A Nemzetstratégiai Kutatóintézet által szervezett Kárpát-haza Galéria hónapról hónapra egy elismert Kárpát-medencei művésznek ad lehetőséget, hogy művészetét bemutassa Budapesten, a nemzet fővárosában. Ezúttal a felvidéki Szabó Ottó tárlata nyílt meg, melyet az intézet elnöke, Szász Jenő nyitott meg. Beszédét a Felvidék.ma az alábbiakban közli:
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Nagy szeretettel köszöntöm Önöket a Kárpát-haza Galéria idei hatodik, de összességében immár tizennyolcadik kiállításának megnyitó rendezvényén. Ma este Felvidékre invitáljuk Önöket Szabó Ottó grafikus- és festőművész jóvoltából, aki – mint jelen tárlat címe is jelzi – „ismeretlen ismerősként” érkezett Budapestre, a nemzet fővárosába.
Kérem, engedjék meg, hogy mielőtt az ismeretlen ismerőst köszönteném, hadd köszöntsek egy jó barátot: dr. Balogh Csaba Sándor volt pozsonyi nagykövetet, a Külgazdasági és Külügyminisztérium közigazgatási államtitkárát.
Köszönöm Államtitkár úrnak, hogy elfogadta mai eseményünk fővédnöki tisztét és jelenlétével rangot kölcsönöz rendezvényünknek. Ugyanakkor azt is köszönöm, hogy– még pozsonyi nagykövetként – kiállt a Nemzetstratégiai Kutatóintézet munkája mellett. Mint ahogy azt is, hogy – immár új minőségében – „A Kárpát-haza Jövője” című kecskeméti konferenciánkon szükségesnek és elengedhetetlennek minősítette intézetünk munkáját annak érdekében, hogy – idézem – „valóban közös és egységes kultúraként éljük meg magyarságunkat a Kárpát-medencében.”
Köszönet illeti ugyanakkor ma esti kiállító művészünket is, hiszen az előbb említett közös és egységes Kárpát-medencei kultúra megteremtéséhez ezúttal Szabó Ottó grafikus- és festőművész járul hozzá azzal, hogy a Felvidék művészi üzenetét elhozta az anyaországba.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Nem szeretném elvenni mai szakmai megnyitónk kenyerét, de Szabó Ottó képei számomra vallásfilozófia és hitkérdés között vezető kálváriaút állomásait mutatják.
A küzdelmet, a fájdalom állapotait jelenítik meg, amelyeket megjárva az ember a tudás tégláiból felépíti saját katedrálisát. Nem véletlen, hogy Szabó Ottó művészi útkeresése Isten felé fordult, és szakrális művészetének gyakori témája a keresztút, illetve annak szimbolikája lett.
Úgy vélem, egyenes következménye mindennek, hogy több munkája is templomok számára készült: oltárképek a királyhelmeci és a szepsi, valamint egy-egy Keresztút a bodollói és a dióspatonyi templomokba.
A magyar nemzet kálváriájának és sorsfordító keresztútjának közel századik évfordulójáról egy hete emlékeztünk meg. Egy tollvonással egykori hazánk kétharmada a szomszédos államok fennhatósága alá került és elveszítettük a lakosság több mint egyharmadát is.
Még nagyobb tragédia azonban, hogy pár évtized múltán ez a csonkolás az emberek gondolkodására is lesújtott, és országhatárainkkal együtt látómezőnk is 93 ezer négyzetkilométernyire szűkült.
A reánk telepedett hazug, elnyomó kommunista hatalom és későbbi lélekvándorlásai által erőszakkal táplált, mesterséges amnézia hályoga egyre inkább rátapadt a szemekre, s idővel a szomszédból átkiáltó testvérek hangját sem hallottuk már meg.
Az ismerős arcok az ismeretlenség homályába vesztek!
Ebből a vakságból kezdtünk felocsúdni 2010-ben, mikor a kétharmados többséggel felruházott magyar kormány a nemzeti összetartozás tanúságtételéről szóló törvény, valamint a magyar állampolgárság és a szavazati jog kiterjesztését szolgáló törvények elfogadásával megteremtette a nemzet újraegyesítésének lelki és közjogi kereteit.
Ma talán még nem fedeztük fel újra teljes egészében egymást: anyaországiak, erdélyiek, kárpátaljaiak, délvidékiek s felvidékiek. A szó konvencionális, szokványos értelmében lehet, hogy ismeretlenek vagyunk egymás számára, de mégis ismerőssé tesz bennünket a közös történelmi múlt, a kultúra és a lelki rokonság.
Mert mi, magyarok, nem csak egyszerűen állampolgárok közössége, hanem egy nemzet vagyunk. Mégpedig az a nemzet, akit Árpád vezetett a Kárpát-hazába, aki túlélt tatárt, törököt, két világégést, megannyi csapást és megaláztatást. Egy nemzet, akinek Istenbe vetett hite és reménye soha nem veszett oda.
Még Trianonnal sem…
A valódi szövet teljes helyreállítása azonban – ahogyan Államtitkár úrfogalmazott: „az emberek közötti kapcsolatok szaporodása révén lehetséges”. Szeretném hinni, hogy ez így is van minden magyar esetében. Kötődünk egymáshoz, hiszen bennünk él és munkál az összetartozás tudata. Közös a sorsunk és mindannyian bízunk az egy magyar jövőben.
Végső célunk pedig nem lehet más, mint hogy a ránk erőltetett amnéziából felocsúdva megismerjük az ismeretlennek gondolt arcokat, megfogjuk testvéreink kezét és újra keblünkre öleljük a Kárpát-medencét.
Hiszen ahogy egy kortárs író fogalmazott:„Félszárnyú angyalok vagyunk mindannyian. Hogy repülni tudjunk, át kell ölelnünk egymást.”
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!
Elhangzott június 10-én Budapesten.
Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”54294,54234,49245,49143,46122″}
