Az év versei 2015
A teremtő ember alkotásainak, köztük a költők verseinek legjavában „a tökély bujkál, mint Nap az erdő fái mögött”. Vasadi Péter, akitől idéztünk, s akinek költeményei szintén szerepelnek Az év versei 2015 című antológiában, ezt a versben napfényként bujkáló tökélyt „angyal-labirintusnak” is nevezi, amit nem kell, talán nem is szabad tudni-tudatosítani, hanem csak olvasni, s telítődni e tökéllyel, azzá lenni, ami eme angyal-labirintusban valami módon, kimondatlanul jelen van.
„Mint a halál, időtlen a vers”, s magába sűríti a birkózásaink által tulajdonunkká lett teremtést, írja Gál Sándor A vers című művében. Mert – ahogy Jász Attila rögzíti az Átiratokban, a mindenség, a világ birtokbavétele során
csupán a test öregszik, de tudjuk jól, hogy ettől lesz tiszta,
már nem teljes ember, még nem angyal,
apró részletek harcolnak a naggyal
S ehhez a versgyűjtemény legidősebb költője, az időközben elhunyt Hárs Ernő még hozzáteszi:
Áldatlan korban éltünk,
mégis áldottra váltunk,
megtisztította létünk
későre nyúlt halálunk.
Idézett költőnk szerint mindez tán mégsem öncsalás, mint ahogy az sem, hogy a feltámadásra is kínálkozik esélyünk, ha „kereszttől roskadón végigjárjuk földi Golgotánk”, és – ahogy Buda Ferenc mondja – Sziszüphosszal együtt rendre „visszacipeljük a hegyre a le-legördülő követ”, amúgy meg legalább „a rigóknak lesd ki a röptét, ha csak estig tart az öröklét”.
●
Az év versei 2015 című, a Magyar Írószövetség lapja, a Magyar Napló által kiadott antológiában – Zsille Gábor válogatásában és szerkesztésében – 103 költő versei szerepelnek, az előző, 2014-es év önálló köteteiből és irodalmi orgánumaiból szemelgetve: 82 anyaországi, 11 erdélyi, 5 felvidéki (Gál Sándor, Kulcsár Ferenc, Tóth László, Tőzsér Árpád, Zirig Árpád), 3 délvidéki és 2 kárpátaljai költő mintegy 300 verse.
●
Általában elmondható, hogy a kor, amelyben élünk, örök anyajegyünk. A költők esetében sincs ez másként; életművük voltaképpen tolmácsolása az anyaöl és az anyaföld, a bölcső és a koporsó között megélt válságaiknak: személyes létük, a történelem, a bölcselet és a hit mikro- és makrokozmoszában. S mivel – mondja Arisztotelész – semmi sincs az értelemben, ami előzőleg nem lett volna meg az érzelemben, maguk a költők is a szív tartalmából és a lélek formájából teremtik műveiket; abból, amit lát, hall, érez, gondol együtt az emberi nem – évezredek óta. Mindeme „univerzumból” születnek meg a versek mint a megértés csodái. A lét eme megismerésének végtelen a változatossága, mutatva, hogy az emberi teremtés egy nagy, lüktető, mindennel összefüggő létező.
Ezért lehet jelen antológiánkban is a költői megszólalás számolatlan módja, melyek során „a szavak szabadon lengve szólnak, miképp a harangok” (Czigány György), elárulva nekünk, hogy „nincs mélyebb fájdalom a szétkorhadt szavaknál, a lyukas kétfillérként elguruló szavaknál” (Mezey Katalin), mely szavak a teremtés szavai kell, hogy legyenek, másként „mint az oroszlánszáj, ásít belőlük a megnevezés előtti káosz” (Oláh János); Báger Gusztáv úgy látja, hogy „a történelem apokalipszis”, amelyben – toldja meg Aczél Géza – „a bandák éhsége mozgatta haramia világ falakba sohasem ütközött (…) miközben a szenvedő néhány milliárd naponta kereste a szebb hazát, melyet persze sosem fog megtalálni”; Serfőző Simon verse olyan világról beszél, „ahol az alkuk és árulások főnek”, s ahol „az egyezkedő önérdekek acsarkodását hallani”, és – teszi hozzá Sumonyi Zoltán – „a zsarnokság nemcsak a puskacsőben” lakik, hiszen „mindvégig ugyanaz volt a cirkusz és a nagyvilág” (Dobai Péter).
De azért – írja Vörös István – „ne félj megérteni a világ üzenetét, csak azért, mert túl bonyolult, túl véres, túl igaz, túl hamis, túl egyszerű”, mert „nem változtat semmit a világ szerkezetén, hogy olyannak hisszük-e, amilyen, vagy másnak”. Világunkban „régi karácsonyidőkön versek szállingóztak a lakásban (…) a fenyőillat varázsolta ki őket búvóhelyeikről” (Tóth Erzsébet), legyen hát olyan – is – ez a világ, melyben lehetőleg „áldjon meg az Isten minden terhes asszonyt”, hiszen „minden asszony léte illatos, mint egy gyönyörű szőlőfürt”, így ebben világban az élet értelme az is lehet, hogy szeretünk „fát ölelve hozzáöregedni az erdő csöndjéhez; nagy, érző sétára menni a Margitsziget Arany-fái közt; házipapucsban várni a nyugdíjpostást, mintha legalább így tagjai lehetnénk a társadalomnak” (Végh Attila)
Hosszan idézhetnénk még nagyszerű, beszédes verseket-verssorokat, sorolhatnánk költők neveit Petőcz Andrástól Lackfi Jánosig, Zirig Árpádtól Tőzsér Árpádig, de inkább olvassuk őket, talán olyan ajándékokban is részesülhetünk, mint Tóth László az ő „mestereitől, lengyel költőitől”, akik verseikben „táplálékukra az irónia fűszerét hintik / mítoszok forrásvizét isszák / Pegazusuk a história parazsával etetik / okuláréjuk görbe tükrén át kémlelik / maguk körül a világot”.
Végezetül, boldogulásunk okán, értsük meg olykor – Iancu Laurával együtt – Isten értünk való tettét is:
Úgy szeretném, ha láthatnád
a Holdat most velem,
s amint ezt írom, már értem is,
miért hagytad el százszorszép
öröklétedet a zúzmarás kínokért, Istenem!
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”52755″}
