Önkormányzati képviselő István szerepében, a szobafestő Koppányéban, a falu fodrásza Gizelláéban – így fest a pilisszentkereszti István, a király előadás stáblistája. Hogyan lesz egy rockopera a beolvadás elleni küzdelem eszköze? „Őslakók” és „telepesek” szlovák és magyar nemzeti színekbe öltöztetve – némi nemzetközi bonyodalommal. „Pocsék dolog fél évig úgy próbálni, hogy tudod, a végén úgyis te fogsz veszíteni” – mondja a Koppányt alakító Hugyecsek József, aki idén augusztus 24-én is azzal a reménnyel lép színpadra, hátha megfordíthatja az eredményt. Vagyis végül nem ő, hanem a „puhány” István esik el. „És akkor „Mohácsnál győzni fogunk”” – idézi a rockopera híres dalát. Joci civilben szobafestő, egyike annak a társaságnak, melynek tagjai egykor Szentendre felé autózva az István, a királyt hallgatták, és elhatározták, hogy eljátsszák a darabot. Galda Levente – a későbbi István – figyelt fel rá, hogy barátjának milyen jó hangja van.
Szívcsakrát kereső újak
„Mi mindenkit figyelünk” – mondja Levente. A „mi” a szlovák hagyományőrző együttest jelenti, melynek ő a vezetője. Magyarországon Pilisszentkereszten a legmagasabb a magukat szlovákoknak vallók aránya. „Mi nem vagyont örököltünk a nagyszüleinktől, hanem élő hagyományt, nyelvismeretet, táncokat, dalokat” – mondja a Rékát alakító Cserni Melinda.
Nemzetközi rangú kórusaik, hagyományőrző egyesületeik vannak, és nem csupa öregasszonyból, hanem huszonéves fiatalokból. Még a szlovákul nem beszélő Koppány-Joci is úgy érezte, tartozik annyival az őseinek, hogy az utolsó népszámláláson szlovák nemzetiségűnek vallja magát. Ezen a ponton aztán összezavarodhatunk. Mit is akar egy maroknyi szlovák fiatal az István, a királytól? A megfejtést szlovákul cudzínak nevezik – a kifejezés annyit tesz, hogy idegenek.
Pilisszentkereszt 30 kilométerre található Budapesttől. Az elmúlt öt évben lakóinak tíz százaléka kicserélődött, de ezért nem lehet csak a betelepülőket okolni. A napi háromórás ingázást sorban adják fel a helyiek, és inkább Budapestre költöznek. A fővárosiak nemcsak a jó levegőbe szeretnek bele, hanem a Pilis légkörébe is. A szomszédos Dobogókőre a világ szívcsakráját, a közeli romokba az Árpád-házi királyok első fővárosát képzelhetik. Csakhogy az ősmagyar nyomokat keresők táltosok helyett Pilisszentkereszten egy évszázados zártságra épülő szlovák közösséget találnak, ahol a Csobánkáról negyven éve beházasodó asszonyokra is rápirítanak: ne szóljanak bele a falu ügyeibe, mert ők nem helyiek.
A fővárosból érkezők közül sokan azt sem tudják, hogy falun mindenkinek köszönni illik, az iskolában angolnyelv-oktatást követelnek a szerintük semmire sem használható szlovák helyett. Kis súrlódások már korábban is voltak, de a fordulatot a 2006-os önkormányzati választás hozta, amikor a helyiek közül sokan nem mentek el szavazni, mert nem érezték komoly tétnek, hogy melyik volt iskolatárs vagy unokatestvér lesz képviselő. A politikailag aktív betelepülők azonban nagyon is elmentek, és több tagot bejuttattak a testületbe. Alulmaradt a polgármesteri címért folyó küzdelemben a helyi szlovák önkormányzat elnöke, az új polgármester mögötti többséget pedig legalább részben a betelepülők biztosítják.
Gizella vág még majd hajat?
Az agglomerációs feszültség a régiek szemében így kaphatott szlovák nemzeti színezetet. A javarészt jobboldali „újak” viszont nem szlovákokat, hanem baloldaliakat látnak magukkal szemben. Így töltötte meg mind a két oldal a maga számára legelborzasztóbb tartalommal a cudzí/idegenek szót.
„Az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő” – mondja erre Galda Levente. „Ezért választottuk éppen az István, a királyt. Mindenkit összekovácsolni, ez volt a cél” – magyarázza, és tényleg úgy beszél, mintha Pilisszentkereszt bölcs uralkodója lenne. A fiatalok megérezték, hogy az egymásnak feszülésben rejlő energiákat hasznos célra is lehetne használni. És valóban, akit csak megszólítottak, mindenki támogatta őket. Jött a falu cukrásza (a pogácsákat süti a próbákra), a bérvasalást vállaló helyi vállalkozó (a gyertyát tartja István és Gizella esküvői menetében), a falu cipésze, a ministránsfiúk a szentmiséről, a falu orvosi egyetemistája (ő lett a rendező). Még Minárik Béla bácsi is, a maga nyolcvan évével, hogy német lovag legyen. Aki nem tud énekelni, az füvet vág vagy főz, mert még az iskolában is a határon túli testvérközség tánccsoportja alszik az előadás hetében. Legnehezebben éppen Koppány állt rá a szereplésre.
„Lehet, hogy csak kérettem magam” – mosolyog ma már, és ő élvezi legjobban, hogy a próbákon ott van idős és fiatal, mesterember és értelmiségi, telepes és bevándorló, katolikus és újpogány. „Teljesen beleélem magam a szerepbe. Koppány nem negatív karakter, nem óhajtja mindenáron a hatalmat, csak becsületes eszközökkel akar győzni, elutasítja István megmérgezésének ötletét éppúgy, mint Róma uralmát” – védi magát Hugyecsek József. „Nem volt könnyű a keresztény térítés, de nem bántam meg” – megy bele a játékba István-Levente.
„Tűzzel-vassal?” – replikázik Koppány. „Van, aki azt kérdezte: most, hogy királyné lettél, be lehet még jelentkezni hozzád hajvágásra?” – nevet a Gizellát játszó Galda Tímea. „Az István, a király azért is remek választás, mert nem kell hozzá szlovákul tudni, így a falu új lakói is bátran csatlakozhatnak hozzá” – teszi hozzá a politikus alkatú Levente.
Újabb fellépés a békességért
A tavalyi főpróbát hétszázan nézték végig a ciszterci kolostor romjainál kialakított színpad mellett. Ennyien kacagtak, amikor Koppány vezér egyszer csak hátratolta homlokán a prémes süvegét, és lekiáltott a tömegnek, nincs-e valakinél gázolaj, mert kifogyott a hangosításhoz szükséges aggregátorból az üzemanyag. S mivel nem volt, a polgármester maga szaladt el egy kannányiért. Az utolsó héten aztán a legfontosabb, a szlovák önkormányzat tízezer forintos jelképes támogatása is megérkezett.
„Elértük célunkat, mindenki az előadás mellé állt” – mondja Levente. Még az égiek is, mert a tavaly augusztus 20-i vihar helyett csak egy nagy felhőszakadás érte el őket. „Félelmetes volt, fölöttünk tiszta volt az ég, de a hegy két oldalán villámok cikáztak, miközben azt kiáltottam: „Veled uram, de nélküled”” – emlékezik a címszereplő. A hatás leírhatatlan volt. A pilisszentkeresztiek összeborultak, el sem hitték, hogy mindez az ő művük volt, hogy ennyi tudás, ennyi erő van bennük.
A villám idén tavasszal mégis lecsapott, miután a képviselő-testület úgy döntött, hogy a szlovák házat elköltözteti, mert az ügyintézők már nem férnek el a szomszédos portán álló parányi hivatali épületben. Mondani sem kell, ez alkalommal is a 2006-os polgármester-választás két jelöltje, a győztes Lendvai József és a szlovák önkormányzat alulmaradó elnöke csapott össze. A falu megrettent a nemzetközivé terebélyesedő bonyodalmaktól, Galda Levente nyilatkozatban emlékeztetett az istváni intelemre („Mert az egynyelvű ország gyenge és esendő”), a fiatalok pedig úgy érezték, meg kell ismételniük a tavalyi csodát.
„Már attól félek, olyan leszek, mint az LGT. Ők a nyolcvanas években elbúcsúztak a közönségtől, és azóta már össze sem tudják számolni, hány búcsúkoncertet tartottak” – dohog Koppány vezér.
A cukrászat megint sütni kezdte a szlovák-magyar együttélést jelképező pogácsákat – a magyar receptet szlovákos káposztával bolondítva -, a vasalóvállalkozó újra beállt a tánckarba, az időközben lediplomázott medika esténként Gertrudis királyné állítólagos sírja mellett rendezi a próbákat. Béla bácsi továbbra is panaszkodik, hogy fájós térde miatt nem tud letérdelni uralkodója előtt, Koppány vezér „hűséges csábító aszszonyai” ismét „idegenek”, mert a helyi hagyományok nem engedik, hogy a szentkereszti lányok a színpadon „buja ingoványba húzzák” a szobafestőt a szerelmükkel.
Most is egy „betelepülő”, Miklós-Kovács János játssza Asztrik szerepét. „Magyar vagyok, de szlovákul tanulok, mert el kell fogadnom az itt lakók értékrendjét, szokásait. Meg kell érteni, hogy ez nem megjátszott, hanem megélt szlovákság” – mondja. Nem egyedül gondolkodik így, a faluban két tanfolyami csoport is működik.
Az augusztus 24-i pilisszentkereszti egyike annak az évi 80-100 István, a király előadásnak, amelyet országszerte amatőrök adnak elő. De alighanem sehol sem éneklik olyan átéléssel, mint itt, hogy „Adj békét, uram”.
Heti Válasz, Élő Anita
