A századik születésnap adta az alkalmat, hogy a Csemadok Országos Tanácsának képviselői, egykori munkatársai, barátai és a garamkövesdi szervezet tagjai rögtönzött emlékező ünnepséget, koszorúzást tartsanak Gyurcsó István garamkövesdi szobránál és a temetőben található sírnál.
A megemlékezők közt volt többek közt a Gyurcsó István-díj egyik tavalyi jutalmazottja, Turay László és idei kitüntetettje, Ripcsu Rudolf is.
Bár Gyurcsó István sírján január 25-e a születés napja, a költő, újságíró, a Csemadok egykori munkatársa január 27-én született Garamkövesden.
„Aki a megemlékezésen a szinte a falu fölött elhelyezkedő temetőből körbenézett, láthatta, hogy itt is „Hóból van a hegy”, ahogyan azt Pista bácsi leírta egykor. Fehér hótakaró födte a vidéket, a sírokat, kereszteket, amely azonban a helybéliek éneke, versmondása, meleg visszaemlékező szavai nyomán szinte mintha olvadni kezdett volna.
Szikrázott a napfény a temető mögötti utca házain, ott, ahol a költő családi háza állt (s áll a mai napig), s a szinte karnyújtásnyi távolságnak tűnő esztergomi bazilika kupoláján. S ott a sírnál ismét elhangzott, megfogalmazódott a régi igény: méltó emléket kellene állítani a költő sírján. Hazafelé már további ötletek, gondolatok is a felszínre törtek. Képző- és előadóművészek, barátok, egykori munkatársak, a Csemadok szervezetek összefogásából rövid időn belül megvalósulhat a régi vágy” – mondta a megemlékezéshez hozzáfűzve Görföl Jenő, a Csemadok főtitkára.
Az előzményekhez tartozik, hogy a szülőfalu, Garamkövesd január 23-án, pénteken emlékezett. A Csemadok Országos Tanácsának január 24-i, diószegi ülésén pedig a Csanaky Eleonóra által tolmácsolt Gyurcsó-versekkel és az írótárs, Duba Gyula visszaemlékezésével idézték meg Gyurcsó István emlékét a századik születésnap kapcsán.
Az alábbiakban Duba Gyula visszaemlékezését adjuk közre, melyet Gyurcsó István halálának 30. évfordulója kapcsán írt 2014-ben:
„A nyolcvanas években távozott közülünk, nevét és művét alapítvány és díj, s a szülőfalujában szobor őrzi. Emlékét pedig az elmúlt idő, melyet történelmünknek nevezhetünk. Jó érzéssel említem történelmünket, sorsunk múlt idejét, mert mintha legendás kor valóságában, kissé a mítoszok birodalmában tapogatóznék. Már-már mesének is tűnhet az egész! S közben tudom, hogy valóság volt, magam is megéltem!
Gyurcsó Pistával már az ötvenes években baráti viszonyba kerültünk. Ott voltam a szülei aranylakodalmában, az Új Szóban riportot írtam a megható eseményről. Láttam és megtapasztaltam, ahonnan indult. Megismertem a Garamkövesd fölé emelkedő domb utolsó házát, a szegény sor legszélsőjét, melynek udvarán volt a nagyszámú Gyurcsó-család ünnepi ebédje.
Kicsi vályogház, kútja sincs, a kemény domb nem ad vizet, a faluba kell érte lejárni. S a szerény házacska mögött nagy szabad térség, szinte a végtelenbe nyúlik, felette hatalmas nyitott égbolt, a dombhát kitéve a szeleknek. Ismerhette a viharokat, aki itt élt. Ilyen házakban lakott egykor a gond és a szegénység. Mélyen ismerte és becsüli az életet, aki innen indult. Másik otthona csak az ország lehetett. S tarisznyájában az elszánt élniakarás. Akkor már olvastam a költő verseit, melyeket a Csehország felé robogó tehervonaton írt: „Megy a vonat, ráng, riad a két tehén, / karikához kötött kóckötelén… Tépett gyökérrel, négyen, / mi a sok közül, kényszerült vándorok,/ ülünk a vagon kapujában…”
A költő lakása az óvárosi sörgyár közelében szíves otthona és menedéke volt akkor nekünk kezdőknek, írógyakornokoknak. Gyanútlanok és jóhiszeműen lelkesek voltunk, mind akartunk valamit, élni és kultúrát teremteni! Műveket alkotni és építkezni a háború utáni romokon, élhetővé tenni a szellemi kietlenség tájait. Éppen Gyurcsó írhatta le akkor: „… a szépség vágya a vagyonom”. Nemzedékünk sajátos mitológiája született akkor…
S éppen ezt a tápászkodást, az önerő születését, szellemiségünk megfogalmazódását nehéz érzékeltetni. Mert a szenvedélyek és az igazságérzet idővel feloldódott, kopni kezdett, közösségi vonásai megfakultak. Pedig már-már egyedülálló volt, ahogy anyanyelvi kultúránk önmagára eszmélt. A sajtó, nevezetesen A Hét szinte felszippantotta a kezdő írókat. Irodalmi melléklete, a Fórum, az 1958-ban induló Irodalmi Szemle mellett az irodalomtudat és létszemlélet iskolája lett, következetes történelmi látássá és sorsérzékeléssé intézményesül. Közösségünk önmagára ébredt. A háború máshol is változásokra késztette és átformálta az értelmiségi létet, de nem pusztította el.
Nálunk a rombolás tökéletes munkát végzett, intézményesen s a lelkekben is. A szabad érzések gondolatrendszerét kellett először megteremteni. Gyurcsó István és társai munkája ebben nyeri el értelmét. Amikor A Héthez kerültem, ott volt Egri Viktor, Bábi Tibor, Ozsvald Árpád és Gyurcsó István, majd jöttek Tőzsér Árpád és Cselényi László, Mács József, később Ordódy Katalin és Zs. Nagy Lajos, Keszeli Ferenc. A látogató a Jesensky utcáról egyenesen a szerkesztőségbe lépve a munka kellős közepén találta magát. A három helyiségben, ahová télen a nagy kirakatablakokon át a huzat is bejárt, serény szellemi műhelyeken készült a kisebbségi kultúra anyaga. A Csemadok képeslapjában riportok, versek, elbeszélések és jegyzetek tolongtak, valamiféle tiszta és komoly alkotóerő és élniakarás dokumentumaiként.
A hazai magyar élet kapott itt formát és értelmet, egyéni színeket és közösségi célokat, s mindezt a hatvanas évek ébredező társadalmi igazságkeresése értelmében. Ma úgy érzem, hogy mindez, a népi kultúra szervezése, az irodalom önmaga keresése és a folyamatoknak az iskolákkal való szimbiózisa, hátterében a Csemadokkal, szellemi létformát jelentett számunkra, mintegy a kezdetek „mítoszának” kiteljesedéseként…
Gyurcsó Pista idősebb tőlünk, hullámos hajú, alacsony, komoly tekintetű férfi, mozgékonyan tettrekész, nem apáskodó, inkább baráti! Aki bár sokat tud már az életről, szinte mindent, ám formát kell még tanulnia, ösztönös tehetségét és szenvedélyét művekben tudatosítania! Fábry Zoltán megbírálta első, Anyám mosolyog /1955/ című verseskötetét, rámutatott költőietlenségeire, melyek egyben a kezdő kor költőietlenségei voltak, az 1947-ben írt verseiben találja Gyurcsó lírai erejét: a költő „ember és magyar.”
S megjegyzi: „… egy baj van: idegen olvasó nem érti. Én sem eszméltem volna, ha nem áll ott az évszám: 1947!” „Gyurcsó nagy érdeme, hogy ezeket a tegnapi fájásokat versekbe foglalta: dokumentálta. Itt igazi névadó! „Fábry esztétikájában a „névadó” fogalom a líra lényegét értelmezte: tárgyiasítani és megnevezni a valóság új tényeit! Irodalmunk nyelvi szenvedélye is erre törekedett: kimondani igazságainkat, ráeszmélve önmagunkra az időben! A szétzilált nyelvi identitás és öntudat helyébe újat teremteni! S a dolgok természetéből következett, hogy érzéseink a közösségi sorsban találkoztak.
Amikor Gyurcsó Pista országjáró útjairól visszatért, kifogyhatatlan volt a mesélő tényközlésben. A szeleknek kitett otthonból valóban az országba vezettek útjai. Az utak és találkozások embere lett. Amikor 1961-ben kiadta Hegyeken-völgyeken című útibeszámolóját a magyar élet vérkeringését kutató munkájáról, műve végén közli a megjárt falvak jegyzékét: 122 falunevet említ. Nem túlzás, a magyar vidék szellemi gazdája volt. Emlékszem, ahogy a szilicei fennsík magyarjairól beszélt, tényszerűen s mégis már-már csodálattal, szavaiban mélyen emberivé váltak a gondok és megnemesedtek a sorsok. Ma furcsa kérdést vetnének fel: hogy lehet egy népet így szeretni?!
Gyurcsó aztán a Csemadok központi bizottságának kultúrmunkása lett, közben a magyar írószekció titkára is, tette a dolgát. Az ő életében is volt nehéz idő, bántások és a bukás kísértése, 1969 utáni, konszolidációs sorsszerűség. Önmaga maradt akkor is, dolgozott, verseket írt, előtte a Nyugtalan ének /1964/ című könyvében tovább vizsgálta, majd a Percmutatókban /1968/ filozófiai szemlélődéssé fejlesztette költészetét. Később Dunaszerdahelyen folytatta munkáját, s kiérdemelte, hogy ma alapítvány őrzi nevét és emlékét. A sors úgy hozta, hogy a temetésén az írók nevében búcsúztam tőle, tíz évvel később pedig, 1994-ben ünnepi beszédet mondtam a szobra felavatásán Garamkövesden.
A kezdeteket nemzedéki szálakkal szövi át az elmúlt idő, a huszadik századot a huszonegyedikkel. Hozzá tartozik ez az egykori tettek és, szenvedélyek utóéletéhez, ahogy a költővel felvázolt képhez is segít a háború múló időben! Nem sokan vannak, akik még képesek áttekinteni. S még kevesebben, akik érzik s megsejtik mélységeit. Bizonyára ez is az idő természetéhez tartozik, a felejtéshez! Melynek révén az egykori tettek és hangulatok értelme megkopik és fakulni kezd, veszít súlyából és mélységét új idők hordaléka temeti be. Amikor Gyurcsó Istvánról szólva, anyanyelvi kultúránk kezdeteit érintve mítikus korról beszéltem, aligha tévedtem. Azóta sokat tudunk azokról az időkről, a tények és események szintjén történészek kutatják a kort, a politika is értelmezi a maga módján és érdekei szerint. Ám az emberi tartalmakat, a gyanútlan hit és vágy értékeit az életművek őrzik, amilyen a költőé, akire emlékezünk!” – fejtette ki Duba Gyula.
Felvidék.ma
Fotó: Görföl Jenő {iarelatednews articleid=”51386,45143,39096,29948″}
