Néhány hónappal ezelőtt lejegyeztem, mit mondott Szomolai Tibor Sárospatakon, egyik könyvének bemutatóján. Akkor három kötetéről szólt. Kettő megírását tervbe vette, az elsőt – családja történetét regényesített formában -, akkor mutatta be. Azután megjelent a másik is. Erről Kassán beszélt. Ez helyi közéleti harcaival foglalkozik. Ennek kapcsán írtam egy tudósítást, amelyben – a hallottak alapján – nagyon keményen fogalmaztam. Én is beleestem abba a csapdába, amibe nyilvánvalóan sokan, mert Szomolai regénye Sajógyöngyéről szól elsősorban és nem Rimaszombatról. De azért rólunk! A regény hősei teljes mértékben nem azonosíthatók a hús-vér emberekkel, akikről a szerző mintázta alakjait. Ebben a kötetben nem az az érdekes, hogy mi történt Batyiban, mert a sajógyöngyei történések bárhol megeshettek volna abban a formában, ahogy a regény tálalja azokat. Ahogy Mihályi Molnár László éles látóan megfogalmazta: Meglepetésnek számít ez a könyv. „Olyan, mint egy dokumentumregény, de ennél jóval több. Egy szelete a rendszerváltás utáni szlovákiai magyar valóságnak, mely a közönyös megszokások, unalmas beidegződések, a semmittevő nagy nekirugaszkodások pocsolyájából egy megszállott fantaszta mély lélegzettel vett segélykiáltása, megkeseredett vallomása közösségről, társadalomról, hitről, egyházról és zsákutcába jutó tiszta lelkületű próbálkozásokról.”
Azóta elolvastam mindkét kötetet. Több mint ezer oldalt. Van aki azt mondja, ez nem szépirodalom. Lehet, de olyan sodrású tényirodalom, hogy amikor belelapoztam a Fáklyavivőbe, nem is vettem észre és az első száz oldalon túl voltam. Egyszerűen nem tudtam letenni, holott lett volna sürgősebb feladatom. Szomolai olyan dilemmákról beszél, amelyek a rendszerváltás óta mindannyiunkat nyomasztanak, mégsem nevezzük mindig nevén a gyermeket! Somolygunk, vállunkat vonogatjuk, de nem merjük kimondani, nagyon sok mindent megalkuvásunkkal, bátortalanságunkkal, a léc alacsonyra állításával elrontottunk. Ez sokak számára sértő lehet. Tudom, nem kellemes antihősnek lenni. Például Komáromban az autonómiát nem mertük kimondani! Érez ezért netán felelősséget valaki? Vagy Agócs Béla halálba kergetéséért vannak valakinek álmatlan éjszakái? Mindez rendjén lenne?
Szomolai második könyve előtt olvastam Ignácz Rózsa: Született Moldvában c. 600 oldalas regényét és megdöbbentett, hány hasonló gondolat, áthallás van mind a kettőben, még ha az még a második világháború kezdetén íródott egészen más élethelyzetről, szórványról, Romániáról. Igaz, ma egyesek úgy vélik, a harmadik világháború már elkezdődött. Lehet, nem tudom megítélni, de az biztos, egy olyan fura világba csöppentünk, melyre nem vágytunk. De a helyzet ilyetén való alakulásáért nekünk is vállalnunk kell a felelősséget! Ebben a világban ugyanis nem a becsület, tisztesség és kiállás a legfontosabb. Ilyenkor kellene a tisztánlátás!
Nem kell a szerzővel mindenben egyetérteni, de akkor is ez a regény – szerintem –közösségünket szolgálja.
A regény főszereplője, a Fáklyavivő maga a szerző. Természetesen saját – ha úgy tetszik -, elfogult véleményét mondja el és egyben kemény kritikát fogalmaz meg. Ahogy elmondta nekem, a kötetben 90%-os a valóság aránya, 10% a fikció. Ez az egy tized választja el Sajógyöngyét Rimaszombattól. Tehát ez az egyik szűrő, amelyen a valóság átment. A szereplők legtöbbje magára ismer, de nem csak ők, hanem rokonaik, ismerőseik is. És jönnek a megjegyzések: „anyu, veled sohasem történt az, ami az egyik szereplővel”. A másik a valóságban nem így fogalmazott. Ám ezt nem ő mondja, hanem regénybeli párlata. Egyes jelenetekről nem tudhatjuk, megtörténtek-e, vagy csak a regény lapjain sorjáznak. Ez a szerző titka, a valóságból a fikcióba desztillált szereplőket és ismerőseiket ez érthető módon izgatja, vagy éppen zavarja. Kifogásolják is, de mivel nem saját nevükön szerepelnek, ezt nem az élő személyek tették, „csak” a regény hősei. Ez Szomolai önvédelme.
Nem ismeretlen dilemmák ezek! Amikor Thomas Mann megírta a lübecki patrícius család hanyatlását a Buddenbrook ház c. regényében, szemfüles könyvterjesztők külön füzetben kiadtak egy névjegyzéket címekkel együtt, hogy mindenki, akit érdekel, tudja, kiről is mintázta alakjait a szerző. Majd jött John Galsworthy A Forsyte Sagával és Roger Martin du Gard A Thibault családdal. Márai viszont az Egy polgár vallomásai első kiadásában számos kassait saját nevén szerepeltetett. Ebből lett a gond, mert pert indítottak ellene és több is fenyegette. Ugyanis nem éppen hízelgő módon írt ismerőseiről. Ettől egy kicsit nyilván megijedt és regényét átdolgozta. A biztonság kedvéért egy jegyzetet tett közzé a harmadik kiadás elejére: „E regényes életrajz szereplői költött alakok: csak e könyv oldalain van illetőségük és személyiségük, a valóságban nem élnek és nem is éltek soha.” Ez persze nem igaz, de önvédelemnek nem rossz elhárító formula.
Mikszáth Kálmán sokkal vitathatóbb dolgot követett el. Amikor megírta a Fekete várost, a Görgey család egyik tagja figyelmeztette, az annáleszekben nem található semmilyen adat arra vonatkozólag, hogy e família és Lőcse között ilyen, vagy ehhez hasonló ellentét feszült volna. A szerző azonban egy létező nemesi családdal akarta hitelessé tenni a történetet. Nyilván jól tudta, az átlag olvasó sohasem fog utánanézni a tényeknek. Etikai szempontból a Különös házasság még vitathatóbb. A valódi Buttler János gróf beleszeret gróf Döry Katalinba (a regényben báró Dőry Máriaként szerepel), ezért éppen Kassán kéri meg a kezét és elveszi. Tehát kényszerről szó sem volt! Később másba szeretett bele és ezért – katolikusként – válni akart, de nem sikerült. Tehát a regény állításai a főszereplővel és feleségével kapcsolatosan valótlanok!
Szomolai regényében azonban szinte senki sem szerepel valódi nevén. Tehát ebben az esetben nem kötelezi őt semmi, hogy a valóságot ne úgy formálja, ahogy jónak látja. Csak a szereplők, akikről mintázta alakjait tudják, mi a különbség a valóság és fikció között. Az ellentétek azonban valóságosak. Húsba vágó kérdések sorozatát rögzíti a kötet, melyek hibás megválaszolása közösségünk kihalását jelentheti. Kende Zsombor – a szerző alteregója – dinamikus ember. Gyakorlatias gondolkodású, akinek megvalósítandó álmai vannak. Őt nem elégíti ki az ábrándozás, hanem rácsap az asztalra. Határozott, türelmetlen, már-már erőszakos alkat, akinek világos elképzelései vannak és nem szereti, ha azokat a többiek megvalósíthatatlannak tartják. Tudja, az óra ketyeg, nem babra megy a játék! Megmaradásunk a tét. Ha süllyed a hajó, lehet akkor finomkodni, méricskélni, megsértődni? Erre nincs idő. Sőt, káros lelki sebeinket önigazolóan nyalogatni. Nem ez viszi előre ügyeinket!
Szomolai vitapartnerei ezt másképp látják. Ők könyvét és írásomat fájónak, sértőnek, igazságtalannak tartják. Pedig nem sértegetni akartam, mert jól tudom, az nem vezet sehová. Inkább félre akartam verni a harangot. Szerintük Tibornak merész tervei voltak, melyek nem mentek át, vagy olyasmit javasolt, ami lehetetlen. Ám hiába volt valaki hatszor Csíksomlyón, az sajnos nem változtat a jelenlegi helyzeten és nem igazolja, miért ne kellene változtatnunk hozzáállásunkon, helyzetünkön. Sajnos, nem ezen múlik! Természetesen tudatában kell lennünk, csakis Jézus Krisztus kezében van a megoldás! De ezt senki sem vitatja az érintettek közül. Az a véleményük, a szerzőt a gyűlölet élteti. Az ember néha mérgében mond olyasmit, amit nem gondol komolyan. Bevallom, a sarkalatos, vagy indulatos fogalmazások ellenére sem tudok erre a következtetésre jutni. Vitapartnerei egyike kijelentette: „Nem voltam olyan forradalmár, aki fejjel megy a falnak.” Nem biztos, hogy ott fal van, de ő erről meg van győződve! A kis elefántot egy karóhoz kötik ki, melyet sehogyan sem tud kihúzni. Ezt egy életre megjegyzi. Nagy korában sem próbálja meg kihúzni, ha hozzá erősítik, mert fiatalkori tapasztalatát rögzítette. Ez a hiedelme. De ezt a szűrők „játékának” is nevezhetjük, melyekről még szó esik majd.
Amit többen is fájlalnak az az, hogy a szerző mocsárnak nevezi a rimaszombati viszonyokat. A kötetben azonban Bojtár Levente atya jelenti ki: „- Mindenki tudja, hogy mély a sajógyöngyei mocsár, de a lecsapolásába senkinek sincs mersze belevágni.” (30. o.) A helyi római katolikus egyháztanács vagy tíz éve nem ülésezett! Két pap meg besúgó volt. A plébániák üresek a püspökség területén.
Szomolai könyvét a Hegyi Beszédből vett idézettel indítja: „a ti beszédetekben az igen igen legyen, a nem pedig nem, ami ezen túlmegy, az a gonosztól van.” (Máté 5:37) Nem embereket ítél el, hanem cselekedeteket bírál. Akár keményen is. Nem emlékszem, hogy embereket ítélt volna el. Igen, igen, de nem illik saját fészkünkbe… – mondja a másik fél.
Zsombornak nem tetszik, miért ne lehetne énekelni a magyar Himnuszt a mise végén, ha ezt semmilyen rendelet nem tiltja. Gerle Zsigmond szerint: „- Nem magyar himnuszként kell énekelnünk. Mindig mondhatjuk, hogy a 306-os egyházi éneket énekeljük.” Ez Zsombort feldühítette. „Hát milyen emberek ezek? Totális önfeladás vagy sunyiság? A bicska hangosan kattogott a zsebében.” (57. o.) A kommunista rendszer besúgó papja hogyan vezetheti a nyájat? A másik fél meg azt igyekszik bizonygatni, hogy a múltat ne bolygassuk, minek az. De bizony bolygatni kell! Két urat egyszerre szolgálni nem lehet! Ilyen esetekben bűnbánatot kell(ene) tartani. Sajnos, egy esetről sem tudok, hogy ezt valaki megtette volna. Még azért sem, hogy a kommunista párt tagja volt!
Főhősünknek van kivihetetlen ötlete is. „Ha a plébános szlovák, mi vagyunk elégedetlenek, ha magyar, akkor meg ők. A legjobb megoldás mindenképpen az volna, ha két plébános lenne – vetette fel Zsombor.” Tajti figyelmezteti, hogy egy városban csak egy plébános lehet. A káplán nem megoldás mert azt bármikor áthelyezhetik, hiszen alig várja hogy a tanoncidő leteltével valamelyik üres plébániára nevezzék ki. „- Miért ne lehetne két plébános?
– Mert az sehol sincs.
– Ami nincs, az még lehet.” (27. o.)
Zsombor két dolgot nem vett figyelembe. Az 1983 óta érvényben lévő Codex Iuris Canonici (CIC) szerint, valóban egy településen csak egy plébános lehet. „Egyetlen plébánián csak egy plébános… legyen…” ((526. kán. – 2. §.) De mégis lehet magyar papja egy közösségnek. „Az általános szabály az, hogy a plébánia területi jellegű legyen, vagyis foglalja magába egy bizonyos terület összes krisztushívőit; ahol azonban indokolt, létesítsenek személyi jellegű plébániákat, melyek valamely terület krisztushívőinek rítusa, nyelve, nemzetisége szerint vagy más szempont alapján nyernek meghatározást.” (518. kán.) „Hacsak a jog másként nem rendelkezik, a plébániával egyenlő elbírálás alá esik a kváziplébánia, mely a részegyházon belül a krisztushívők olyan közössége, amit egy papra bíztak, mint saját lelkipásztorára, de ami sajátos körülmények miatt még nem vált plébániává.” (516. kán. – 1. §.) De az is elgondolkodtató lehet, hogy Kassán püspöki helynökre bízták a magyar katolikusok pasztorációját.
Viszont, ha korábban a plébánost nehezebben lehetett elhelyezni, mint egy káplánt, ez ma már nincs így. A megyéspüspök ezt bármikor megteheti, ha ezt valamilyen oknál fogva jónak és indokoltnak látja (CIC 1748-52).
Kende sok mindent meg is valósított, amit a többiek lehetetlennek tartottak a kezdetekben. Megszerveztek egy papszentelést, megalakult a Katolikus Kör. Jótékonysági koncertet szerveztek. Magyar plébános került Sajógyöngyére, amit Kende fellépésüknek tulajdonít, a többiek úgy vélik, hogy ez csak a püspöknek köszönhető. „- Önök, ez a katolikusnak nevezett egylet – mondta gúnyosan Styuka atya – úgy sarokba szorította a püspök urat, hogy nem volt mit tennie, azt nevezte ki ide, akit kinevezett. Hát ez hallatlan…
Bár az atya megrovásnak szánta, Zsombor a lehető legnagyobb dicséretnek vette, hiszen ez igazolta, hogy hatékonyan végezték a dolgukat.” (279. o.) Hiába, a püspök is csak ember és nem légüres térben mérlegel. Megszületett a Fáklyavivő c. lap, mely később Olajággá szelídült. Azért változtatták meg a nevét, mert Szomolai az azonos nevű regénnyel voltaképpen kisajátította ezt a nevet – vitapartnerei szerint. – Nem ő volt a fáklyavivő, hanem azok, akik vendégként tartottak előadást a rimaszombati Katolikus Körben.
Szomolai lemondása óta, hogy most ismét Rimaszombatról beszéljünk röviden, a Kör maszkabált, Mikulás-estet szervezett. 20-30 magyar anyanyelvű iskolás lépett föl. A felnőttekkel zarándokutakat szerveznek, ahol szentmisén vesznek részt. Véleményük szerint, teszik a dolgukat. A Biblia-órákra 30 személy mindig eljár, misére 120-130 hívő, ami nem sok, de a létszám növekszik. Elismerik, lehetnének többen is. A miséket alkalmanként kísérőprogram követi. Tehát nincs mocsár – hangsúlyozzák mindannyian. Mégis, elégedettek lehetünk helyzetünkkel és sorsunk alakulásával? Aligha. Akkor mégiscsak bajok vannak, nevezzük azokat különböző módon. Nemrégiben interjút készítettem Szabó Ottó képzőművésszel, aki hasonló lesújtó véleményt fogalmazott meg, mint Szomolai: „Egy ideig Szepsiben éltem, de a város nem fogadott be, ellenséges közegében majd meghaltam. Itt a szárnyalás lehetetlen. Aki kilóg a sorból, aki különbözik, azt nem nézik jó szemmel. Sokat tehettem volna a városért, az iskoláért, a máig megszervezetlen képzőművészeti életért, de dugába dőlt minden elképzelésem.” Ez is sajógyöngyei szindróma.
Szomolai egyfajta úthenger, de kritikusan szemléli Kendét is és árnyoldalait sem takargatja. A pozitív gondolkodás áll nála előtérben. Kende Zsombor négy alapelvre építve kívánt munkálkodni: A közösségért, mindent nyilvánosan, titkok nélkül, csak erkölcsileg kifogástalanul és a legmagasabb színvonalon. Azonban nem teszi föl önmagának a kérdést – amire mások sem gondolnak -: mit tegyek, amitől a többieknek kedve szottyanna megtenni azt, amit szeretnék a közösség érdekében tenni? Gondolom, úgy véli, a többiek szintén tudják, ez helyes, ez fontos és ezért eleve támogatni fogják. Feleségén kívül, aki mellette áll, de kritizálja is, a többiek nem repesnek minden javaslatáért. Ez sem rendkívüli jelenség. Régi történet. Egy szakállas tanmese szerint, ha egy japán előáll egy ötlettel, a többiek mellé állnak és azon kezdenek el agyalni, hogyan lehetne álmát megvalósítani. Nálunk meg ha valaki hasonlóképpen jár el, a többiek azon kezdenek töprengeni, miért nem lehet azt megcsinálni. Keresik a kifogásokat. Szellemi renyheség? Alibizmus? Közép-európai mentalitás? Akinek már álmai sincsenek, az elveszett ember. Aki nem reménykedik valamiben, annak hitre sincs szüksége. „A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés.” – szól az Újtestamentumomban a Zsidókhoz írt levél szövege (11:1). Ha nem kívánunk többet, akkor a kevesebb sem sikerül. Ha úgy tekintünk a világra, hogy minden lehetséges benne, rájövünk, egy sereg azelőtt lehetetlennek tartott dolog valóban lehetségessé válik – állítja Richard Bandler. Végül is nem a valóság befolyásol minket, hanem hiedelmeink. Amit a valóságról hiszünk. Ez a hit, meggyőződés. vagy éppen hitetlenség szűrőként működik. Mindenkinek más szűrője van. Ami bosszantó ebben, hogy ennek egyáltalán nem vagyunk tudatában. Ezért van, hogy mindenki másképp látja a dolgokat és néha egészen homlokegyenest ellenkező következtetéseket von le a tényekből és helyzetekből, melyek részese volt. Évekkel ezelőtt Lukács Margit színművésznővel beszélgettünk egy könyvről. Rettenetesen meglepődtem, hogy az ő következtetései szöges ellentétben álltak sajátjaimmal. Akkor még szűrőinkről fogalmam sem volt! Csak elkönyveltem, különbözőek vagyunk. A nézőtér más-más helyén ülve, mindenki egy kicsit mást lát a világszínpadon. Kinek van igaza? Végül is gyümölcsök alapján dönthetünk.
Az is bírálatot váltott ki, hogy Szomolai-Kende puccszerűen kívánta leváltani az MKP-FMP helyi vezetőségét. Ez végül meghiúsult. Volt már példa másutt is ilyen esetre, csak ott önös érdekek érdekében történt mindez. Ebben az esetben a szándék a párt megújítása lett volna, de hogy ez milyen eredményt hozott volna, már soha nem fogjuk megtudni.
De visszatérve a sajógyöngyei dilemmákra, nem kívánok igazságot osztani. Azt sem kutatom, hogy mennyiben különbözik a valóság a leírtaktól. Ha másik érintett szereplő írná meg a regényét ezekről a helyzetekről, biztos egy teljesen eltérő írás kerekedne belőle. Más szűrők működnének.
Nekem Kende Zsombor hozzáállása szimpatikus akkor is, ha nem mindenki tudja elfogadni látásmódját. Amit elért és el akart érni, fontosnak, sőt példaértékűnek tartom. Viszont azt is készséggel elismerem, hogy esetleg egyeseket megbántott, elefántként viselkedett a porcelánboltban. Ám attól még ezek a feladatok léteznek és egyre inkább megoldást kell találni rájuk. A dél-tiroliak sem mindig kesztyűs kézzel harcoltak jogaikért, de példaértékű következetességük eredményre vezetett. Mi ezt nem mertük megtenni. Nincs magyar római-katolikus püspökségünk, sem autonómiánk, hogy most a többiről szó se essék. Nem kell riadót fújnunk? Szomolai könyvével ezt teszi!
A cikkemmel kapcsolatosan – mondjuk így – a regény főhősei meghívtak Rimaszombatba, hogy beszélgessenek velem, mert sarkalatos megfogalmazásaimat nagyon sérelmesnek tartják. Jobb szerettem volna, ha Szomolai is jelen van, de erre nem vállalkoztak. Mégis nagyra becsülöm meghívásukat, mert ritkán történik meg, hogy kritikai megjegyzéseket fűzzön bárki is írásaimhoz. A légkör nyugodt, tárgyilagos maradt mindvégig. Meghallgattam őket, majd azután válaszoltam a felvetésekre. Néhány éve Skultéty Csaba, a Szabad Európa Rádió egykori tudósítója mondta nekem, mennyire rossz volt, hogy nem kaptak visszajelzéseket, kritikai megjegyzéseket az elhangzott műsorokkal kapcsolatban. ‘”Megnyugtattam”, ez ma is csak kivételes esetekben történik meg. Ha az ember félreért valamit, vagy téved, akkor megszólalnak az érintettek, ami nagyon jó. Az internet-újságírás egyik előnye, hogy lehetőség van a javításra és helyreigazításra.
Régi közmondás szerint, az a méltányos, ha a másik fél is meghallgattatik. Rimaszombatban rögtön az elején megegyeztünk abban, neveket nem fogok említeni, már csak azért sem, hogy Sajógyöngyét minél kevésbé lehessen összekeverni Batyival. Hogy a regénybeli szereplőket ne lehessen konkrét személyekkel összekeverni, azonosítani. Meghallgattam őket és nagyra becsülöm igyekezetüket, őszinteségüket. Véleményüket felhasználtam ebben az írásban. Értem érvelésüket, de akkor sem tudok véleményükkel mindenben egyet érteni, mert különbözünk. Az olvasók döntsenek ebben az ügyben. Nyilván különböző vélemények születhetnek, de ezek ütköződése hasznos lehet.
A már idézett Richard Bandler szerint, az emberi faj három súlyos betegségben szenved, mely onnan származik, hogy „bennragadunk a világ egy bizonyos megértésében.” Az egyik a kóros komolyság. Nem szabad mindent halál komolyan vennünk, mert ezzel önmagunkat vakítjuk és gáncsoljuk el. A másik kór az, hogy biztosra vesszük, nekünk van igazunk. Ez azzal jár, hogy többé nem veszünk észre semmit és így valami nagyon fontosat figyelmen kívül hagyunk. Az utolsó a fontosság, ami önteltséghez vezet. Ugyanis amint valami fontossá válik, minden más megszűnik az lenni és ezzel bármit igazolni lehet.
A könyvet is érdemes elolvasni és a felvetett kérdésekre keresni a megoldást közösségünk érdekében. Tanulhatunk Kende Zsombor és a többi szereplő véleményéből, akár tévedéseikből is.
A Fáklyavivők c. kötetet tán száz év múlva is valaki kézbe veszi. Már nem fogja tudni, kikről mintázta a szerző hőseit. Ez történt Márai, Mann és a többi regény alakjával is. Ők már régen meghaltak, a könyv lapjain viszont tovább élik elmaszkírozott életüket. De Mezei Máriától tudjuk, hogy álruhában is lehet az igazságot szolgálni.
Balassa Zoltán, Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”50680,46488,50077,50057,49859,45768,42444″}