Szikora György a volt Csehszlovákia labdarúgó bajnoki rendszerének mindegyik osztályában játszott, sőt: edzősködött!
Tardoskedden a Barackos utca csapatában élte meg első, „profi” meccsét, majd tagja lett a helyi ifjúsági és felnőtt együttesnek – némi csalással, mert „kissé” ki kellett igazítani születésének dátumát. Már kölyökkorában érett, gólerős játékosnak számított. Később, mint ifistát rendre meghívták a járási, majd a kerületi válogatottba. Innen a szlovák, majd a csehszlovák fiatalok nemzeti csapatába vezetett az útja.
Remekül helytállt a Német Szövetségi Köztársaságban megrendezett UEFA- tornán 1965-ben, ahonnan bronzéremmel tért haza. Rendkívüli tehetségére a komáromi ijúsági ligás együttesben figyeltek fel az élvonalbeli pozsonyi klubok. Felnőttként tagja volt a tardoskeddi Družstevník , a komáromi Dukla , a Slovnaft – később Internacionál Slovnaft Bratislava, a ČH Bratislava, a Vagónka Poprad, Slovan Wien, és a dunaszerdahelyi DAC csapatának. Az elsőligában 200 találkozón 64 gólt ért el.
A csehszlovák nemzeti tizenegyben huszonegyszer lépett pályára, de beválogatták az Oroszlánkölykök (Levíčatá) és az olimpiai csapat keretébe is. Edzői oklevelét 1982-ben vette át a pozsonyi testnevelési főiskolán, majd képesítést szerzett a kölni (Német Szövetségi Köztársaság) edzőképző intézetében is. Számos hazai egyesület szerződtette trénernek, köztük a dunaszerdahelyi DAC, ahol az ő nevéhez fűződik a máig tartó, országos szintű szereplés megalapozása.. (Ez külön téma, erről is közlünk majd összefoglalót.)
Sikeres szakvezetőként legnagyobb megbecsülésben a magyaroklakta városokban részesült, Dunaszerdahely mellett Kassán, Vágsellyén és Rimaszombatban.
Tisztelt Olvasó, a Szikora Györgyöt méltató mondatok után most már neki adom át a szót. 1995-ben, több részletben készült beszélgetésünkből ugyanis monológot szerkesztettem. Sorozatunk innentől kezdve egy rendkívül tehetséges (cseh)szlovákiai magyar ember drámájaként is felfogható. Csaknem húsz évvel ezelőtt, a rendszerváltás első éveiben azt terveztem ugyanis, hogy „Teremtő magyarok” elnevezéssel rendre bemutatom azokat a hazai nagyjainkat, akik a pártállam idején kimagasló teljesítményeket nyújtottak – magyar tanítási nyelvű iskolákat végezve.
A sportolók mellett jeles kutatók, művészek, orvosok, stb. szerepeltek listámon. A sorozatot mindenképpen Szikora Gyurkával akartam kezdeni. Talán azért is, mert egyre gyakrabban éreztem: ő előbb fejezi majd be az életét, mint én…
A Teremtő magyarok bemutatásának terve – érdeklődés híján – füstbement, de ez az első anyag elkészült, Istennek mélységes hála. Kövessük hát a fehér Pelé életútját saját emlékeinek tükrében.
„Pályafutásomat egy tardoskeddi udvaron kezdtem. Hat vagy hét éves lehettem, kis dugó voltam, gumilabdával gyakoroltam házunk apró udvarán. Szepesit utánozva közvetítettem magamnak a lövéseimet vagy a fejeseimet. Bizony, gyakran betört az ablak és mállott a falról a vakolat, meszelni kellett, ha rossz helyre vágódott a labda.
Olykor nem úsztam meg szülői pofon nélkül, mégis naponta gyakoroltam a gumilabdával – olykor mezítlábasan is, – ez volt az egyedüli szórakozásom. Hol Kocsis Sándor, hol Buberník vagy Kačáni voltam , de sohasem összevissza rugdaltam: meghatároztam, melyik sarokba helyezem vagy fejelem a labdát. Felrúgtam ugyanis a tetőre a bőrt, s azt onnan lehulltában kapásból lőttem rá. Apám is, aki szabómester volt, futballozott ifjú korában, ő ballábas volt, – és balkézzel hegedült.”
(Folytatjuk.)
Batta György, Felvidék.ma
Fotók: Szikora György archívuma és M.Nagy László felvételei
{iarelatednews articleid=”45924″}