Az ember már hajlamos egy kézlegyintéssel elintézni, pedig nem kellene. A történelemhamisítás ugyanis komoly dolog, romboló hatását nem kell különösebben magyarázni, generációk múlva is visszaköszön.
Egymás mellett és együtt élő népek viszonyát határozhatja meg. Sokunk számára bicskanyitogató, ha történelmi nagyságaink nevei kerülnek elénk torzított formában. Például Ľudovít Košut, Juraj Rákoci, Helena Zrinská, Štefan Sečéni vagy František Vešeléni formában (1992 óta a szlovák helyesírás szabályai is így követelik meg a történelmi neveket), s ha nincs a szövegkörnyezet, bizony ki sem derülne, hogy mondjuk Mária Sečianska azonos a Murányi Vénuszként elhíresült Széchy Mária alakjával. A mindenkori szlovák politikai és értelmiségi elit történelmi szemléletének olyan megnyilvánulásával állunk szemben, amelynek egyik fő mozgatója a területi elv és a magyarok tudatos és tudattalan kizárására való törekvés a közös múltból, melyet többségében nem vállalnak. S hogy még az írásmód se árulkodjék, mondjuk arról, hogy bizony a Vág mentén szentként tisztelt magyarbéli származású sztrecsnói várúrnő, Žofia Bosniaková hiteles családneve a Bosnyák volt. Az anyjáé meg Kenderes. Mindez akkor jutott ismét eszembe, amikor nemrégiben a legolvasottabb szlovák napilap sorozatára figyeltem fel. A leghíresebb szlovákokat mutatja be. Köztük Moric Beňovskýt, Matej Belt és Andrej Hadikot. Amikor fel sem merül, hogy magyar műveltségű családok nem csak a jelenlegi Szlovákia határain kívül éltek. Kizárják azt a szempontot, hogy etnikailag szlovák vidéken jó néhány magyar nemesi család még elszigeteltségében, a 20. század második felére is átmentette magyar identitását, nyelvét kultúráját. Legyen szó a Vág mentéről (Csejte, Beckó) vagy a Szepesség legészakibb nyúlványairól.
Andrej Hadikról (Hadik András) olvasom, hogy milyen csodálatos karriert futott be a 18. századi császári hadseregben, huszárparancsnokként megsarcolta a porosz fővárost, Berlint, csodálatba ejtve az akkori Európát és Mária Teréziát, akit szívesebben emlegetnek az atyafiak osztrák császárnőként, mint magyar királynőként. Ha már elkerülhetetlen a magyar megnevezés használata, jobb, ha pejoratív értelmet kap, de ha nem, minimum az „uhor” kifejezés a megfelelője. Az még nem vált szitokszóvá. És ez így megy évtizedről évtizedre, a józanabb szlovák értelmiségi-történészi hangok pedig valahogy nem kerülnek be a köztudatba. Maradnak hát a mítoszok, az ezeréves elnyomásról, „nyelvátültetésről, miegymásról”… Hogy lesz ebből Európa?
De vissza gróf Hadik Andráshoz, akit nemes egyszerűséggel azért tartanak szlováknak a szlovákok, mert családja Turóc megyei gyökerekkel rendelkezett. Hozzáteszem, Kossuth is. Ennyi elég volna? Ma talán nagyjából igen, de nem a történelmi Magyarországon. Félreértés ne essék, nem a nemzetiség megjelölése zavar. A kizárólagosság. Hadik a Csallóközben, más források szerint a dunántúli Kőszegen született. Kései egyenes ági leszármazottja (Andrew Hadik) viszont egy-két hónapja Londonban a magyar intézetben tartott előadást hőstetteiről, nem a szlovákban. Szóval, baj van a történelemszemlélettel, és sokszor gond az igazsággal. A területi elv mindent visz. Persze mögötte ott a politikai indíttatás. Ha a több száz éves közös múltat elutasítja a szlovák közgondolkodás, kreálnak egy külön, „magyarok előtti” történelmet olyan folytonossággal, amelyből szemrebbenés nélkül kihazudják a magyarokat, illetve a másik véglet, amikor minden nyomoruk okaként elnyomókként hazudják bele őket a történelembe. Pedig oklevelekkel igazolható, kik voltak a gyepűvidék, Liptó, Turóc, Szepes első középkori telepesei, erdőirtói, városlapítói a középkorban. Hát nem a szlovákok…
Barta, Felvidék.ma
