A nyugatról érkezett szuper- és hipermarketek kínálatában az utóbbi húsz évben sok, szinte ehetetlen élelmiszer és a hulladékszámba menő használati cikk mellett megjelent egy sereg tarkábbnál tarkább, eddig ismeretlen virágcsoport, az orchideák.
E szó hallatán mindenkinek a brazíliai, malajziai, pápua-quineai őserdők rejtett, nehezen hozzáférhető, de impozáns színű, formájú és egészében véve különleges megjelenésű növényei jutnak eszébe. Az európai ember mindössze 400-500 éve vett tudomást létezésükről, az említett országok felfedezése révén. A későbbiekben az arany, drágakő, fűszercsempész, kapzsi európai aztán orchidea-expedíciókat indított az Egyenlítő vidékére az újabbnál újabb és szebb fajok beszerzésére. Az őserdők dzsungeljeiben, a balesetekben, járványokban bennszülöttekkel való harcokban rengetegen odavesztek, míg a szerencsésebbek meggyötörve ugyan, de hazatérhettek a nehezen begyűjtött zsákmánnyal. A behurcolt növények viszont csakhamar elpusztultak.
Lássuk csak, mik is azok az annyi rejtéllyel, mendemondával behálózott orchideák, magyarul kosborfélék.
A Föld növényvilágának legszámottevőbb növénycsaládja, fajszámuk már meghaladja a 25 ezret. Ez a szám még közelről sem végleges. Családnevük „állati” eredetű, mivel némely fajcsoportjuk gyökérzete az emlősök (így az ember ) hím ivarszerveire, heréire (orchis) hasonlítanak. Innen származik tudományos (latin) nevük.
Elterjedésük fő központja az Egyenlítő körüli trópusok. A Föld pólusai felé haladva fajszámuk rohamosan csökken, de alkalmazkodó képességük révén élnek az Andok, a Kordillerák, a Himalája több ezer méteres régióiban is. Északon „felmerészkednek” Izland szigetére és Kanada, valamint Oroszország zord klímájú tundráira is.
A trópusi fajok javarészt nem a földön (talajban) élnek, hanem a hozzáférhetetlen, magas fák koronaszintjében. Ezek alkotják az orchideák fennélő, fán élő (epifiton) csoportját. Ezt a szokatlan életmódot azért választották, mert a sűrű, záródó lombkoronaszintű őserdők sötét talajszintjén a nap és a meleg hiányában elpusztulnának. Így választották ezt a túlélési stratégiát, hogy évmilliók alatt „felkúsztak” a magasabb koronaszintekbe, ahol már lényegesen kedvezőbb életfeltételek uralkodnak számukra.
Sokáig nem volt tudott, hogy az őserdei nagyvirágú fajok és a mérsékelt övű, szerényebb megjelenésű rokonaik valóban rokoni viszonyban állnak egymással, és egyazon közös őstől származnak.
A mi orchideáink (kosborféléink) nem fennélők, hanem kivétel nélkül talajlakók (geofiton). Általában apróbb virágaik fürtszerű virágzatokat alkotnak, kivéve a papucsvirág (Cypripedium) nemzetséget. Az egész földgolyón viráguk 3 + 3 lepelkörű, egyoldalúan részarányos. Minden orchidea-fajra jellemző a belső lepelkör egyik szirmának úgynevezett mézajakká való átalakulása. Ez egyben fontos faji bélyeg is meghatározásuknál.
Az orchideák szolgáltatják a növényvilág legváratlanabb meglepetéseit. Ezek közül néhány:
– A trópusokról nagy veszteségek árán hazavergődő orchideavadászok zsákmányát a botanikusok, füvészkertészek vették kezelésbe, de nagy részük néhány hetes, de legfeljebb hónapos tengődés után elpusztult. Ekkor még nem sejtették, hogy a környezetükből kiragadott egyedek gyökérzete szoros, életfontosságú kapcsolatban él más élő szervezetekkel (gombákkal), amelyekkel kölcsönös élőviszonyt (mutualista szimbiózis) alakított ki. Ennek a pótolhatatlan kapcsolatnak a megszakadása a növény pusztulásához vezetett. A nálunk élők kosborfélékre ugyanezek a törvényszerűségek érvényesek. A földből kiásott példányok előbb-utóbb hanyatlásnak indulnak, vagy elpusztulnak. Kivételes esetekben, ha megfelelő környezetbe ültetik át őket, túlélhetik ezt a beavatkozást, de ez inkább kivétel, mint szabály.
– Az elvirágzás után a megporzott virágoknál beérett magvak azonban a többi növényfajtól eltérően olyan aprók, hogy régen azt hitték az orchideák nem is érlelnek magvakat, tehát generatíve nem tudnak szaporodni. A mikroszkóp felfedezése után vált ismertté, hogy a magházak apró, porszerű állagú tartalma a magvak ezreit tartalmazza. Ezek az apró magvak, amelyekben ráadásul az embrió csupán néhány tized milliméter csak akkor indulnak további fejlődésnek, ha környezetükben jelen vannak a már említett gombák micélium fonalai.
– A kosborfélék némely csoportja, például a bangók virágai meghökkentően hasonlítanak különböző rovarfajokra, ráadásul a hím ivarú legyeket, darazsakat ún. szex feromonokkal (illatanyagokkal) csábítják magukhoz.
– A virágok megporzása sem történik hagyományosan. A termelt virágporuk nem por formában helyezkedik el a porzókon, hanem összeragadva ún. pollencsomagot alkotva tapad rá a viráglátogatókra (általában a fej részére), akik akaratuk ellenére továbbviszik az értékes génanyagot virágról virágra.
– Az orchideák gyökereit már évszázadokkal ezelőtt gyűjtötték gyógyászati célokra, sőt némelyiket potencianövelés címén fogyasztották, hozzáteszem nem sok sikerrel. Kevesen tudják, hogy egyik legdrágább, finomillatú fűszerfélénk a vanília is egy trópusi orchidea terméséből származik.
Fennáll tehát a kérdés, hogy a fentiekben vázolt, bonyolult életigényű, nehezen szaporítható növények, hogyan 
jelentek meg ilyen nagy tömegben a boltok kínálatában?
Ez a múlt század 60-as éveiben, szinte véletlenszerűen felfedezett szaporítási módszer, a klónozás egyik változatának – a meri klónozásnak – köszönhető. Lényege, hogy a növényt nem magvakból, hanem a felnőtt egyedek hajtásrügyeit lecsípve, ezeket megfelelő tápoldatokba helyezve nevelik ki a genetikailag teljesen azonos növényeket. Természetesen a folyamat nagyon bonyolult, hosszadalmas és steril környezetet igénylő eljárás. A nemesítés során pedig mindig új színezetű, formagazdagságú fajták kitenyésztése a cél.
A Gömör-Tornai karszton ezidáig kb. 40 fajukat jegyezték le. Elterjedésük a terület minden pontjára jellemző, de általában csak szálanként, vagy kisebb csoportokban találhatók. Némely fajukat már évtizedek óta nem találjuk (sápadt kosborn, légybangó, avarvirág). Nálunk a májusi, júniusi hónapok azok, amikor fő virágzási idejük van. A sztyeppi réteken, kaszálókon ekkor virágzik a tarka kosbor, az agárkosbor, a szúnyoglábú bibircsvirág. A nedves réteken a hússzínű és széleslevelű ujjaskosbor. A bokros, cserjés helyeket kedveli a bíboros kosbor, a vitézkosbor, az ibolyás gérbics. Az erdei fajokat a nőszőfüvek és madársisakok három faja képviseli. Egyetlen nagyvirágú orchideánk a papucsvirág még több helyen tenyészik a karszton, de állományai egyre visszaszorulóban vannak.
Az orchideákat egész Európában megkülönböztetett növényvédelem illeti. Állományaikat a területrendezés, vegyszerezés, de a gyakori szedése is veszélyezteti. Több fajuk már országnyi területekről tűnt el.
Jó lenne tehát, ha a növényvilág csodás képviselői nem csak a boltok polcain, ablakainkban díszlenének, hanem a születésük bölcsőjében, a természetben is.
Gordon László, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”51082,52500,52499,52009,51770,51587″}
