Ma van 170 éve, hogy elhunyt Vörösmarty Mihály költő, író, ügyvéd és táblabíró, a Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság rendes tagja. A magyar romantika egyik legjelentősebb alakja 1855. november 19-én halt meg Pesten, életműve és munkássága pedig a nemzeti irodalmunk megkerülhetetlen része maradt. Az évforduló alkalmat kínál arra, hogy felidézzük munkásságának jelentőségét és helyét a XIX. századi magyar szellemi életben.
Szegényebb sorsú kisnemesi család gyermekeként látta meg a napvilágot a Velencei-tó közelében fekvő Pusztanyéken, a mai Kápolnásnyék területén 1800. december elsején. Édesapja, idősebb Vörösmarty Mihály (1764–1817) 1797-től szolgált gazdatisztként gróf Nádasdy Ferenc nyéki birtokán, édesanyja pedig Csáthy Anna (1787–1834) volt. Mindkét szülője római katolikus vallású, nemesi származású családból származott.
1811-ig Pusztanyéken folytatta tanulmányait, majd 1811 és 1816 között a székesfehérvári Ciszterci Szent István Gimnázium diákja volt. Ezt követően, a VI. osztálytól, 1816–1817-ben a pesti Piarista Gimnáziumban tanult tovább. Édesapjának alig jelentett anyagi terhet a taníttatása, mivel hamar tanítói feladatokat kapott két fiú mellett, így ellátását és szállását is saját munkájával biztosította.
Pesten már jóval több könyvhöz jutott hozzá:
Különösen az újabb magyar költők művei és a klasszikus szerzők műfordításai – köztük Baróti Aeneise, Rájnis eklogái, valamint Virág Benedek ódái és horatiusi levelei – gyakoroltak rá hatást.
Ennek köszönhetően ugyan kevesebbet foglalkozott a tananyaggal, ám annál többet verselt.
Vörösmarty Mihály (Fotó: Wikipédia)
1817 nyarán, egyetemi tanulmányainak kezdetén Vörösmarty elveszítette édesapját, aki az előző évek sikertelen gazdálkodása miatt már addig is jelentős anyagi veszteségeket szenvedett. Halála a család teljes anyagi hanyatlásához vezetett: az édesanya hiába folytatta a gazdálkodást, egyre nagyobb szegénységbe sodródtak, végül néhány év alatt minden vagyonukat el kellett adniuk.
Vörösmartynak hamar meg kellett küzdenie az önfenntartással, s 1817 novemberében nevelőként helyezkedett el a Perczel családnál, ahol Perczel Sándor három fiának – Sándornak, Mórnak és Miklósnak – oktatásáért felelt. Nyolc éven át dolgozott mellettük, 1820-tól a Bonyhád közelében fekvő Börzsönypusztán, majd 1823 őszétől ismét Pesten, miközben elvégezte a bölcsészkart és megkezdte jogi tanulmányait, amelyekből rendszeresen, kiváló eredménnyel vizsgázott. Ebben az időszakban reménytelen szerelem kötötte Perczel Adélhoz, Etelkához.
A Börzsönyben töltött évei alatt Perczel Sándor gazdag könyvtára jelentette számára a fő szellemi támaszt, ekkor ismerkedett meg Egyed Antallal és Teslér Lászlóval is.
1823-ban kezdte írni a Zalán futását, miközben 1822–1823-ban Csehfalvi Ferenc Tolna vármegyei alispán mellett dolgozott joggyakornokként Görbőn. Az év őszén visszatért Pestre, ahol ismét átvette a Perczel fiúk nevelését, és felesküdött királyi táblajegyzőnek.
Ügyvédi vizsgáját 1824 decemberében tette le, ám nem folytatott ügyvédi praxist. Ekkoriban került barátságba Zádor Györggyel, rajta keresztül pedig megismerkedett Fáy Andrással és Deák Ferenccel is. Bár továbbra is szerény körülmények között élt, 1826-ban – tanítványai nevelésének befejeztével – elhatározta, hogy az írói pályának szenteli életét. Országos ismertségét végül az 1825-ben megjelent honfoglalási eposz, a Zalán futása hozta meg számára, amelyért a „nemzet ébresztője” jelzővel illették.
A Vörösmarty Mihály Emlékház Kápolnásnyéken (Fotó: Pesti Tamás)
1827-ben dunántúli utazást tett Zádor Györggyel, majd 1827 és 1831 között szerkesztette a korszak meghatározó tudományos folyóiratát, a Tudományos Gyűjteményt, valamint annak szépirodalmi mellékletét, a Koszorút. 1830-ban a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjává választották, és korai működésében meghatározó szerepet játszott, különösen a Révai-féle nyelvtani rendszer elfogadtatásában. Bár ekkor már országos hírnévnek örvendett, továbbra is szerény körülmények között élt, mégis sikerült munkáinak eladásával és a neki odaítélt pályadíj átvételével enyhítenie saját és édesanyja nehéz helyzetén.
Pesti lakhelyei gyakran változtak, baráti körét pedig Fáy András és Bártfay László házai, valamint az írók által kedvelt „Csiga” vendéglő határozták meg, ahol később a Nemzeti Kör, majd az Ellenzéki Kör alakult ki körülötte. 1834-ben édesanyja halála mélyen megrendítette.
A Kisfaludy Társaság alapító tagjaként 1837-től Bajza Józseffel és Toldy Ferenccel együtt szerkesztette az Athenaeumot, emellett színikritikusként is bemutatkozott, ami tovább erősítette kapcsolatait a kor művészi és közéleti köreiben.
1842-től a Nemzeti Kör elnökeként, majd 1847-től az Ellenzéki Kör alelnökeként tevékenykedett. Ugyanebben az időben jelentős anyagi gondokkal küzdött: 1842-ben saját költségén megjelentetett kötete alig fogyott, ezért nyomdai tartozása miatt még bútorait is lefoglalták. Végül Kossuth Lajos fellépése mentette meg a helyzetet, aki publicisztikájával a közvéleményt is mozgósította, így másnapra minden példány elkelt.
1843-ban Deák Ferenccel Erdélyben meglátogatta Wesselényit, és bár nem vett részt aktívan a politikában, Széchenyi reformmozgalma inspirálta költészetét.
Emlékműve a budapesti Vörösmarty téren (Fotó: Wikipédia)
Vörösmarty 1843. május 9-én vette feleségül a Komárom vármegyei Csépről származó, nála jóval fiatalabb Csajághy Laurát. Házasságukból öt gyermek született, közülük azonban kettőt – Mihályt és Irmát – korán elveszítették; a kisfiú halálára Petőfi Sándor versben reagált. Felnőttkort megélő gyermekeik közül Béla később a magyar igazságügy egyik vezető alakja lett, Ilona pedig Széll Kálmán miniszterelnök feleségeként vált ismertté. Erzsébet fiatalon, hajadonként hunyt el.
Laurával kötött házassága mindvégig szilárd hátországot jelentett számára, a családi élet pedig meghatározó szerepet játszott költői pályája későbbi időszakában is.
1845-ben Zala vármegye táblabírójává választották, majd az 1848-as forradalmat lelkesedéssel fogadta, noha az év tavaszán elveszítette legkisebb gyermekét. Publicisztikáiban kiállt a zsidó közösség mellett is. Bár Eötvös József felkínálta számára a pesti egyetem irodalmi tanszékét, nem fogadta el. 1848 júniusában Bács-Bodrog vármegye almási kerületének képviselőjévé választották, és bár nem volt gyakorlott szónok, részt vett az országgyűlés munkájában.
1849-ben a kegyelmi törvényszék közbírája lett, majd a kormányt Debrecenbe, Szegedre és Aradra is követte.
Vörösmarty Mihály a halála évében (Fotó: Wikipédia)
A világosi fegyverletétel után bujdosásra kényszerült, miközben családi tragédiák és romló egészségi állapot gyötörték. 1850-ben Pestre tért vissza és feladta magát a katonai hatóságoknak, majd ítélete előtt szabadlábon maradt. Ekkor vásárolt házat és földet Baracskán, ahol később Haynau kegyelme után telepedett le családjával, de ideiglenesen Csépen is élt. Barátai közbenjárására Baracskán kedvezményesen kapott tiszti lakot, és a helyi közösség támogatását élvezte.
Kertészkedéssel foglalkozott, majd 1853 tavaszán visszaköltözött szülőföldjére, Kápolnásnyékre. Bár mindkét településen otthonosan élt, a Bach-korszak szigorú rendszabályai nyomasztották, és egyre gyakrabban gyötörték szívbetegségének tünetei.
1853 őszére Vörösmarty szívelégtelensége súlyosbodott, tüdővizenyővel társulva, ami a következő években állandó szenvedést okozott számára.
1855-ben a balatoni gyógykezelés sem hozott enyhülést, ugyanebben az évben jelent meg utolsó verse, A vén cigány a Pesti Naplóban.
Vörösmarty Mihály síremléke Budapesten (Fotó: Wikipédia)
November 17-én családjával Pestre költözött, hogy állandó orvosi felügyelet alatt lehessen, ám a Váci utcai Kappel-házba való beköltözés napján rosszul lett, és már nem tudott talpra állni. November 19-én, 55 évesen hunyt el; halálát kortársai szívbetegséghez és tüdővizenyőhöz kötik.
Temetése november 21-én valódi nemzeti gyászünneppé vált, Pest ritkán látott ekkora tömeget tisztelegni egy költő előtt.
A Kerepesi temetőben helyezték örök nyugalomra. Özvegyére és három gyermekére – Bélára, Ilonkára és Erzsébetre – csupán költői hagyatéka maradt, ám Deák Ferenc kezdeményezésére a nemzet néhány hónap alatt 103 000 forintot gyűjtött összefogásként. A későbbi évtizedekben több emlékbeszéd is méltatta életművét, sírját pedig – bár a Rákosi-korszakban felmerült felszámolásának ötlete – végül nem bolygatták meg.
Bartalos Nikolas/Felvidék.ma
