn, ahonnan nyitrai diák korában üstökösként robbant be irodalmi és közéletünkbe.
„Akár a sas repülés közben, olyan szilaj és szigorú a tartása, akár az őzgida, olyan szelíd a tekintete és szíve” – Zalaba Zsuzsa ezen hű jellemzésével kezdtem rövid ismertetésemet a pozsonyi kontyos Szent Erzsébet templom meghitt félhomályában az emlékező mise kezdetén, Kantár Csaba tragikus halála 10. évfordulóján.
Ifjan, Petőfi-hevességgel szembe mert szállni a széllel, verseivel, ünnepi beszédeivel, performance szervezéseivel, nemzeti műsoros estjeivel tettekre szólította főleg az ifjúságot rövid élete alatt.
2000 telén kaptam tőle a „Rozsdát jövendölve” című pályakezdő verseskötét és intenzíven levelezve igyekeztem Csabában a nemzeti elkötelezettséget mélyíteni, ami posztumusz, kulcsfontosságú művében az Öntörvény/alkotásban – vádiratában az igaztalanságok ellen – világítóan formát öltött.
Pozsonyban kétszer találkoztam vele. Először, amikor az onkológián meglátogattam, nem gondoltam, hogy e csillagszóró egyéniségnek már csak kevés idő rendeltetett. Nem sokkal később együtt örülhettünk, amikor nagy elismerésben részesült Csaba: meghívást kapott a Pozsonyi Magyar Intézetbe előadói műsort tartani.
Az életének utolsó éve lázas szervező munkával telt: megalapította a Levédia kört a nemzettudat ébrentartására, részt vett a Jedlik Ányos Társaság megalapításában, falu-tv részére Trianon-, Erdély témájú műsorokat szervezett, Tatabányán többször tartott előadói estet, írói alkotótáborokban vett részt.
Fiatal kora ellenére szokatlan türelemmel és belenyugvással fogadta el szenvedését és testi létének kiszámítható elmúlását. Barátai nevében is elmondhatom, hogy rendkívüli életpályája által mindannyian felnőttebbé váltunk.
Csaba királyfi immár egy évtizede Csillagösvényről tekint le ránk. Kérjük a Mindenhatót, hogy segítse fogyatkozó közösségünket, és Csabához hasonló bátor ifjak vigyék tovább a stafétát megmentésünk érdekében.
Idézhetjük Balázs F. Attila búcsúversét: „virággal borítjuk a föld sebhelyét, s aztán megyünk sötétbe vesző útjainkon, élni mi nekünk megadatott, míg zarándokhelyeden, kis szirmokra lopja az ég csücskét, s szemed színét az Isten.”
A bensőséges szentmisén a pap Szent Pálról, a magyar Pálos rend eredeztetőjéről prédikált, Csaba felejthetetlen emlékéhez méltóan.
Csaba édesanyja töretlenül buzgón ápolja fia kulcsfontosságú hagyatékát. Megalapította a Kantár Csaba Ifjúsági Díjat, mellyel évente, a hagyaték szellemében 33 éven aluli alkotó ifjakat jutalmaznak. 2007 márciusában összegyűjtött művei kiadását, és 2008-ban „A nyelvem azt nem adom fel” mottóval Emlékfüzetet állított össze, tisztelői emlékeztető írásaival.
Álljon itt a korán ledőlt 190 cm-körüli Szent László-i testű bajnok Most című verse a Rozsdát jövendölve kötetből :
szörnyű percórák
mikor rendszeremben összpontosul
tízesztendők s százak börtöne
felnő szememben a gyermeki remény
hogy mindjárt a vének hitévé roskadjon
a frissen beszakadt sírt egyengetve
át-átvillanó látomás riogat
mintha már vésnék az évszámot
a nevem alá
a családi sírbolt kitárul s nevetve
hull alá a magányos sokadalom
és arcul csap a döbbenet
– idegenek –
mégis néhány arc egy-egy sikoly
földiekről üzen
kiáltok nyúlok utánuk
de haladnak megszédülve a mély füstjétől
gyűlölve gyűlölten
kidőlnek kapaszkodó kezeim alól a korlátok
tágul a tér szoborságom körül
elragad a zajtól tomboló nép
bennem felejtkezik a magyarmagány
Zilizi Tihamér, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”8934,26401″}
