Mészáros Alajos EP képviselő ünnepi beszédet mondott Borsiban, március 30-án, II. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelem születésének 338. évfordulója alkalmából rendezett megemlékezésen:
Hölgyeim, Uraim, tisztelt ünneplők, kedves barátaim!
Emlékezünk. A nagyságos fejedelmet idézzük meg ma itt, a szülőhelyén, a születésnapján három és egyharmad évszázadnál is hosszabb idő elteltével, egy olyan tájon, mely talán túl sokat is látott történetünkből – történelmünkből, s mint a közelmúlt eseményei is mutatják: ma is mozgásban – változásban van.
Mint annak idején a gyermek Rákóczi, a mai utódok is örökös vándorúton, örökös mozgásban vannak, bár mindörökre ide kötődnek. Bármilyen messze kerülnek is a világban, a szívük itt dobog. Szokták mondani: ez a vidék a kurucság vidéke. Az örökös lázadó nem veszett ki az emberek lelkéből, s bármilyen nehéz hétköznapokat kénytelenek megélni itt az emberek, a szabadság reménye soha nem hagyja el őket.
A szabadság reménye dolgozott ennek a vidéknek a népében, amikor önerőből, saját munkáját adva nekilátott Rákóczi szülőháza megszépítésének. Magyar örökséget mentett akkor, amikor még a szófordulatot sem találták fel, s lám, az örökségmentés eredménye, hogy Rákóczi szobra ismét itt van a helyén, mert a közhangulat, a közfelháborodás nem tette lehetővé, hogy végképp eltüntessék.
Rákóczi hagyománya, ha lappangva is, itt él a jelenünkben. És most duplán is aktuális, hiszen Rákóczi egykori birtokaikon most is felbolydult világ van, indulatok, politikai akaratok és elképzelések ütköznek, s őszintén ki kell mondani, egyelőre ismeretlen végkifejlettel. Ahogyan annak idején, amikor a maga szabadságharcát II. Rákóczi Ferenc elkezdte, ma is csak azt tudjuk, hogy le kell rázni azt az igát, mert tovább viselni azt badarság volna. Szabadság küzdelem nélkül nincs. Ingyen nem hull az ölünkbe. A szabadság természete ilyen. S napjainkban, amikor fegyvert rántani nem lehet érte, a harc más formáit kell bevetnünk. Azt, ami Rákóczi szabadságharcának volt az egyik jellegzetessége. A fejedelem maga vetette papírra emlékirataiban és vallomásaiban, melyeket az Örökkévaló Igazságnak ajánlott, hogy az osztrák császárság amint megvetette lábát Magyarországon, „egyre nyilvánvalóbbá kezdte tenni terveit Magyarország alapvető szabadságjogainak megsemmisítéséről”. A szabadság, a magyar önrendelkezés volt az, amit Rákóczi a maga idejében a legfontosabbnak tartott. Az alázatos hívőnek nevelt katolikus ember tudta és gyakorolta a tanítást, hogy adjátok meg az Istennek, ami Istené, a császárnak, pedig ami a császáré, de azt is pontosan felismerte: a haza soha nem a császáré, a haza soha nem a hatalom ügyeletes birtoklójának a tulajdona. „…kötelességemnek tartom életemet és véremet föláldozni azoknak a jogoknak és honi törvényeknek a megvédelmezése érdekében, melyekre, mint Sáros főispánja felesküdtem – írja lázadása kapcsán. – Erdély szabad fejedelmeinek örököse voltam, egyébként is: a magyarok nem a királyoknak, hanem a törvényeknek vannak alávetve…” Ennél szebben, jobban, pontosan most sem lehetne meghatározni, mit is jelent jogállamban élni. Tehát a mai szabadságharc, melyre utaltam, ugyanazért folyik, mint Rákóczi idejében. Azért, hogy a törvényeknek legyünk alávetve, ne a királyoknak.
Mert Rákóczi fejedelem arra is tanít bennünket, mai utódait, hogy szabad lázadni a törvényt megsértő hatalmasok ellen, s ezt a jogot az Aranybulláig vezeti vissza. Jó tudnunk, hogy nekünk, magyaroknak mélyen a történelembe nyúlnak vissza hagyományaink és jogtudatunk gyökerei, s ha élünk örökségünkkel, ma sem kell teljesen elveszettnek éreznünk magunkat. Együtt, összefogva és összekapaszkodva mindig sikerült valamivel többet elérnünk, mintha külön utakon jártunk volna. Jogaink vonatkozásában – s most legfőképpen az őshonos európai népcsoportok és nemzetrészek jogaira gondolok – is csak akkor járhatunk sikerrel, ha együtt és egységesen, kitartóan fogjuk képviselni az önkormányzáshoz, a saját ügyeinkben való döntések meghozatalához és az autonómiához való jogunkat. Európa csak akkor figyel oda ránk, ha világosan és egyértelműen megfogalmazzuk igényeinket, ha közülünk mindenki, aki bennünket képvisel, ugyanazt fogja képviselni és mondani, koncért nem veti oda jogainkat, nem csap fel labancnak.
Hölgyeim és Uraim, tisztelt ünneplők, kedves barátaim!
Magam is megjártam Európát, megtapasztaltam, milyen kitartó és következetes munkát jelent a boldogabb Nyugat süket füleinek hallóvá tétele, s hányszor kell – ismételten is – megkísérelni a homály oszlatását. Itt, a Bodrogközben, Rákóczi földjén kesernyés íze van a szabadságnak, megaláztatásokkal teli életek sora nem hagyja feledni, hogy aki – Rákóczival szólva – felesküszik egy tisztségre, többet kell, hogy vállaljon a puszta tisztviselőségnél. Nekünk ma annyival nehezebb a dolgunk, hogy nincsen még aranybullánk, mely a jogainkat egyenrangú emberként mérné ki nekünk is. Nekünk, s azoknak is, akik a politikában utánunk jönnek, kötelességünk jogaink törvénybe foglalásáért küzdeni, hiszen az életünk, a megmaradásunk múlik azon, hogy nagy változásokat sejtető világunkban ne maradjunk le az elénk táruló egyszeri lehetőségről. Hiszem, hogy az Örökkévaló Igazság efelé terelget minket. És bízom abban, hogy össze is terel minket. Mert: együtt erősek vagyunk. Erősek leszünk. Szavunk, időnként a szavazatunk jóval többet nyom a latban, mint remélni mernénk. „Csak az Isten állhatatossággal áldja meg nemzetünket s a bizalmatlanságot ne bocsássa, ne hagyja eláradni hadaink közt; mert egyedül csak az teheti győzedelmessé ellenségünket” – fogalmazta meg Rákóczi szabadságharca során. Magunknak is állhatatosságot, bizakodást és kitartást kívánok a jogainkért megvívandó küzdelmekben.”
Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”44640,41221,41146,39081″}
További fényképek a Képgalériánkban ITT>>> tekinthetők meg.
