A dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galériában a 60. születésnapját ünneplő Lipcsey György életmű-kiállítása nyílt meg január 16-án.
Elvarázsolt erdő
Elvarázsolt erdő: égő történelem.
Belépsz s csontig hasít: ez történik velem –
gyökerekből égre kúszó századok
ága-boga, kérge, arca rád ragyog:
szép szeméből kihajlik az irgalom,
mint ezeréves diófaág, gazdagon.
Kigyullad arcodon: velem történik ez!
Rejtett tűz körötted: ami volt, ami lesz,
vagy így igaz tán: a ma van itt jelen –
ő tündököl fájón ellenem:
ellenem – s így titkon értem épül ő,
a verejtékes, megtanult jövő.
Lángot látsz az égre esdő tornyokon,
és pusztulást a fejedelmi romokon,
és vágyat látsz és elhíresült reményt:
bronzból, kőből kirügyező költeményt.
Vagy hitet látsz, mely olyan egyszerű,
mint a föld, mint Isten, mint a sír, mint a fű:
hitet látsz, mely megszüli az anyag énekét,
a múltunkban, a mélyünkben széttengerző zenét,
s a jövőnkben, a szép, mindentudású fényben:
a halálnál is kiműveltebb létben.
Elvarázsolt erdő: égő történelem.
Belépsz s csontig hasít: ez történik velem.
A fenti, Lipcsey Györgynek ajánlott Kulcsár Ferenc-vers elhangzásával – Benes Tarr Csilla színművésznő előadásában – indult január 16-án a dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galériában (Vermes-villa) Lipcsey György szobrászművész Csend-Élet című, mintegy 150 műalkotást bemutató életmű-kiállítása. Életmű-kiállításnak azért mondjuk, mert a januárban 60. évét betöltő művész jónak látta-gondolta megvonni munkásságának mérlegét, keresztmetszetét, számadást, számvetést nyújtva a mögötte tudott, küzdelmekkel teli évtizedekről.
Lipcsey György méltatója, Lóska Lajos művészettörténész tárlatnyitó beszédében visszatekintett a szobrász élettel, anyaggal, alkotással viaskodó-gyürkőző évtizedeire, összefoglalva annak eredményeit, mintegy az esszenciáját, az 1970-es évek végétől egészen napjainkig. Dióhéjban elmondta: Lipcsey György művészete voltaképpen a népi fafaragó hagyományok nyomdokain indult, majd az ellenséges, tüskéit mutogató világnak hátat fordító, védekező-összebújó figurák (Parasztok, Hazafelé) kerültek ki műhelyéből. Pár évvel később a művész új utakra lépett, ahogyan Lóska Lajos mondta: „geometrikus elemekké redukálta a fatömböt, és ebbe véste bele mintegy negatív sziluettként az adott motívumot, így lett a szobra egyszerre háromdimenziós tömb és karcolt, vájatolt sík relief”. Eme alkotásaiból (Ima, Akt, Kapcsolatok) törvényszerűen forrtak ki az égre mutató vastüskékben végződő, „karmos kő-vas fákat” megteremtő, az elidegenedésre, fenyegetettségre, magányra, pusztulásra emlékeztető monumentumai (Fa, Erdő). Az ezredforduló tájékán az előbbi periódusból szervesen született meg a művész keze alatt a „kőbe zárt fa” típusú szoborcsoport: a lecsupaszított gallyak vázszerkezetét körülölelő súlyos mészkő alakzatok; e plasztikákat „a tömör és az áttört, a zárt és a nyitott, a kemény és a lágy, a szerves és a szervetlen, az élő és a holt ellentétpárok jellemzik”.
A mindaddig főleg kővel és fával dolgozó Lipcsey György a kétezres években – anyagot és méretet váltva – bronz kisplasztikákat kezd készíteni, melyeknek szerkezetei, vitorlára, piramisokra, tornyokra, ipari műemlékekre emlékeztető, áttört formái szabad és gazdag asszociációkat keltenek a szemlélőben. Ezek a nonfiguratív, „viaszveszejtéses bronzöntő eljárással készített, finoman modellált, bensőséges atmoszférával övezett, meditatív árnyaltságú” alkotások talán a szintézis igényével – is – készültek, gondolva itt elsősorban a „szimbolikus tömörítésekre és a gondolati utalásrendszerekre” – ahogyan Wehner Tibor megállapítja.
Wehner szerint Lipcsey eme titokzatos architektúrái, rejtélyes konstrukciói, hasábjai, gúlái, néhol szabadon hagyva feltárnak, átláthatóvá avatnak, a rácsozatok révén mintegy megleshetővé tesznek, szemlélésre kínálnak fel sötétségbe vagy homályba burkolózó belső tereket”. Ezek a hitet és hanyatlást, pusztulást idéző és rettegést idéző, ég felé esdeklő tornyok, ősi épületek, elhagyatott, de romjaiban is fenséges, talán az örökkévalóságot ostromló létesítmények az emberi esendőség, elesettség s egyben nagyság jelképei, vágyai és üzenetei. „De – jegyzi meg Wehner Tibor – ezeket a Lipcsey-szobrokat egy önnön elpusztítása felé rohanó kor” mementóiként is értelmezhetjük.
Végezetül: a tárlatnak címet adó Csend-Élet sorozat darabjai arról tanúskodnak, hogy Lipcsey György újra visszakanyarodott az ember mint örök téma ábrázolásához. „De – jegyzi meg Lóska Lajos – a kiállított rajzokból, vázlatokból megállapíthatjuk, a szobrász ezúttal nem természet után mintázott, hanem térbeforgatott geometrikus elemekből konstruált emberi figurákat.”
A Vermes-villa emeleti terme ezúttal egy hommage teremmé alakult át: itt Lipcsey György nagyszámú köztéri szobrának – 1848-as és II. világháborús emlékművek, Életfa, Jedlik Ányos- és Vámbéry Ármin-portré, Bartók Béla-szobor – fotóit láthatjuk, na meg a szobrász korábbi műveinek bronzba öntött kisplasztika-változatait.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma