„Duray Miklós emlékére – közös összefogással” címmel indított közadakozást a SZAKC, hogy a felvidéki magyar közélet ikonikus alakja tiszteletére, születésének 80. évfordulóján méltó síremléket emeljen Losoncon. Vannak azonban, akiknek a „méltóságról” egészen más elképzeléseik vannak – így szomorúan láttuk, hogy még egy nemes közügy is a személyes gyűlöletből acsarkodók koncává válhat, a közadakozást szégyenteljes koldulássá” alázva.
Pedig a közadakozás igazán nem áll távol nemzetünktől – szerte a Kárpát-medencében állítottak emlékműveket és fejezték ki ezáltal tiszteletüket legnagyobbjainknak a magyarok. Sorozatunkban ezek közül válogattunk – önmagukban is érdekes, néhol meghökkentő, másutt szívmelengető történetekre bukkanva…
∗∗∗
Rozsnyónak, e felvidéki kisvárosnak 1907-től van egész alakos Kossuth Lajos-szobra. Nemzeti történelmünk egyik legjelentősebb történelmi személyiségének mását közadakozásból állították.
Kossuth Lajos mind a magyar, mind a világtörténelem XIX. századi nagy egyénisége. Személye és alakja ma is elevenen él az emberek emlékezetében. Szellemi hagyatékából a mai kor is sokat meríthet és tanulhat.
A város, mely egykor tevékeny gazdasági szerepet vállalt és nem riadt vissza a sorsfordító eseményektől, őszintén állást foglalt és az abból következő áldozatokat kötelességeként felfogva reagált a történelmi változásokra és az azok nyomán kialakult országos helyzetre.
1902. július 23-án a Polgári Társalgási Egylet választmánya gyűlést tartott, melyen Réz László egyleti tag indítványozta, hogy Rozsnyó városa ünnepelje meg Kossuth Lajos születésének 100. évfordulóját, melyet egyhangúlag elfogadtak, mivel „Kossuth Lajos emlékének dicsőítéséből nem illenék kimaradni egy honfinak sem”. Az egylet nevében Réz László levélben fordult a rozsnyói szervezetek felé a következő sorokkal: „…A legtisztább hálaérzés hatja át e drága haza földén minden igaz magyar lelkét, hogy adta nekünk Isten ezt a férfiút, Kossuth Lajost. S most, hogy édes magyar hazánk e dicső emlékű fiának 100-ik születési évfordulója közeleg, széles e haza földjén minden társadalom mozog, hogy hálaérzetének külsőleg is impozánsan kifejezést adjon. Bennünk, rozsnyói polgárokban is hamisítatlan magyar szív dobog; a mi lelkünk is át van hatva teljesen a hála érzetétől; buzog a vágya mi lelkünkben is, hogy nyilvánosan adjunk kifejezést hálaérzetünknek, hogy adta nekünk a magyarok Istene Kossuth Lajost.”
Kép forrása: Rozsnyói Bányászati Múzeum, képeslap
A rozsnyói szervezetek egyeztetve a városi elöljárósággal, rendezőbizottságot hoztak létre, melynek elnöke dr. Pósch Dezső, jegyzője Kardos Lajos, pénztárnoka Kiss Károly urak lettek.
A bizottság ezután minden héten ülést tartott, hogy kellő körültekintéssel rendezhesse meg az emlékünnepélyt.
Rozsnyón 1902. szeptember 20-án és 21-én, Kossuth Lajos születésének 100. évfordulója alkalmából nagyszabású emlékünnepélyt szervezett a Rozsnyói Polgári Társalgási Egylet. Az emlékünnepély megvalósításáról és az elhangzott ünnepi beszédekről „Emléklapok” címmel egy könyvecskét jelentettek meg. Elsősorban azzal a céllal, hogy a kiadvány árusításából befolyt tiszta jövedelem a Rozsnyón felállítandó Kossuth-szobor javára fordítódjon.
Felkérték a város képviselő-testületét és a városban működő pénzintézményeket a nemes cél elérését elősegítő anyagi támogatásra és meghirdették a gyűjtést, mely lényegében 4 évig tartott.
1906. október 14-én, amikor a folyamat állása már a cél elérésének lehetőségével kecsegtetett, Terray Gyula javaslatára megkezdték az előzetes tárgyalásokat Róna József szobrászművésszel, aki 12 ezer koronáért volt hajlandó a szobrot elkészíteni. A következő év januárjának 12. napján a tárgyalások eredményeit szerződésben is rögzítették, melybe nem vétettek fel az alapozás és a majdani szobrot övező kerítés költségei. A bizottság által készített leltár megőrizte az utókor számára az adakozó intézmények és magánszemélyek nevét és az általuk felajánlott összegeket is:
- Az emléklapok eladásából begyűlt 237 korona 89 fillér
- Rozsnyói gyűjtés eredménye 3.257 korona 39 fillér
- Rozsnyói mulatságok eredménye 2.605 korona 26 fillér
- Március 15-i ünnepélyek jövedelme 268 korona 24 fillér
- Szelvénykönyvecskékből begyűlt 325 korona 60 fillér
- Rozsnyói Takarékpénztár adománya 700 korona
- Gömöri Takarékpénztár adománya 140 korona
- Rozsnyó város adománya 940 korona
- Rozsnyói Társalgási Egylet adománya 400 korona
- Polgári Társalgási Egylet adománya 500 korona
- Izraelita hitközség adománya 100 korona
- Gróf Andrássy Dénes adománya 2000 korona
- Sulyovszky István adománya 200 korona
- Gróf Andrássy Géza adománya 200 korona
- Rimamurány Salgótarjáni Vasmű 100 korona
- Vidéki gyűjtések eredményei 520 korona 90 fillér
- A két helybeli főgimnázium diáksága 197 korona 90 fillér
- Időközi kamat összege 976 korona 02 fillér
- Összesen: 13.669 korona 16 fillér
Ezen felül a bizottság ígéretet kapott a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű R.t.-től, hogy a dernői vasgyárban ingyen elkészítik a majdani szobor díszes lánckerítését.
A bizottság által összeállított elszámolás:
- A szoborért kifizetett összeg 12.000 korona
- Az alapozási munkálatokért 400 korona
- A kerítés kőoszlopaiért 200 korona
- Vegyes kiadások 153 korona 14 fillér
- Összesen: 12.753 korona 14 fillér
„A leleplezési ünnepség költségeire fennmaradt: 916 korona 02 fillér, mely összeg azonban az e célra összeadott újabb adományokkal 2.971 korona 02 fillérre nőtt fel s ebből fedezték a leleplezésnek 2.720 korona 02 fillérre rúgó kiadásait, míg a fennmaradt 250 korona 05 fillért Róna Józsefnek küldték el a talpazatnak jobb anyagból való faragtatása fejében.”
A rozsnyóiak nem csupán tetteikkel, hanem a köz rájuk bízott pénzével is az utolsó fillérig el tudtak számolni.
Elérkezett az 1907-es év májusának eleje, amikor is a szobor végre megérkezett a városba: „Valóságos diadalút volt a művészi alakot öltött durva anyag útja a vasúti állomástól a városháza udvaráig. Komoly bizottsági tagok ünnepélyes érzések között kísérték a városba, a lelkes ifjúság hazafias dalokat énekelve vontatta be a szekeret a szoborral a városba.”
Fotó: Máté Gyöngyi/Felvidék.ma
A szobor ünnepélyes leleplezésére május 26-án került sor, melynek keretében a díszvendégként jelenlévő Kossuth Ferenc a következőket mondotta: „Nem érc e szobor, hanem a megtestesült eszme. Nem érc e szobor, hanem megtestesült vágyódás, remény, hit és bizalom.
Aki e szoborra néz, az nem fog soha kételkedni hazánk jövőjében, aki abban az eszmében hisz, melyet e szobor megtestesít, hisz a magyar hazának függetlenségében. És a függetlenség eszméjében megdicsőül a haza és boldog lesz a nemzet.”
A számtalan ünnepi beszéd között a város nevében szóló Szegheő Gusztáv városi főjegyzőtől, akinek édesapja honvédkapitányként volt részese a szabadságharc eseményeinek, egy szép ígéret is elhangzott: „Azzal az ígérettel veszem át e szobrot, hogy azt mindenkor hazafias kegyelettel fogjuk őrizni.”
Azonban hányatott sorsa volt e szobornak a század folyamán. A rozsnyói Kossuth-szobor története magában hordozza Közép-kelet-Európa 20. századi sorsfordulóinak a magyarság szempontjából nem egyszer fájdalmas történetét.
1919-ben ledöntötték, 1939-ben felállították, majd 1945-ben újra eltávolították a helyéről, a város főterének közepén levő kis sétatérről.
Pósch József 1932-ben megjelent munkájában így írt a szobor további sorsáról: „Állt hát a szobor, de nem állott sokáig. 1919 júniusának egyik hajnalán a földön találta a közönség Kossuth Lajos ércbe öntött alakját. Mérgében összetörte láncait. Mintha csak valóban virágfüzérekké váltak volna azok a tizenkét évvel azelőtti leleplezéskor. De ő maga is megsebesült. Karja kificamodott, mellén repedés támadt és még ki tudja, mi minden sérülést fedezne fel rajta a szakértő szeme. Most – tizenkét év óta – a városháza egyik fészerében elmélkedik a szobor arról a problémáról, vajon van-e feltámadás?”
1939. június 25-én nagy pompával újra felállították a szobrot, melynek ledöntésével kapcsolatosan városszerte az a hír járta, hogy azért történhetett meg, mert egyes rozsnyóiak azzal gúnyolták a magyar csapatok által a városból rövid időre kiűzött cseh légiósokat, hogy Kossuth észak felé emelt karja megmutatta számukra a fejvesztett menekülés irányát.
Idézetek a Sajó Vidék 42. évfolyamának 39. számából 1939. 9. 9.
„Meg egyszer és minden időkre azt üzeni Kossuth Lajos, hogy nem vagyunk kis nép, nem vagyunk hányódó töredék, mely életet és oltalmat csak más szerencsések és hatalmasok árnyékában lelhet. Nem számít, hogy nyolcmillióan, tízmillióan vagyunk, önálló és szabad nép vagyunk, amely tudja a maga életét élni és érdemes arra, hogy örökre megálljon a népek nagy társaságában. Azt üzeni, hogy szabad és kell merni, mert ennyi veszedelem közt csak a vakmerő vállalkozó biztosíthatja az életet. Merni kell szabadnak lenni és merni kell minden elnyomatás és minden szolgaság ellen lázadni és mert ezzel a bátorsággal vagyunk elsősorban méltók az életre és a világosságra. Merni kell akkor is, ha minden veszettnek és reménytelennek látszik, mert csak az veszett el és csak annak az élete reménytelen, aki maga mond le róla, és maga hajtja a fejét a járomba.”
Máté Gyöngyi/Felvidék.ma
„Mert kell, mert kötelez a múlt, ami mögöttünk áll és a jövendő, amelyre érdemesek akarunk lenni. Azt üzeni, hogy soha ne felejtsük: nincsen szabad haza, ha a nép nem szabad a hazában. Szabaddá kell tenni a népet, azért is, mert az isteni és emberi törvények elakadhatatlanul követelik, de azért is, mert a magyarság és a haza is ezt követeli. Nincsen idő, amely mást parancsolna. Ha veszélyben a haza, ha erő és egység kell kifelé, akkor annál kétségbeesetten és annál vakmerőbb segítséggel kell eggyé forrasztani a népet, javakban, jogokban, szabadságban, emberi méltóságban és magyar öntudatban.”
Kossuth száműzetésben Rozsnyón
Hat háborús év elteltével a történelem megismételte önmagát. A román és a szovjet csapatok januári bevonulását követően a régi sérelmekre emlékezők ismét ledöntötték és a jól bevált gyakorlat szerint a városháza fészerébe vontatták. Itt akár véget is érhetett volna Róna József miskolci Kossuth-szobra másolatának szomorú, de sokatmondó története. Másként alakult. A bányászati múzeum háború utáni újbóli megnyitását követően a szobrot átvitték annak udvarába, ahol a kilencvenes évek elejéig a legendás szomorúfűz bozontos lombjainak takarásában állt. Ott döntötték le harmadszor.
Az ezt következő évtizedben sokszor megvolt az akarat, megfogalmazódott az igény, hogy a szobor visszakerüljön a helyére, de a mindenkori hatalom ezt az óhajt sosem engedte a megvalósulás közelébe jutni.
A Pákh Albert Társaság megalakulásának bejelentésekor – 1993. március 15-én – nyilvános közadakozást hirdetett a szobor újraállítása érdekében. Viszontagságos úton és politikai göröngyökön át 2004. február 7-én újra sor került a felállítására, a Rozsnyói Bányászati Múzeum székháza melletti téren, ahol a mai napig áll.
Máté Gyöngyi/Felvidék.ma
