Február 28-ig tekintheti meg a Dunaszerdahelyen megnyílt Hajnal Mihály festőművész tárlatát a Vermes villa kiállító termeiben. A közönség a művész legújabb, több mint ötven kiállított alkotását ismerheti meg.
A minden igényt kielégítő környezetben nyitották meg a tárlatot február 7-én. Az alkotásokat megvilágító, szakmai elvárásokat is kielégítő fényhatás várta a meglepően sokszámú látogatót. Örömteljes pillanat volt, hogy a művész nemcsak maga, hanem a családjának csaknem minden tagja ott volt a megnyitón, jelezve ezzel, hogy az alkotáshoz feltétlen nyugalom megteremtéséhez jelentősen hozzájárul a családi háttér, annak pozitív hozzáállása.
A Kassáról induló piktor nagy utat tett meg az utóbbi években. Kassán még grafikusként ismert művész Prágába költözése óta új irányba indult művészi pályáján. Alábbhagy a grafika realista ábrázolásával, bár az már a kassai éveiben is formálódott, alakult. A fekete- fehérben kivitelezett kőcsipkézetű tornyok, kecsességükben tobzódó rózsák, a bordázatok egyfajta alapszínt – óaranyat, ezüstöt kapnak a lapokon, s ennek fényében emelkednek ki, válnak isteni sugallatot feltételező monumentális magasságokba törő alkotássá. Ebben a megvilágításban egyformán veri vissza a rájuk eső fényt a kassai Szent Erzsébet dóm vízköpő alakja, vagy a prágai Szent Vitus székesegyház sudár, égbetörő tornya, a Lőportorony cirádája.
Ötéves prágai tartózkodása alatt fokozatosan elmarad a grafika, a monotípia, illetve a linómetszet figuratív ábrázolása, a tátrai táj, a csendélet, a favázas hegyi falvak szociografikus ábrázolása, a pasztell ugyanakkor megmarad. Helyüket elfoglalja az új irányzat: a nonfiguratív megfogalmazás, a színek tobzódása, az ecsetvonások erőteljes megjelenése az olajpiktúrában. Itt nem a láttatás dominál, hanem az érzelmek, a belső impulzusok színekben való megkomponálása (A háromkirályok hódolata).
Itt, ebben nyilvánul meg Hajnal Mihály életének, művészi attitűdjének krédója. A tér szertelen hullámzása a színkompozíciók összhatásában, ütköztetésében. A grafika állandósult merevségéből ötéves prágai jelenlétében átvált az olaj által kínált sokszínűségre, kezdve a belső indulatokat rögzítő impresszív jelrendszeren át a futurista, szűrrealista ábrázolásig (Fúria).
A szín-kavalkádokban döntő szerepet kap a sárga, az okker, citromsárga, a barna, annak minden árnyalata, például A napozók című kompoziciójában, amelyben a test vásznat betöltő súlyosan, a vulgarizmust is felvillantó képei sem tudják elkendőzni a művész régebbi, a Löffler Béla szobrászművésznél töltött idejében szerzett anatómiai ismereteit.
A sárga mellett a művész által legtöbbet alkalmazott színe a piros, és mint a sárgánál már jelzett szín-árnyalatok sokasága. A meleg színek mellett megjelenik a hideg kék, (a Fúriák), s az ebből kialakított lila szivárványos vetülete. És ennek ellenére mégis megőriz valamit egy-egy felvillanással a múltból visszatükröződő realista ábrázolásból (Sziciliai táj).
Valahogy úgy, mint a huszadik századelő egyik nagy festőegyénisége, az impresszionista irányzat megtestesítője, Mednyánszky László: „A billiárd játék csak akkor érvényes, ha a játékosnak legalább az egyik lába érinti a földet!” Ez az aranymondása a művésznek Hajnal Mihályra is teljes mértékben érvényes. Egyik legpregnánsabb alkotása, a Komédiások a tengeren szürrealista jelrendszerében egyszerre csak nyomaiban fellelhető a vaskos realista ábrázolás.
Hajnal Mihály piktúrájának egyik sajátossága a vallás, a hiedelmek képisége, a mesevilág alakjainak szerepe alkotásaiban. Ezek élvezete azonban igényli az eredeti, a hit- és mondavilág ismeretét, hogy azon keresztül a nézőben is kiváltsák azokat az érzelmeket, amelyek a megalkotott képek születésének pillanatában a művészt alkotásra késztették.
És így, ebben a hármas, asszociációt feltételező kapcsolatban (művész – kép – néző) születik meg a beteljesülés, a katarzis. Sajnos, ennek a látásmódnak a kialakítása, tanítása akárcsak iskolai szinten is, hiányzik, vagy legalább is nem kielégítő a mi iskolarendszerünkben. A hatéves gyermeket megtanítjuk a betűk ismeretére, jelrendszerére, az olvasásra, és általa kinyílik előttük a világ könyvespolca. De hol van a sokszínű művészeti világ ismerete annak tanítása nélkül? Valljuk meg: ennek ismeretének hiányában kimondhatjuk, hacsak individuálisan nem pótoljuk ez irányú ismereteinket, képzőművészeti analfabéták vagyunk.
Hajnal Mihály alkotásai a különböző kiállítási termeken – kezdve Kassától – Miskolcon, Sárospatakon, Prágán, Sopronon, Bécsen, Poprádon, a pesti Vigadón át – s ez nem osztályozás kérdése, – eljutott hozzánk, a magyar közösség egyik fellegvárába: Dunaszerdahelyre, hogy láttassa: a szlovákiai magyarság is ki tudja termelni magából azokat a képzőművészeti nagyságokat, akikre joggal büszkék lehetünk. Akik a miénk. Akik felvállalják, hogy „nekünk nőnek nagyra”. Büszkék lehetünk akárcsak Nagy János szobrászművészünk pesti kiállítására, amely hazai környezetünkben – sajnos – nem talált megfelelő kiállítási teremre (vagy talán igényre).
Gyüre Lajos,Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”43758,42285,41460,40313″}
