Az előző részben Gyurcsík József, Dunaszerdahely egykori polgármestere 1994-ben, éppen két évtizede azokról az időkről szólt, amikor, a második világháborút követően, a hétezres városka patkányfészeknek számított, és nem voltak munkalehetőségek. A befejezés, a záró rész most olvasható és – mint a mesékben – a közben húszezres településsé duzzadt város sport szempontból is hatalmasat változott: a sárga-kékek a kerületi bajnokságból a Szlovák Nemzeti Ligába, majd a csehszlovák élmezőnybe küzdötték magukat! „Eljött az az idő, amikor megbolydult Dunaszerdahely: mindenütt a foci volt a téma, még a hivatalokban is. Amikor végérvényessé vált, hogy a DAC a legjobbakkal mérkőzhet rendszeresen, szinte az egész város az utcára vonult örömében.
Számomra maradandó élmény, hogy a lakosság mindig segített, akár a stadion építése, akár más feladat állt előttünk. Már 1980-ban láttuk, hogy a foci egyre sikeresebbé és népszerűbbé válik mifelénk, ugyanakkor az is nyilvánvalóvá vált számunkra, hogy a hozzánk látogató, egyre nevesebb ellenfeleket illik méltó környezetben fogadnunk. Ekkor határoztuk el, hogy korszerűsítjük a stadiont. Pénzünk nem volt, mivel azt felemésztette a csatornázás. Így a „Z” – csináld magad! – mozgalom keretében láttunk neki a munkának, azzal, hogy ötmillió korona lesz a várható költség. (A Csehszlovák Testnevelési Szövetségtől nem kaptunk pénzt, mivel Cernusák elnök a városi sportcsarnok építését támogatta. )
1983-ban kezdődött az átépítés azzal, hogy 1985-ben befejezzük a munkálatokat. Ezt az időpontot be is tartottuk, május 8-án átadtuk az építkezést. Az új létesítményben másnap! – elsőként Csehszlovákiában! – megrendezték a járási szpartakiádot. Az átalakítás-újjáépítés a bontással kezdődött. Óriási segítséget nyújtottak az iskolák, a helyi üzemek és mindenki, aki szükségesnek tartotta a korszerűsítést. Százszámra jöttek segédkezni az önkéntesek. Ekkoriban – ideiglenesen, három évig – én voltam a futball szakosztály elnöke is, hogy a lehető legszorosabb kapcsolatban legyek az egyesület vezetőivel. Nagy segítséget kaptunk az Agrostavtól és a szakmunkásképzőtől. Segítette munkánkat Tóth Gyula, Bartos Andi, Nagy Sándor (Sasi) és az egész képviselőtestület. Sokak szerint Csehszlovákia leggyorsabban fejlődő kisvárosa voltunk a nyolcvanas években.”
Gyurcsík Józseftől Nagy József, a DAC volt klubelnöke veszi át a képzeletbeli váltóbotot. Ez a vallomás is 1994-ben készült. Nagy József: „1974-ben részlegvezetői beosztásba helyeztek a járási építővállalatnál, ahol két-három DAC-focista is dolgozott. A csapat akkor a nyugat-szlovákiai kerületi bajnokságban szerepelt, s a játékosaim többször megjegyezték, hogy kijárna nekik egy kis kedvezmény, ha már annyit utaznak meg edzenek. Rendben van – válaszoltam nekik – ha feljebb lép a csapatotok, figyelembe veszem a kéréseteket.
A csapat feljebb lépett, én pedig álltam a szavam. Ekkoriban kezdtek „belerángatni” a dunaszerdahelyi futball ügyek irányításába – beválasztottak a vezetőségbe. Előzőleg is kijártam a meccsekre, de az egészen más volt. Kritizáltam a mérkőzéseken látottakat, és utána hazamentem.
Miután vezetőségi tag lettem, megismertem az érem másik oldalát is, a kulisszatitkokat. Kezdtem megérteni az összefüggéseket, láttam, nem is olyan egyszerű hétről-hétre helytállni. Akkoriban a technikai jellegű tennivalók felügyelete és biztosítása volt a feladatom: ellenőriztem a pályák állapotát, a gondnok munkáját, s megismerkedtem a játékosok néhány gondjával is. Rövidesen rádöbbentem, hogy a DAC-nál sok a tennivaló: beázik a fatribün, korszerűsítésre szorulnak az öltözők, stb. Véleményemről aztán másokat is igyekeztem meggyőzni, érveltem, bizonyítottam.”
(Folytatjuk.)
Batta György, Felvidék.ma
Fotó: M. Nagy László {iarelatednews articleid=”45924″}
