Encsen június 26-án konferencia zajlott, mely az első, majd második világháború kérdéseivel foglalkozott. Az egyik előadó Margittai Gábor újságíró volt, akinek családja Kassáról származik.
Egy nagyon érdekes előadást tartott, mely szintén egy feledett kassaira, Szakraida Istvánra hívja föl figyelmünket. Családja a Bethlen körút 59-es sz. házban lakott, de az már nem áll. Parkoló van a helyén. Csak a mellette levő épület utal arra, itt egykor emberléptékű házak sora állt. Az utca ma a Kassán soha nem járt Karol Kuzmány evangélikus püspök nevét viseli.
Margittai Gábor Szamár-sziget szellemkatonái (Külső Magyarok, Bp. 2014) c. munkája fájdalmas részleteket tár föl az első világháború idejéből. A legnagyobb tragédia, hogy azokat az embereket, akik rendkívül hősiesen viselkedtek, ezer veszélyt kellett kiállniuk, a hazaszeretettől áthatva álltak helyt, mégsem tartjuk számon, így nem emlékszünk rájuk. A magyar történelmi emlékezetünkből kiestek. Miért olyan nehéz nyomára bukkanni ezeknek a hősöknek?Az oka prózai. Az 50-es években megsemmisítették a kartonokat. Sportot űztek ebből. A kommunista korszakban ellenséges katonának számítottak saját hazájukban. De Bécsben megvannak és egyesek minden követ megmozgatnak, hogy ezek az emberek visszakerüljenek történelmi emlékezetünkbe. A százéves adósságot törlesztenünk kell!A világ összes nemzetének harcosai védettek, kivéve a magyar katonákat. Így tűntek el az első világháború hős halottai.
Ebben a háborúban az OMM 1,47 millió hadifoglyot ejtett és 1,67 millió katonája esett fogságba!
Közemlékezetünkből hiányzik az Osztrák-Magyar Monarchia(OMM) hadifoglyainak története. Ezekről kevesen szólnak. Valahol szégyenfolt maradtak. Pedig babérkoszorú, a vértanúság töviskoszorúja járna nekik. De a gyávaság gyanúja lebegett fölöttük. Miért adták meg magukat? Pedig rendszerint saját csapattestük hagyta őket cserben. Milyen körülmények között estek hadifogságba? Rendszerint nem volt más választásuk. Nagyon sokszor hősiesebben viselkedtek másoknál.
Amikor hadifogságba kerültek a przemysli vár védői, a hadifogolyújság szerkesztői fölvetették, jó téma lenne a vár megadásának körülményeiről írnák meg a bajtársak tapasztalataikat, élményeiket. Irgalmatlan nagy botrányt váltott ki ez az ötlet, azonnal megtiltották a körkérdést. Ez a ködösítés, a felejtési folyamat tehát már akkor elkezdődött. A vár feladása az OMM-hadvezetés ostobaságának volt „köszönhető”. Az élelmiszerellátó ún. gh-ás tisztek dúskáltak a javakban és pezsgőztek, dőzsöltek a vár központjában, miközben bajtársaik lódögöket ettek. Így gátolták meg, hogy kitarthassanak. A magyar táborparancsnokság nem akarta, hogy a valóság rögzüljön az emlékezetben. Felejtésre ítéltetett ez az egész történet a kiszolgáltatott hősökkel együtt. Mindhiába.A 120.000 hadifogolyból nagyon sokan meghaltak a tífusz, az őrök kegyetlensége és a cseh legionáriusok etnikai tisztogatása nyomán. A Szamár-sziget története is erről szól.
Amikor Margittai a Magyar Nemzetben írni kezdett erről, egy idős úr hívta föl, aki a nagyapját kereste. Annyit tudott, hogy az olasz fronton harcolt. Öt gyermeke feleségével várta azzal a hittel, hogy nem őt éri a golyó, hanem a mellette levőt. A budapesti Hadtörténeti Múzeum és Levéltár nem tudott segíteni, így a bécsi Hadilevéltárhoz fordultak. Az előadó hangsúlyozta, ez nekünk alanyi jogon jár. Nekünk, magyaroknak ingyen kikeresik az óhajtott személyt. Nagy valószínűséggel meg is találják. Ebben az esetben azonban nem jártak sikerrel, de Margittainak sikerült. Megrendülten vette tudomásul, hogy az illető egy csontkamrában pihen és azt is, milyen körülmények között. Ennek az alföldi parasztembernek a sorsa egy volt a 80-85.000 OMM katona közül, akiket ez a rémtörténet érintett.
Az első világháború a békebeli világ szétroncsolását jelentette. Az OMM fénykora, egyben a világ és Európa fénykora volt. Elég, ha az épített örökségre tekintünk, vagy a határvidék birodalmi épületeire. Néhány év és ezekből az emberekből biológiai hulladék, zombi lett. Ez a hadifogoly-történet, a 20. sz.-i lágertörténetek előképe. El kell mondani, ezt nem az első világháborúban„szabadalmaztatták”. Az angolok alkalmazták a búr háborúban először. Ekkor még nem volt cél emberek ipari méretű megsemmisítése, „csak” a szöges drót mögé való elzárás, ami az identitástól való megfosztással járt. Az első világháborúban annyi hadifoglyot ejtettek, amennyit az ellátórendszer nem volt képes kielégíteni. A Szamár-szigeten sem biztosította senki a túlélést. A gyászmunkát nem tudtuk velük szemben elvégezni, mert a felejtést alkalmazták.Szégyenfolt maradtak. Az Isonzó völgye erre jó példa. Ezen a vidéken, ahol a harcok zajlottak, még a túrázó is kemény feladat előtt áll. Vagy ott vannak a Dél-tiroli dolomitok!A gleccserek olvadása folytán, bakancsot, emberi maradványokat találtak. Három mumifikálódott első világháborús katonát. Magyar pénzek voltak náluk, dögcédula nem. Méltó módon temették el őket.
Az előadó ezután a Szamár-sziget történetére tért rá. Szardínián jártak, mely nem bővelkedik magyar emlékkel. 22 kisebb sziget tartozik hozzá.E szigetek közül a legnagyobb, az Asinara, a Szamár-sziget, melyen az első világháború legborzasztóbb lágerrendszere működött. Ez sem volt szándékolt halálgyár,nem etnikai gyűlölet működtette.
Ma ez a terület turista paradicsom. A kalózsziget 1885-ben karanténul szolgált a tengeri utazók elkülönítésére. A vesztegzár mellett mezőgazdasági büntetőkolónia működött itt, mely később nőtt ki táborrendszerré. A 19. sz. végén a sziget lakosságát Szardíniára száműzték. A Nagy Háború után ide deportálták az orosz hadifogságból hazatérő bolsevik-gyanús dél-tiroli olaszokat, a 30-as évek végén a megszállt Abesszínia hadifoglyait és előkelőit. A második világégés után a szárd hegvidék legátalkodottabb banditáit, a 70-es években a Cosa Nostra oszlopos tagjait és a Brigate Rosse (Vörös Brigádok) alapítóit, majd Aldo Moro volt kormányfő, képviselő gyilkosait. A környezetvédők meg követelték, legyen itt nemzeti park. Ez majdnem sikerült, de 1992-ben a szicíliai maffia meggyilkolta Giovanni Falconét és Paolo Borselinot. Salvatore Riinát, a Fenevadat elfogták, aki megparancsolta a bírók kivégzését. Ő rendelte el a Cosa Nostraban, hogy az árulók gyermekeit is le kell mészárolni. Az asinarai betonkockába zárták. Ez volt az ország legszigorúbban őrzött börtönrendszere. Így a nemzeti park csak 1997-ben alakulhatott meg. Az első turista két év múlva érkezhetett ide. A park 2000-ben vehette birtokába a szigetet.
Amikor Margittaiékott jártuk alkalmával fölvetették, hogy szeretnék látni a magyar emlékhelyeket, azt a választ kapták, itt ilyenek nincsenek. Az ösvényről lelépni nem szabad, de ők megtették és így találták meg a keresett pusztuló épületeket, emlékeket. Magyar halottak ezrei pihennek itt!Megtalálták a kápolna romjait, a hadifoglyok ciszternáját, ide töltötték be a vizet, mert nincs a szigeten ivóvíz. A sziget belsejében albínó szamarak legelésznek, innen kapta nevét. Ide szállították a halálmars után a hadifoglyokat. Első benyomásuk az volt, ez egy gyönyörű hely, mégis hátborzongató helyszín, ahová hadifogolyként egy kassai származású tiszt, Szakraida István, a nagyváradi császári és királyi 37. gyalogezred 19 éves hadnagya került, aki naplót vezetett és ennek köszönhetően tudhatjuk, mi történt sok tízezer katonával, miután szerb hadifogságba estek.
Azzal a hévvel ír ő is az elején Kassára, ami jellemző volt a háború kezdetén. Itt is hadvezetési ostobaságok következtében sodortak annyi katonát nagy bajba, vagy küldték érzéketlenül a halálba. Miattuk veszett el annyi győztes, ám véres roham. Ugyanaz az elfogadhatatlan mentalitás, mely a przemysli hadvezetést jellemezte. Könnyelműen és pökhendin viselkedtek, az ellenséget lebecsülték.
Szakraidát 1914. augusztus 19-én kapaszkodás közben kétoldali tüdőlövés érte a Cér hegységnél. A „disznópásztorok” visszakergették a támadókat. Eszméletlenül zuhant a folyóba, de hűséges katonái kihúzták a partra, menekítették, de eltévedtek, szerb fogságba estek. A niši hadifogolytáborba került. A tiszteket kórházban kezelték, a legénységgel kevésbé törődtek.
A magyar hadtörténetírásban semmi nyoma ennek a kálváriának. 100 év távlatából kellett kibányászni olvasók által megosztott családi naplókból és levéltári anyagokból. A Balkán rabjai láthatták mindazt, ami Trianonban bekövetkezett. 1914 telétől a szerbiai hadifogolytáborokban az osztrák és magyar hadifoglyok a ranglétra legalsó fokára kerültek. A csehek sportok űztek abból, hogy megadják magukat. Ők lettek a legkíméletlenebb kápók. Ez a mentalitás már akkor tanulmányozható. Ezek az emberek levetették az egyenruhát, megtaposták azt, a cseh közvitézek felpofozták a tiszteket, halálra botozták társaikat. Amikor Przemysl elesett, együtt énekeltek az oroszokkal. Elemeire hullott a személyiség, az unatkozó nemzetiségiek azzal foglalkoztak, hogyan árulja el egyik a másikat.
A déli fronton a Monarchia békebeli parasztjai, kispolgárai, kishivatalnokai kíméletlen, elvetemült szerb szabadcsapatokkal, komitácsikkal találkoztak. Naiv elképzelés,hogy pillanatok alatt meg lehet Szerbiát verni. A világháború első halottja Kovács Pál Zimonynál esett el 1914. június 29-én. (Ezt ma már pontosan megállapítani nem lehet, az adatokban sok az ellentmondás.) A szerbek brutális kegyetlenséggel harcoltak, ami az etnikai feszültség következménye volt. Ez nem minden fronton volt így. Az osztrák-magyar katonák elvileg szerb civilekkel kegyetlenkedtek, ahogy Rudolph Archibald Reiss svájci kriminológus mutatta be egyoldalú művében (Report upon the atrocities committed by the Austro-Hungarian army during the first invasion of Serbia. [Jelentés az osztrák-magyar hadsereg által elkövetett atrocitásokról a Szerbia elleni első invázió alatt] Simpkin, Marshall, Hamilton, Kent & Co. Ltd., London 1916).Csakhogy az előzményeket és a másik fél kilengéseit etikátlanul elhallgatja. (Nem lehetett elfogulatlan, mert a szerb kormány megbízásából vállalta ezt a munkát!) Nem is volt más célja, minthogy az elbűvölő osztrákok és gáláns magyarok vadállati arcát mutassa meg. „Munkája vonatkozási pont lett a nyugati sajtó számára, mely kapva kapott az új hun hordákon.” – írja kötetében Margittai. A szerbek partizánháborút folytató civilek voltak, akik olyan hadicseleket alkalmaztak, amelyek a hadijogban nem elfogadhatóak. 
Szabácsban olyan foglyokat találtak, akiket a szerbek megcsonkítottak. Egy kunyhóban fölvágott hasú foglyokra leltek. Egy zászlósnak a felvágott hasába öt kiló krumplit tuszkoltak, meg zöldséget, hogy ne éhezzen.Ebben a rác asszonyok „vitézkedtek” a legjobban. Szabácson fehér zászlókat lengetett a szél, s kisvártatva mögülük lőni kezdtek a katonákra. Asszonyok, gyerekek és parasztruhába bújtatott komitácsik lőttek rájuk, palackbombákat dobáltak. A reguláris hadsereg katonái olyasmivel találkoztak, amire nem tanították őket, erre nem voltak fölkészülve. Civilek és katonák összekeveredtek. A fák koronájába rejtett géppuskák tizedelték őket, az út mentén ártatlan képet mutató parasztok a hátukba lövöldöztek, sebesültjeiket megcsonkították, osztrák-magyar egyenruhába öltözött szerbek támadtak rájuk, visszaéltek a vöröskeresztes zászlóval, megmérgezték a kutakat, kétszáz román és magyar katonát a mocsárban lemészároltak, a magát megadó magyar katonára szerb rongyokat adtak, elengedték, majd a következő őrjárat kivégezte, mint kémet, a sebesült magyar tiszteket a lakosság kerítésből kitört lécekkel verte agyon, hiszen a tömeg minden magyarnak vérét akarta venni… Reiss úr azonban a szerb fanatizmusról egy sort sem írt!Csoda ha ilyen sokkoló tapasztalatok után a katonák nem ismertek irgalmat?(Kár – gondolja utólag az ember, de a tömeghisztéria és halálfélelem sajátos keverékén úrrá lenni nagyon nehéz.) A nyugati sajtó meg egyoldalúan a magyar katonák embertelenségét kürtölte világgá, akik állítólag fegyvertelen civilek százait mészárolták le. A szerbek totális, embertelen háborúját elhallgatták.A „szerbiai vérszivattyút” egyoldalúan tálalták. A hadijogra vonatkozó nemzetközi egyezmények egyik felet sem zavarta. Az osztrák-magyar hadsereg balkanizálódott. A tábori lelkész meg „szentbeszédében” azt hazudta, Isten akarata, hogy olyan embereket gyilkoljanak, akik nekik semmit sem vétettek.
Az 1914-es balkáni hadművelet során a Monarchia hadseregét majd 230 ezres veszteség érte. Ebből 30 ezer volt a halott. 80-85 ezer OMM-katona került szerb hadifogságba, akik közül kereken 35.000 élte meg, hogy útnak indítsák őket Valonába az albán havasokon át. 23-24 ezren érkeztek meg. Tehát 11-12 ezer ember pusztult el út közben. Már olasz hadifogságba jutottak, amikor tovább szállították őket Asinárára. A szállítás közben meghaltakat, számlálás nélkül dobáltak százával a tengerbe. Mire a kolera elmúlt, 16.743-an maradtak. Az ördögszigeten ismét több ezren lelték halálukat néhány hét leforgása alatt. A túlélők közül 11.352 fő (67,8%) származott a Magyar Királyság területéről, 2395 (14,3%) volt magyar. Valonába hozzávetőlegesen 16.000 magyarországi hadifogoly érkezett, ebből 3.400 magyar, 3.300 szállhatott partra a szigeten. Tehát ezren pusztultak el ott. Összességében a fogságba esett katonák négyötöde pusztult el! Ez a halál egyenlege.
Margittai végigjárta a balkáni – csontokkal és határtalan szenvedéssel kirakott -halálmars útvonalát, mely Tuzlából indult és a niši hadifogolytáborban folytatódott. (Nyilván a hadifoglyoknak nem az járt az eszükben, hogy Nagy Konstantin itt született és az avarok is elfoglalták ezt a várost.)A Monarchia katonáiból a Balkán üldözött rabszolgái lettek. A katonáktól elvették az azonosításra szolgáló réztokocskát is. Nem maradt esély a szerencsétlenek nyomon követésére.
A szerb hadsereg ugyan megvédte országát, de nem volt abban a helyzetben, hogy fel tudja venni a harcot az ellenséggel, így menekült előle és maga előtt hajtotta a hadifoglyokat. Nekik sem volt ellátmányuk, így a hadifoglyoknak még kevesebb jutott. (Az nyilván meg sem fordult a fejükben, hogy emberiességi okoknál fogva szabadon engedjék őket.) Prekupijen, Prištinán, Prizrenen át Debarig jutottak, majdAlbánia déli határvidékén át, Elbasan, Pekinje, Kavaja és Valona útvonalon át vezetett a megpróbáltatás, ahol hajóra szálltak. Ništó l8-900 km-t tettek meg gyalog, minden ellátás nélkül, télvíz idején, 3-4 hónap alatt.Nišben a rettenetes haláltorta egy réteg mészből, egy sor hullából… állt. Az egész útvonalat holttestek szegélyezték.Az út gyönyörű vidéken keresztül vezetett, de kegyetlen útvonalon. Valonából néhány napos hajózás következett a Szamár-szigetre – sem kenyéren, sem vízen. Ez légvonalban majd 950 km, hajón vagy 1500 km.
A halálmars brutalitásait Szakraida örökítette meg. Följegyzései azért érdekesek, mert az események közepette rögzítette azokat úgy, hogy szövege jól olvasható. „Nagy testi fájdalmam mellett csak ezt vettem ki, hogy hogy gyűlölik itt a magyart – rögzíti Nišben -, ami később büszkeséggel töltött el. …a magyartól való félelem…” Leírta, hogy a magyar bakákat botozták. Sok cseh magyarokat gyilkolt. Volt, aki eladta utolsó takaróját és éjjel megfagyott. A menekülő szerb hadsereg képtelen volt saját katonáit ellátni, de arra is képtelennek mutatkozott, hogy hadifoglyaival szemben könyörületet gyakoroljon. Azok mindent, amit tudtak, eladtak, vagy eldobálták, miközben 2000 m tengerszint feletti magasságokat másztak meg. A hadifoglyok tucatjával hullottak el. De erről a halálmarsról a Balkánon nem akarnak tudni! Ez a kényelmesebb, hiszen ez nagyon megterhelné öntelt magabiztosságukat. Szembe kellene nézni vele! Szembe kellene nézni a halott tízezrek vádló tekintetével és emberi mivoltukból kivetkőzött önmagukkal.
Koszovó baráti helynek számított, az albánok csak azért mentették őket, mert magyarok voltak. Az OMM ugyanis sokat tett az albán függetlenségért, kultúráért. Az albánok lakta területeken a hadifoglyok így némi segítséget kaptak.Mégis 30-40 kg-osra fogytak. De itt is néha az albánok és szerbek közötti tűzharc középpontjába kerültek. Az albánok törlesztettek azért, hogy településeiket a szerbek fölperzselték. Albánia festői területein vonultak. Amikor leértek a hegyekből a mocsárvilágba,kannibalizmusra is volt példa.
Létezik egy fotó a hadifoglyok megérkezéséről Asinárára. A fürdőháznak, a fertőtlenítésnek auschwitzi hangulata volt. Nyomasztóak a lágerhelyszínek, a tiszti tábor és koleratábor…
A nyilvántartás a harcmezőn csődöt mondott, senki nem volt felkészülve ilyen arányokra. A kolerában elhunytakat 10 cm-nyi földbe kaparták, mert ilyen vékony itt a talajréteg. Elégették a halottakat, majd tömegsírokba hányták őket számlálatlanul.
A Szamár-szigeten magyar kápolnaáll. A mellette felállított szobrok megsemmisültek gyarló anyaguk miatt. A Nemzeti Galériában található a balkáni halálmars köztéri szobrának 80 cm-es makettje, de soha nem készült el. Itt az ideje!
Az előadó végezetül elmondta, annyira fontos ez a hadifogoly-történet, hogy projektet hoztak létre, melyet szeptemberben mutatnak be. Könyvet adtak ki róla, forgattak egy filmet, vándorkiállításuk végig járja a Kárpát-medencét és a helyszíneket. Akik francia lágerekbe kerültek, azok számára a Szamár-sziget viszont kórháznak tűnt.
Mélyebb dolgokra kívánnak így rámutatni. Az ellenségkép kibeszélésére van szükség. A gyászmunkát addig nem lehet befejezni. A probléma az, hogy a szerbek minden követ megmozgatnak, hogy bebizonyítsák, a Szamár-szigeten 4-5.000 szerb halt meg. 100-200 szerb valóban itt lelte halálát, mert nem akartak harcolni és így Asinárára mentek. Akiket a foglyok felismertek közülük, azokat agyonverték. Nem csoda, a szerbek akkor sem tanúsítottak semmi kíméletet, amikor alkalmuk lett volna rá!Meg kell gátolni, hogy Szerbia kisajátítsa a Szamár-szigetet – ez volt az előadó előadásának egyik üzenete.
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
A 03, 06 és 11-es térkép Nagy Miklós Mihály: Magyarország az első világháborúban, Kárpátia Stúdió, Bp. 2014 c. munkából, a többi Margittai említett könyvéből származik, illetve a hozzácsatolt fotóalbum anyaga.
