Kovács Balázs, a Diákhálózat külügyi alelnöke a Komáromban rendezett Hogyan tovább felvidéki magyar ifjúság? című konferencián úgy fogalmazott (majd blogjában ugyanezt megismételte): nem jó, ha az asszimilációt érzelmi szempontból közelítjük meg… Inkább a szlovákiai magyarságon belüli integrációra kéne törekedni…
Az integrációval, mint megoldással egyetértek a közösségen belül, de a két dolgot szerintem nem kell különválasztani. Főleg nem félremagyarázni! Az asszimiláció érzelmi magyarázata társadalmunk diagnózisából fakad és erre megoldást lehet kínálni.
Az asszimiláció társadalmi folyamat, ezért a társadalmi közösséget érinti, a számbeli kisebbségben élő nemzeti közösségeket negatív értelemben ingerli, és ez okozhat negatív érzelmi hangulatváltozást egy adott etnikum értelmiségi, a közösségért cselekvő, vagy gondolkodó tagjaiban.
Ezen társadalom tagjai igenis magyarázhatják a szakmaiság mellett az asszimilációt a saját érzelmeiken keresztül is. Sőt, ha erőteljes kényszerítő erő, amely egzisztenciális gondokkal járhat, nem fenyegeti a nemzeti közösséget, akkor egy közösség el is ítélheti saját magán belül a beolvadást, mint lehetséges boldogulási stratégiát. Főleg, hogy kilencven év alatt integrálódott a szlovákiai magyarság a többségi nemzethez (adófizető, megtanult szlovákul és így boldogult – boldogulhatott, boldogulhat a napjainkban is stb.).
Szóval sem racionálisan, sem érzelmileg nem elfogadható és magyarázható az asszimiláció divatossága, vagy az individuum élhetési stratégiájaként „korrektté magyarázni” jelen történelmi helyzetünkben. Nem fest egészséges képet a közösségünk kondíciójáról.
A társadalmunk kondíciójából fakadó asszimilációs hajlandóság mint a „szlovmagyar attitűd” a diagnózis! A „megoldásra” pedig csak a diagnózisból következtethetünk! Ha látjuk közösségünkön belül a határokat – differenciáltságot, akkor az egyes csoportokra specifikus megoldásokat is érzékelni fogjuk.
A szlovákiai magyar nemzeti közösségen belül nem szabad kirekeszteni, szegregálni magunkból az identitásukban meggyengült, ám mindenképpen a magyar kultúrközösséghez kötődőket sem. Azonban (és itt a lényeg) velük differenciáltan kell „foglalkozni”, újra lassan visszaintegrálni őket akár direkt vagy indirekt módon, például közösségteremtő rendezvényekkel! (Martos, Gombaszög stb.) Ez pedig a diagnózisból következtethető megoldás.
Nem választható el egymástól a diagnózis felállítása (s nem félremagyarázása) és megoldásának, kezelésének módja!
Samu István, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”41709″}
