(Forrás: MaNcs – Matús Kostolny) A múlt héten a szlovák napilapok üres címlappal jelentek meg, tiltakozásul Robert Fico kormányának azon igyekezete ellen, hogy az új sajtótörvény segítségével korlátozzák a sajtószabadságot.
Szlovákiában ismert fogalom a sajtó elleni kirohanás. A volt kormányfő, Vladimír Mečiar ökölvívó volt, aki nem bánt kesztyűs kézzel az újságírókkal, a közszolgálati sajtót állandó ellenőrzés alatt és rövid pórázon tartotta. Azokra a független lapokra, amelyek zavarták a köreit, ráuszította a titkosszolgálatot. Megfélemlítette vagy ignorálta őket, nyomdák kapuit záratta be. Néhányukat mégsem tudta elhallgattatni, ezért saját lapot alapított, amelyben csak az volt olvasható, amit ő akart olvasni. Mikulás Dzurinda a változás szimbólumaként érkezett, és ennek megfelelően viselkedett az újságírókkal is, bár néhány éves kormányzás után ő is kezdett allergiás lenni rájuk, és időnként az a kényszerképzete támadt, hogy tönkre akarják őt tenni. Már nem volt képes felfogni, hogy csak ellenőrzik, vigyázzák, hogy ne szálljon a fejébe a dicsőség. A kettejük közötti különbség abban áll, hogy Mikuláš Dzurinda végig elismerte a szabad sajtó fontos szerepét egy demokratikus társadalomban, és azt, hogy egy nyugati vágású politikus nem likvidálhatja a sajtót.
A jelenlegi kormányfő, Fico politikai DNS-spiráljából hiányzik ez a gén, hiába fiatal, és hiába vallja magát korszerűnek. Egy európai uniós országot vezet, és az európai szocialisták klubjába vágyik: tudja, hogy nem tilthat be újságokat és nem börtönözheti be legvehemensebb bírálóit.
Viszont úgy véli, kevésbé feltűnő módon – legalább részben – mégiscsak megtorpanthatja azokat a riportereket, akik megkeserítik az életét. Törvénnyel.
Szlovákia jelenlegi sajtótörvénye még a kommunizmus idején született, régi, rossz, ám az új még ennél is rosszabb. A szerkesztőségeket megfosztja önállóságuktól, melyet a kommunizmus bukása után kaptak vissza, amikor a törvényt módosították, és főleg amikor az új szabályok a gyakorlatban is működni kezdtek. Első ránézésre az új törvény teljesen ártalmatlannak tűnik. A szöveg mélyén azonban taposóaknák bújnak meg – közülük a legpusztítóbb a válaszadásra való jog.
Fico kormányfő szerint szinte mindenkinek és szinte minden helyzetben jogot kellene biztosítani, hogy befejezze a történetet, amelyet az újság leközölt.
A válaszadás joga szerinte azokat is megilletné, akikről az újság igazat állít, az újságnak pedig szinte nem is áll módjában elutasítani a válasz megjelentetését, mivel a törvény értelmében kötelesek ugyanazon a helyen lehozni azt, az elutasításért pedig nem kevesebb, mint 150 ezer koronás büntetés jár. Feltételezhető, hogy a bíróságok olyan könnyedséggel fogják osztogatni ezeket a büntiket, amilyen könnyedséggel az emberek, főleg a politikusok igényelni fogják ezt. És nem csak amiatt, mert sok bíró agyilag még mindig a kommunizmusban él, amely tényt azokkal az ítéletekkel bizonyítják, melyeket a strasbourgi emberi jogi bíróságnak kell megváltoztatnia.
A törvény nemes egyszerűséggel eleve számol a büntetésekkel: a válaszadás joga mindenkit megillet, akit az újság megsért. A bíró majd megkérdi: „Ön sértve érzi magát? Igen? Akkor jöhet a büntetés.” A bíró feladata nem az lesz, hogy megvizsgálja, vajon hazudott-e az újság, ártott-e, ferdített-e. Elég, ha megsértette az illetőt, akár egy közismert igazság egyszerű konstatálásával. Az újságok faliújságokká válhatnak, amelyekre mindenki kitűzheti a saját üzenetét.
Az ilyen újság olvashatatlan lesz, mert nem lesz szabad, tartalmáról mások fognak dönteni. A törvény nem vezet be cenzúrát, csupán elveszi a szerkesztőségek autonómiáját a döntések-nél – olyan ez, mint a spam az e-mail fiókban. Az oldalakat ellephetik a reakciók, amelyek között elvesznek a hagyományos értelemben vett híradások és kommentárok.
Prostituáltak, hazudozók és hajléktalanok
Robert Fico ügyesen csinálja: úgy tesz, mintha lehetőséget teremtene az embereknek a védekezésre az újságírók ellen, akik azt írnak, amit akarnak. Valójában viszont az a célja, hogy az újságok azt írják, amit ő akar. A kormányfő és pártja, a Smer a közvélemény-kutatások szerint több mint 40 százalékos támogatottságnak örvend.
A nacionalista Ján Slota, valamint az országot a gödör szélére sodró Mečiar asszisztálásával olyan kényelmesen uralja Szlovákiát, hogy már-már úgy érzi, ez az egész itt az övé. Hangulatát csak a független sajtó rontja, mert bírálja őt, és figyeli lépteit. Robert Fico ezért a sajtót tekinti a legkomolyabb ellenfelének abban a játékban, amelyhez a parlamenti ellenzék soraiból nem talált elég erős partnert. Úgy tesz, mintha a valódi ellenzék a sajtó lenne, és úgy közelít hozzá, mint egy bikához az arénában. Valójában azt fogalmazza meg, hogy nem hisz a sajtó társadalmon belüli szerepének fontosságában, számára az újságírók ellenségek, vagy, ahogy mondogatni szokta: prostituáltak, hazudozók és szellemi hajléktalanok. Annyira gyűlöli őket, hogy ez látszik is az arcán, és ez hajtja őt csatába a törvényért, amelyet nem csupán a szlovák ellenzék és az újságírók bírálnak. A törvényjavaslatot ismételten kritizálták a nemzetközi újságíró-szervezetek és az EBESZ is, amely szerint jelenlegi formájában ez nem egy demokratikus állam törvénye. A kormány elutasítja a kritikát, mondván, hogy ez csupán a sajtószabadságért felelős EBESZ-funkcionárius véleménye, és szinte furcsa, hogy nem kiabálták át, hogy az EBESZ-nek azért nem tetszik a törvény, mert a magyar Haraszti Miklós mesterkedik a háttérben. Apróbb javítások után azzal rekesztették be a vitát, hogy holmi hivatalnok nem fog nekik törvényt diktálni.
Szabadság vagy büntetés
Az, hogy ez a törvény veszélyes, nem csak az elemzések és a más országok hasonló jogszabályaival való összevetésből nyilvánvaló. Veszélyes a Szlovákiában uralkodó atmoszféra és a demokrácia állapota szempontjából is.
Fico Slotával és Mečiarral felszedi azokat az alapokat, amelyek a Dzurinda-kormány nyolc évében épültek. Megkérdőjelezték a vállalkozói szabadságot: az egészségügyi magánbiztosítóktól el akarják venni nyereségüket, a nyugdíjpénztárakat ki akarják szorítani az országból, ha kell, változtatnak azokon a játékszabályokon is, amelyekkel Szlovákia korábban idecsalogatta őket. Egymást licitálják túl a nacionalizmusban, amit építő jellegű hazafiságként adnak el.
Robert Fico nem szégyell olyasmit hangoztat-ni külföldön, hogy szívesen harcolna az imperializmus ellen, és ezen szavait hivatalos külföldi útjaival is demonstrálja. Európa metropoliszai helyett Líbiába, Kínába vagy Putyin Moszkvájába megy, ahol büszkén kijelenti, hogy az ő oldalukon áll, még akkor is, ha a másik oldalon Szlovákia európai uniós és NATO-beli szövetségesei állnak.
Aztán itt vannak a kevésbé feltűnő, ám annál fájdalmasabb támadások a polgári társadalom ellen: az egyesülési jog korlátozására tett kísérlet, ami teljesen ellehetetlenítette volna a civil szervezeteket, vagy az arrogancia azon polgárok felé, akik tiltakozni mertek egy hulladéklerakó ellen, amelyet egy Fico Smer pártjához közeli cég építene a városuk szélére. A független think-tankek megkérdőjelezése. És főként a médiát érő támadások sorozata.
A jelenlegi kormány viselkedése egy okkal több a félelemre annak kapcsán, hogy a sajtótörvény az elhallgattatás eszköze kíván lenni. Tehát teljesen világos, hogy a törvény végleges verziója körül folyó csatározás valójában a szlovákiai szólásszabadságért vívott harc.
Robert Fico nem is titkolja: számára kulcsfontosságú, hogy az újságok büntethetők legyenek a hibáikért. És az újságok bizony hibáznak. De míg az egyik oldalon a tévedések és pontatlanságok állnak, a másik oldalon ott az igazság keresésének szabadsága. Aki nem látja ezt a különbséget, azt sem értheti meg, mitől fosztja meg magát a társadalom, ha ilyen törvény hatályba lép.
A múlt héten valamennyi szlovák napilap üres címlappal jelent meg. Ez harmadszor történt meg az utóbbi 15 év alatt. A vakító fehérséggel kétszer sikerült megállítani Mečiart, ezúttal nem biztos, hogy beválik a módszer. Robert Ficoés kollégái nem ijedtek meg a fehér oldalaktól, annak ellenére, hogy még a bulvársajtó is csatlakozott a tiltakozáshoz. A bulvársajtó, amelyet ez a miniszterelnök a legobjektívebbnek tart a jelenlegi palettán. Amint az egyik koalíciós parlamenti képviselő megfogalmazta: végre valami érdekes is megjelent az újságok címlapján. Világos, hogy még elégedettebbek lesznek, ha majd az ő válaszaik jelennek meg ott.
(A szerző a SME c. napilap főszerkesztője. Az írást Juhász Katalin fordította. )
