Ez nem a reklám helye, de kikívánkozik belőlem a megjegyzés, hogy érdemes rendszeresen nézni a Magyar Televízió M5 csatornájának Kommentár Klub műsorát. A kultúrpolitikai, világnézeti magazinban hozzáértő szakemberek közérdekű témákat, a kulturális küzdelmekhez, a kultúrharchoz kötődő ügyeket vitatnak meg rendkívül pergősen, élvezetesen és közérthetően.
Különösen tanulságos volt a legutóbbi adás, amelyben a kultúra fogalmát, értelmét és jövőjét járták körül. Egyértelmű, hogy most rendkívül fontos erről a témáról beszélni, értekezni, hiszen a kultúrát egyre több támadás éri, sőt olykor a tagadása is felmerül minden olyan megnyilvánulásnak, amely a nemzeti jegyeket, az identitást, a népi kultúra elemeit hordozza.
A beszélgetés résztvevői valamennyien értékes gondolatokkal bizonyították a kultúra, elsősorban a népi, a nemzeti kultúra létjogosultságát, mert ehhez kötődik történetünk, történelmünk, azonosságtudatunk.
A kultúra fogalma mindazt jelenti, amit az ember teremtett, a szokások, a hagyományaink összessége, az emberi társadalom szellemi léte, olyan értékek halmaza, amely nemzedékről nemzedékre öröklődik. Csak közösségben létezhet, fontos hozzá a kapcsolatok megteremtése, a másokkal való érintkezés.
A vitaműsor házigazdája Horváth Szilárd, a beszélgetőpartnerei pedig Balázs Géza nyelvész, Hegedűs Zoltán történész, a Kommentár munkatársa, Nádor Koppány Zsombor teológus, a Szent István Intézet vezető tanára és Szilvay Gergely a Mandiner főmunkatársa voltak.
A műsor homlokterében elsősorban az állt, hogy mennyire fontos a kultúra az ember, a társadalom életében.
Rögtön az elején rámutattak, hogy a gyermekek nevelésében elsődleges a mondák, a népmesék szerepe, mert a kicsik pontosan értik a mesék szimbólumait, és az is bebizonyosodott, hogy azok a gyerekek, akik ezeken az értékeken nőnek fel, sokkal egészségesebbek, gondolkodásban rugalmasabbak és jobban beilleszkednek a közösségbe.
A kultúrát felosztjuk népi kultúrára, magas kultúrára, tömegkultúrára, éppen ezt éljük most, ami nem éppen a leghelyesebb út, valamint általános emberi kultúrára és nemzeti kultúrára. A progresszív erők ez utóbbi ellen indítanak időről időre támadást, Brüsszelből is ezek érnek bennünket, és ellene csak úgy védekezhetünk, ha visszanyúlunk a gyökereinkhez, valamint a keresztény kultúrához.
Tény, hogy a kultúrát, ahogy az embereket, a társadalmat is számos hatás éri, ez természetes és jó is, ha kitágítjuk a kultúra határait, de minden esetben ügyelni kell, hogy az idegen hatás ne gyűrje maga alá a nemzeti jegyeket. Ezért kell aktívan részt venni a kulturális életben, annak értékeit felmutatni és tovább adni. Az utóbbi időben az figyelhető meg, hogy az emberek inkább passzív kultúrafogyasztók lettek a modern technikai eszközök alkalmazása következtében, és nem kultúrahordozók, ezért szükséges az ösztönzés arra, hogy a kultúrát mindinkább műveljük. Ehhez fontosak a találkozások, a sajnos egyre inkább elmaradó együttlétek, mert a kultúrát közösségben kell megélni, művelni és tovább örökíteni. Cselekvőként, résztvevőként kell bekapcsolódni a kulturális, közösségi rendezvényekbe. Magyarország egyébként péidamutató a kultúra támogatása terén, hiszen 2018 óta az Európai Unióban a magyar kormány költi a legtöbbet a kultúrára, azóta kétszer annyian járnak színházba, megnőtt a múzeumok látogatottsága és a könyvkiadás mértéke is. Ez igazolja, hogy ha az állam megadja a lehetőségeket a kultúra megélésére, akkor a nép él is az adottságokkal.
A műsorban elhangzott az is, hogy vannak, akik nem szeretik a saját nemzeti kultúrájukat, viszolyognak mindentől, ami népi, nemzeti. Ez a legtöbbünk számára érthetetlen, hiszen a kultúra olyan, mint a levegő, minden pillanatban szükségünk van rá. Persze, senkit sem lehet rákényszeríteni, hogy valamit szeressen, de az mindenkitől elvárható, hogy ne legyen ellenséges vele. Ugyanakkor bebizonyosodott az is, hogy a multikulturalizmus semmi jóra nem vezet, párhuzamos, elzárkózó közösségek jönnek létre általa, amelyek hosszú távon nem működnek, sőt veszélyeket rejtenek.
A vita házigazdája végül feltette beszélgetőtársainak a kérdést, hogy
vajon ötven év múlva lesz-e magyar kultúra? A résztvevők egyértelműen válaszolták, hogy amennyiben teszünk érte, biztosan lesz, ha a gyerekeket rávezetjük igen, lesz és ha lesz, akkor az mindenképpen csak magyar és keresztény lehet.
Nekünk itt, a Felvidéken is ezen kell munkálkodni. Szerencsére vannak olyan jó példák, amelyek bizakodásra adnak okot. A Palóc Társaság évente meghirdeti esszéíró versenyét mindig aktuális témakörben, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége ugyancsak évente képzőművészeti versenyt hirdet, évtizedek óta nagy érdeklődéssel zajlik a Duna Menti Tavasz, a Tompa Mihály Országos Szavalóverseny. Sikeresen működik a rozsnyói Borostyán Műhely, a Sajó Banda, a nyárasdi Lámpás Citerazenekar, a zselízi Kincső Néptánccsoport, a farnadi Nádas Tánccsoport, Pozsonyban a Szőttes Néptánc Műhely, a somorjai Csali, a füleki Rakonca Táncegyüttes és még hosszan sorolhatnánk az elkötelezett pedagógusok, vezetők, szakemberek és persze a tagok munkáját, érdeklődését és elhivatottságát dicsérő csoportokat és rendezvényeket.
Ők valamennyien tudatosan visszanyúlnak a gyökerekhez, mert felismerték, hogy van itt egy olyan érték, amely összetartotta évszázadokon át közösségünket, felismerték, hogy a kultúra nem csak esztétikum, nemcsak szépséghordozó, hanem egyben összekötő szövet is, amely egybekulcsolja a társadalmat, és ha összetartó a közösség, akkor biztos a jövő is.
(Benyák Mária/Felvidék.ma)
