Az alábbiakban közöljük Kulcsár Ferenc írását Gágyor József könyvéről.
Mondják, s a mélyen érző ember meg is tapasztalja, hogy voltaképpen egyetlen tettünk és gondolatunk sem maradhat elrejtve. Azáltal, hogy a szavakat kimondjuk vagy papírra vetjük, a világ fényességét vagy sötétségét növeljük. A nyelv ugyanis a létünk otthona s egyben a lelkünk lélegzése: ha szóra nyílunk, világok nyílnak – „világillatban” beszélünk. Ezért mondhatja az egyik francia bölcselő, hogy a nyelv maga Isten, mely redőiben hordozza az emberiség, egy-egy nemzet, mi több, egy-egy ember s azon belül egy-egy költő történetét a kezdetektől fogva mindhalálig.
Mondhatjuk tehát, hogy amikor az édesanya beszélni tanítja gyermekét, akkor megszentelt dolgot cselekszik: világosságot teremt gyermeke lelkében. A nyelv csodáját, gondviselőnket és végső hazánkat adja át neki.
Ehhez a nagy műhöz járulnak hozzá a költők is, amikor a titokként előttünk tornyosuló, élettől duzzadó, messzi távlatokat sejtető anyanyelvből kibontva a verset, hogy szépséget és világosságot teremtsenek bennünk és közöttünk.
Minden szó, minden vers legmélyén – és ezt Gágyor József legjobb verseiben is érezzük – a csönd lakik, Isten minden beszédet felülmúló csöndje. Az a legfőbb és kimondhatatlan beszéd, mely szavainkban örökösen megtestesülni kíván. Ezért minden gondolat, minden szó, minden vers – erőfeszítése végső határán – imádság: a halandóságában is halhatatlan ember imádsága, hogy útja az élet pereméről az élet szíve felé, a szolgaságból a szabadság felé, a szűkösségből a telítettség felé vezessen. Vagy ahogy Gágyor József írja verseskönyve nyitó darabjában: a sötétségből a fény felé vigyen.
A szó, a beszéd, a vers – adás és befogadás, nyitottság és szeretet, hiszen beszédünk, szavaink gyökerében a szeretet él, mely által a világ is beszél, csak meg kell hallanunk a szavát. Sőt ezzel kezdődik minden beszéd, minden vers is: hallgatással, meghallgatással: tehát újra csak nyitottsággal, vagyis szeretettel.
A költő, köztük Gágyor József is, hallgat: meghallgatja a világ beszédét, panaszát, örömét, reményeit, hitét, örökös várakozását – és ezt igyekszik közölni verseiben az embertársaival.
Mit hall meg Gyágyor József a világ beszédéből? Elsősorban is az önmagát örökösen megtisztító kultúra szavait, a civilizáció dadogását, a történelem panaszát és fölemelő jeleit, a szélkaszabolta magyar nyelv küzdelmét a megmaradásért, a gyermekek örömét, a szeretet és a szerelem szentségét és halhatatlanságát; s azt is, hogy emberi, evilági időnk az öröklét fényében, véghetetlen csendben és szelíden, áthajol az időtlenségbe, ha úgy tetszik, a Teremtő örök jelenébe; hogy földi hányattatásunk, az arcunkra vésett ráncok mögött ott bujkál az öröklét fénye és sugárzó öröme is. És törékenységünk mélyén ott tündöklik az ígéret: meghívottságunk az Atya kezdettől fogva megterített asztalához.
Gágyor Józsefről elmondhatjuk, hogy ő voltaképpen egy titkon lévő poéta, aki 52 éven át közölt verseit a közelmúltban asztalunkra téve mintha azt mondaná: ha az embernek egyetlen élete van, akkor úgy illik, hogy egyetlen verseskötete legyen. Eme összegyűjtött versek egyikében költőnk a poézis titkos anyagát, a szavakat a lélek virágainak, a szív rózsáinak nevezi; s a csendből, az idő, a történelem és a létezés csendjéből kibomló verseit végső soron a titkon lévő nagy Alkotónak, Istennek adja át. Egyrészt vallva, hogy a költő, a költészet dolga mindenekelőtt Isten „kitalálása”, de még ez sem teljesen igaz, mert egyedül Isten az, aki ír, s nekünk nincs egyéb feladatunk, mint boldogságtól tágra nyílt és zokogástól lezárult szemmel szemlélnünk az Ő lélekbe írt jó hírét; másrészt Gágyor József kimondatlanul is hiszi, hogy az ember, a költő Isten tevékenységét ott folytatja, ahol a Teremtő önmaga által már nem felismerhető, vagyis a föld terében és idejében; tehát amikor Gágyor József így ír: Uram, íme az igék, tenéked hoztam, voltaképpen arról a művészetek által is gazdagodó szubsztanciáról beszél, amely tetteink folyamán a világ szívében és az Isten lelkében növekszik: a költő a verseivel egy életen át gyűjti a megszentelt cselekedeteket a nagy titkos tárházba, Isten lelkébe, s mindez igazabbá teszi őt és olvasóját, vagyis a világot.
Gágyor József a szavak őrzője és foglya is egyben, a szavak lelkének vigyázója és a szavak szívének vallatója; az anyanyelv az égboltja, a tengere és a szerelme. Erről így ír:
Én égboltom, anyanyelvem,
szavaidban csillagok
fényesítik lelkem.
Én tengerem, anyanyelvem,
szavaidban hullámok
ringatják a lelkem.
Én szerelmem, anyanyelvem,
szavaidban az áhítat
gyöngyeire leltem.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”34501,5873″}
