A korabeli sajtócikkek tanulmányozása után kíváncsi lettem arra, hogy magyarországi sajtóhírek jelentek-e meg erről a szörnyű eseményről. A Magyar Távirati Iroda archív anyagában valóban felleltem egy rövid információt 1947. május 30-i keltezéssel a csehszlovák hírügynökségre hivatkozva.
A rövidhír szövege a következő:
„Új tömegsírt találtak Pozsony közelében.
Ca ei/Sp/P37 Vé Prága, május 30. /Csehszlovák Távirati Iroda/
Pozsony közelében, az osztrák-csehszlovák határon új tömegsírra bukkantak. Eddig 21 holttestet hoztak napfényre. A kihantolás tovább folyik. Egyelőre még semmit sem tudnak a tömegsír keletkezéséről. /MTI/”
A hír rövid, ám újabb fontos információk birtokába kerültem. Megerősítést nyert az exhumálás folytatásának korábban csak feltételezett ténye. Május végéig már 21 holttestet találtak meg a tömegsírokban. Szintén megerősítést nyert az a következtetésem, hogy az exhumálást elrendelő hadbíróság nem hozta összefüggésbe a Bacušan-per gyanúsítottjait, vagyis a csehszlovák hadsereg tisztjeit és katonáit a ligetfalui tömegsírok áldozataival. A hír kiadásának időpontjában a csehszlovák hatóságok még semmit sem közöltek sem a lehetséges elkövetőkről, sem pedig az áldozatok kilétéről. Figyelemreméltónak tartom, hogy a Pravda előbbiekben hivatkozott cikkének állítását – vagyis, hogy a tömegsír a németek számlájára írható – sem erősítették meg.
A tömeggyilkosságra utaló alapdokumentumok köre a korabeli sajtóhíradásokon kívül bővíthetőnek tűnt. Janics Kálmán tanulmánya egy második nyomra, egy parlamenti felszólalásra is hivatkozott, bár ennek bővebb tartalmára vonatkozóan további részleteket már nem közölt. Az általa megadott időbeliség viszont lehetővé tette számomra a parlamenti felszólalás szövegének megkeresését. Először a pozsonyi Egyetemi Könyvtárban próbálkoztam, nem sok sikerrel. Többszöri (több hetes!) időhúzásuk után az internetet céloztam meg és nagyon rövid időn belül, pár percnyi keresgélés után a cseh parlament archív anyagai (majd később a szlovák archivált dokumentumok) között rábukkantam a keresett szövegre, annak teljes környezetére. Íme az eredmény:
A hivatkozott parlamenti beszéd Michal Géci Demokrata Párti képviselőtől hangzott el Dr. Ferjenčík belügyi megbízott (mai fogalmaink szerint belügyminiszter) Szlovákia biztonsági helyzetére vonatkozó jelentésére 1947. december 19-én . A témánk szempontjából fontos részlet a beszédből:
„Ez év nyári hónapjaiban állítólag a nagy hőség miatt egy tömegsír exhumálását kellett felfüggeszteni Ligetfalun. A sírba körülbelül 90 személyt temettek, akik közül férfi csak kettő volt, ők is idősebbek, tizenkettő gyermek és a többi minden bizonnyal nő. Ezeket a személyeket 1945 július elején likvidálta egy bizonyos csoport, amely olyan személyeket végzett ki, akik esetében feltételezték, hogy náluk, illetve a lakásaikban pénz vagy egyéb értékek vannak. A kivégzésekre a nélkül került sor, hogy megbizonyosodtak volna az érintettek politikai megbízhatóságáról vagy megbízhatatlanságukról. Kérdezem ezért a belügyi megbízott urat arról, hogy mikor, és hogyan szándékozik ezt a tragikus ügyet rendbe tenni?”
A szövegből immár gazdagodott az ismeretanyagunk:
A tömegsír 1947. május 20-i megtalálása után, feltételezhetően valamikor a nyári hónapokban, a hatóságok felfüggesztették a további feltárást. Ugyan a nyári hőséggel magyarázták ennek okát, viszont a kérdés idején, vagyis 1947 decemberében a kérdést feltevő képviselőnek sem volt tudomása (vagy legalábbis úgy tett, hogy nincs tudomása) az exhumálás folytatásáról, illetve az addig kiderített, a tömegsírral összefüggő tényekről, mint ahogy arról sem, hogy a hatóságok egyáltalán befejezték-e az elkezdett munkát, vagy folytatni kívánták-e azt. A képviselő pártja, a Demokrata Párt 1947-ben még élen járt a hasonló bűncselekmények leleplezésében, a bírósági eljárások megindításában (itt most csak jelzésszerűen utalok a következőkre: a přerovi tömeggyilkosság ügyében is épp a Demokrata Párt tette meg a bűnvádi feljelentést, ahogy erről a vonatkozó ügyirat aktája a mai napig is tanúskodik). Vagyis: nagyon komoly indoka lehetett a hatóságoknak az ügy titokban tartására. Esetleg a tömegsír mérete riaszthatta meg őket?
A kérdést feltevő képviselő tudomása szerint a tömegsírban 90 holtestet találtak. A kilencven holttest közül csak kettő volt férfié, 12 gyermek, a többi női maradvány volt. Ez az adatsor orvos szakértői vizsgálatot feltételez, hiszen mi más alapján állapíthatták meg az emberi maradványok nemét. Az a tény, hogy Géci képviselő ismertette ezeket az adatokat azt bizonyíthatja, hogy láthatta az exhumálás orvosszakértői jegyzőkönyvét. A halottak nemére vonatkozó jelzés ugyanakkor kizárja Janicsnak azt az állítását, hogy a Bacušan-ügyben megtalált ligetfalui tömegsírban 90 magyar levente (16-17 év körüli fiú) nyugszik. Vagyis: az 1947. május 20-án megtalált tömegsír nem a leventéké. Ha igaznak vesszük Janics állítását a 90 levente agyonlövéséről, akkor kivégzésük helyét és sírjaikat máshol kell keresni.
Az 1947. május 30-i csehszlovák hírügynökségi anyagon alapuló MTI híradás (21 holttest), illetve az 1947. december 19-i parlamenti kérdés (90 holttest) között eltelt néhány hónap alatt tehát még 69 újabb emberi maradvány került elő. Ez folytatólagos exhumálási eljárást feltételez. Kérdéses ugyanakkor, hogy az exhumálás nyári felfüggesztése nem a feltárás végleges befejezését is jelentette-e egyúttal. Semmilyen későbbi információ nincs arra vonatkozóan, hogy folytatták-e a tömegsír feltárását, illetve, hogy az exhumálást kiterjesztették-e az erődvonal más részeire is .
A felszólalásban rendkívül szembeötlő és feltűnő, hogy a lehetséges elkövetői kört a parlamenti képviselő „egy bizonyos csoportként” emlegeti. Árulkodó ugyanakkor, hogy ennek a „bizonyos csoportnak” vizsgálatot kellett volna lefolytatni a kivégzett személyek megbízhatóságáról, amire viszont csak hivatalos szervek voltak jogosultak.
A kérdés címzettje, Ferjenčík belügyi megbízott Géci képviselő kérdésére az adott ülésen nem válaszolt. (Megjegyzendő: később sem, sőt, ahogy erre Janics a tanulmányában utal, soha nem született válasz erre a kérdésre).
A fenti, többnyire tények alapján nyugvó megállapításokon kívül további, a „helyzet logikájából” fakadó következtetésre is tér nyílott.
Jól láthatóan a tömeggyilkosságok elkövetésének módja a parancsot kiadók és a gyilkosságokat közvetlenül végrehajtók számára begyakorolt aktus volt. Vagyis, a tettesek a letartóztatás, a vallatás, esetleg kínzás után kifosztották az áldozatokat, majd sötétedés után kivezették őket a sáncárkokhoz, ahol tarkólövéssel, vagy hátulról, a test egyéb részeire leadott célzott lövésekkel végeztek velük. Azonosító okmányaikat is elszedték, feltehetően megsemmisítették azokat (amire a mintát a přerovi tömeggyilkosság szolgáltathatta).
A gyilkosság helyszínei „bejáratott” helyek voltak, alkalmasok az áldozatok gyors elföldelésére. A leendő sírok helye eleve ki volt ásva, csak a sáncárkok mellvédjeinek lazább földjét kellett a hullákra rákaparni. Mindez azt is jelenti, hogy például a přerovi vérengzéstől eltérően nem kellett civileket mozgósítani a tömegsír kiásásához és a halottak elföldeléséhez. A kivégzést végrehajtó katonák is gyorsan megtehették az emberi maradványok elkaparását. Így gyakorlatilag egy szűk körön belül lehetett tartani a gyilkosságok elkövetésének hírét.
A híradásokból, illetve a maradványok megtalálásából (először egy holttest, aztán egy másik kupacban hat, május végéig 21, decemberben már 90 holtest) is kitűnik, hogy folyamatosan használták a kivégzőhelyeket, vagyis sorozatban követték el a gyilkosságokat.
Folytatjuk!
Szabó József, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”47738″}
