Nemrégiben még elég gyakori volt a különböző áldások kérése a keresztények között. A keresztények – annak ellenére, hogy erre nem volt semmilyen kötelező törvény -, kérték egyes személyek és tárgyak megáldását. Ez vallásosságunk egyik kifejezője volt. Ma sok városi környezetben kezd eltűnni az áldások igénylése.
Ennek nemcsak az az oka, hogy egyesek babonaságnak tekintik őket, sokkal mélyebben kell keresni az indítóokokat. Tanúi vagyunk ugyanis az elvilágiasodás (szekularizáció) folyamatának, amely többek között azt tartja, hogy a meglévő valóság ónálló, független az Istentől, önmagában is nagy értékeket rejt, és ezért nincs szüksége még külön Isten áldására. Sokan nem értik, hogy az áldás – személyek, élőlények és tárgyak megáldása – mivel gazdagítja a meglévő valóságot.
Az áldás elvilágiasodott fölfogása szerintünk egyoldalú. Ezért jó, ha elsősorban a zsidó nép vallásos tapasztalatához megyünk vissza, hogy meglássuk az áldás sokrétűségét, eredeti és mélyebb értékét. A kereszténység a zsidó néptől vette át mint drága hagyatékot. Az áldások, a szentelmények nem keresztény eredetűek.
Az „áldás” (berakhat) szónak gazdag tartalma van a zsidóságban. Elsősorban azt az áldást jelenti, amely Istentől jön. Isten az, aki megáld mindent. Isten nemcsak az élettel áldja meg az élőlényeket (teremtés!), hanem továbbra is fönntartja az életet és az emberi nemet, valamint az élőlényeket. Ezzel kapcsolatban elég, ha elolvassuk a Szentírásból a teremtés történetét. Másodsorban az ember igényli vágyaiban és imáiban az Isten áldását. A hívő izraelita úgy tartotta, hogy Isten áldását ki lehet esdekelni imával és kéréssel. Ezenkívül magáénak vallotta azt a jogot, hogy ő is áldjon, hiszen Isten képmására van teremtve. Ha Isten áld, akkor ő is áldhat. Ezzel a fölfogással van összhangban az a szokás, hogy az apa megáldja fiát (gondoljunk Jákob áldására). Az ilyen áldás arra a meggyőződésre utal, hogy az újabb ajándékot jelent az életre és a természetre nézve. Harmadszorra: az ember is áldja az Istent, azzal, hogy hálát ad neki jóságáért, ajándékaiért és jóindulatáért, amit a teremtésben és az áldásban nyilvánít ki.
A bibliai áldások (pl. Ábrahám szolgájának áldása Ter 24, 26-27) szerkezetében három, ill. négy fontos mozzanatot különböztetünk meg. 1. Bevezető áldás, rövid szokásos hálaadás Istennek, és gyönyörködés műveiben; 2.A csodálatos tettek fölidézése, amelyet Isten művelt a teremtésben és népének történetében, továbbá a csodálat és a hálaadás okainak fölsorolása; 3.Befejezés, amely újból emlékeztet a hálaadás fő indítóokaira; 4.Isten csodálatos tetteinek a fölidézését gyakran könyörgő ima követi, amelyben a hívő kéri Istent, hogy a jelen szükségleteinek megfelelően valósítsa meg a múltban megkezdett jóságos tervét.
Krisztus Urunk az ószövetségi áldásoknak megfelelően áldja az embereket (gyerekeket, tanítványait mennybemenetele előtt) és Istent (lakoma és más alkalmakkal).
Az őskeresztények is átvették az áldás szokását. Az Isten felé irányuló áldásukat legjobban az Eucharisztia fejezte ki, de használják a hagyományos zsidó áldásokat is. Pál apostol leveleit rendszerint áldással kezdi, amelyben hálát ad Istennek, hogy Jézus Krisztus halála és feltámadása által életet és reményt adott azoknak, akik elfogadják az üdvösség örömhírét.
A kereszténység történelme folyamán az áldás értelmezése is átalakuláson ment át. A keresztények elkezdték áldani az élettelen teremtményeket is, ami sokszor az egzorcizmushoz vezetett. A dicsőítő áldás háttérbe szorult és fokozatosan eltűnt a keresztény gyakorlatból. Helyét a megszentelő áldás vette át, amellyel már a 3. század elején találkozunk Hyppolitosz Apostoli hagyománya említi pl. az olaj, a sajt és olajbogyó, a tej és a méz, a testvéri pohár (agape), a gyümölcsök és virágok megáldását. („Minden élelemért hálát kell adni a szent Istennek és az ő tiszteletére kell magunkhoz venni.”). Ezeknek az áldásoknak a szövegéből jól látható, hogy az áldásnak megszentelő célja van. Említésre méltó még a víz és az asztal megáldása, hiszen nagy befolyást gyakorol az áldás értelmezésére a kereszténység rákövetkező évszázadaiban. A közönséges vizet nemcsak azért áldják meg, hogy keresztvízként szolgáljon a szent cselekményben, hanem azért is, hogy kivegyék a Rossz hatalma alól, és elárassza a Szentlélek. Az asztali áldás, amely sokáig használatban volt, egy másik jellegzetességét is kifejezi az áldásnak: a megáldott ételt nem akarják elkülöníteni valamilyen szent használatra, de az áldás által az emberek javát kell szolgálnia.
Később különböző szertartáskönyvek jelennek meg, amelyek áldásokat is tartalmaznak E könyvek alapjában véve követik az apostoli hagyomány szellemét. Az Egyház a megszentelő áldás által ki akar vonni egyes tárgyakat a csupán világi használat alól, és vallásos, istentiszteleti célra rendelni. Vagy más megfogalmazással: az ember bűnbeesésével együtt a teremtés is a sátán hatalma alá került. A megszentelő áldásnak az a célja, hogy a teremtményeket újból Isten hatalma alá rendelje.
A házszentelés e füzetecskéjének összeállításával és kiadásával segítségére akarunk lenni a lelkipásztoroknak és híveknek, hogy a családi otthon megszentelése által személyüket és otthonukat Isten jósága kísérje, hogy méltó módon saját megszentelődésükre és üdvösségre használják fel azt, amit az Úrtól kaptak hajlékul.
Szepi
