Öt éve és egy napja tudjuk – pontosabban ekkortól van papírunk róla – hogy a szlovák kormány és annak feje szemében a felvidéki magyarság nem több, mint egy viszkető pattanás, amely megérett arra, hogy egyszer s mindenkorra kinyomják. Öt éve olyan törvényt alkotott a szlovák parlament, amely leplezetlenül és félreérthetetlenül a felvidéki magyarság ellen irányult (mint hamarosan kiderült: alaposan célt tévesztve). És ami talán még ennél is fontosabb: az állam első számú vezetője nemzetbiztonsági kockázatként értékelte az ország legnagyobb számú nemzeti kisebbségét, pontosabban a Szlovákiában elszaporodó újdonsült magyar állampolgárokat.
Nos, ebből a szaporodásból végül nem lett semmi. Ami lett, azt legfeljebb a Kárpátok szégyenének nevezhetnénk, mert bár ezer év alatt igen sokat látott már a nemzet, de olyat eddig még nem, hogy már azelőtt térdre rogyott, hogy sortüzet vezényeltek volna ellene.
Az állampolgársági ellentörvénnyel Fico célja kétségkívül ez volt: a megfélemlítés, a térdre kényszerítés. És ez, hála a jó pásztor nélküli nyájnak, pompásan sikerült is. Még úgy is, hogy nyilvánvaló volt: a még Ficóra is valamelyest vonatkozó jogállami követelmények, keretek nem teszik lehetővé az ellentörvény hatékony betartatását, ennek ellenőrzését és így a szabályszegők szankcionálását. A szlovák államnak semmilyen módszer, semmilyen eszköz nem állt és nem áll rendelkezésére ahhoz, hogy az illető akarata ellenére kétséget kizáróan bizonyítani tudja valakinek a külhoni állampolgárságát és azt, hogy ezt a 2010. júliusában hatályba lépett ellentörvény után szerezte meg. Innentől kezdve pedig nincs miről beszélni. Vagy legalábbis nem lenne, ha e jobb sorsra érdemes földet baszkok, írek vagy katalánok laknák – hogy csak az Unión belüli sorstársainkat említsem.
Mindazonáltal nemhogy öt év, de még öt perc sem kellett, hogy a felvidéki közönség – nem is közösség, mert ezúttal a fejéből kibámuló, a pásztorkutyák által megfélemlített csordáról van szó – olyan villámgyorsan rakta tele a saját gatyáját, hogy azon talán még maguk Ficóék is meglepődtek. Az állampolgárság-igénylések számából mindez világosan kiolvasható: nem vagyunk még kétezren sem, akiknek számít a hármashalom-kettős kereszt szimbólum eredeti (nem piros-fehér-kék) kiadása egy okmányon, amely az anyaországhoz való kötődést szimbolizálja. Nem igazolja, csak szimbolizálja. Mert ez az egész „mindössze” erről akart szólni: Trianon meghaladásáról legalább lélekben, a jelképek szintjén, ami az elmúlt évtizedek keserű tapasztalatai után mindenképpen ígéretes kezdet volt. Alig néhány száz ember akad a Felvidéken a félmillióból, akit ez megérintett, akinek ez jelent valamit – többet a zsigeri félelemnél, vagy ami még rosszabb: a közönynél.
Szóval, midőn hajlamosak vagyunk – amúgy joggal – csattogtatni ostorunkat a magyar külpolitika hátán az úgynevezett „kényes kérdések” örökös kerülgetése és amiatt, hogy a két ország miniszterelnöke épp csak az örök hűséget nem mondta még ki egymásnak, közben
tartsunk egy rövid közösségi önvizsgálatot is.
Mégis mit mutatott fel a tisztelt közösség az elmúlt években, amitől úgy kellene magát éreznie a magyar nemzetpolitikának, a magyar diplomáciának, hogy ideje a bárgyú mosolyt valami komolyabb pofára cserélni, felvenni a kesztyűt és odaállni a felvidéki magyarság ügye mellé. Milyen ügye mellé? Ugyan mi került az asztalra itt az elmúlt évtizedekben, ami mellé olyan nagyon oda lehetne állni, amiért érdemes lenne mozgósítani a diplomáciai gépezetet? Sóvárogva emlegetjük néha a derék jó európai autonómiamodelleket, de valahogy sosem akad hozzá ember, aki az élére álljon, és emberek, akik mögéje álljanak. Márpedig így nincs semmi alapja elvárni a keményebb nemzetpolitikai fellépést.
Vissza az állampolgársághoz: gyakran hangoztatott „ellenérv” – magam is hányszor találkoztam már vele! – hogy a magyar állampolgársággal még nem lehet jól lakni. Valóban nem.
De egyszerre éhesnek és gyávának lenni sokkal rosszabb. Nem?
Szűcs Dániel, Felvidék.ma