Azért lett október 31. a reformáció emléknapja, mert Luther Márton Ágoston-rendi szerzetes a hagyomány szerint ezen a napon szögezte ki 1517-ben az egyház megújítását szolgáló 95 tételét a wittenbergi vártemplom kapujára. A reformáció emléknapja alkalmából Molnár István református lelkész gondolatait olvashatjuk
Kegyelemből, hit által címmel.
Pár évvel ezelőtt volt egy felmérés, melyben megkérdeztek sok-sok embert, hogy minek az ünnepe pünkösd.
A felmérésben megkérdezettek kétharmada nem tudott pontos választ adni, nem tudta ez ünnepünket a Szentlélek kiáradásához, az újszövetségi egyház megalakulásához kötni. Szomorú kép, és bár tudjuk, hogy minden felmérés sántít egy kicsit, de azért el is árulnak valamit, jelen esetben azt, hogy az emberek nagy része nem tudja,
hogy a keresztyén ember számára oly fontos, a három legnagyobb ünnepeink között számon tartott pünkösdkor mit is ünnepelünk valójában. De mi lenne akkor, ha azt kérdeznénk, hogy mit ünnepelünk, mire emlékezünk október 31-én. Nagy valószínűség szerint erre még kevesebben tudnának válaszolni. Pedig e dátum nem csak a református ember számára fontos, hanem az egész keresztyén világnak, hiszen 1517. október 31-én, Luther Márton tételeinek kifüggesztésével nem csupán egy kis közösségben indult el valami, hanem szinte az első pünkösdhöz hasonlóan sok-sok emberben kezdett munkálkodni a Szentlélek Isten, és visszatérve a Szentíráshoz újra tisztán, hamisítatlanul kezdték el hirdetni az örömüzenetet, vagyis a hit általi, egyedül Isten kegyelméből történő megigazulást.
Ott, akkor Luther és társai újra felismerték és minden félrevezető hagyománytól mentesen megértették a páli igét: kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez. /Ef 2,4/ Felismerték, hogy a megváltás, a „mennyországba toppanás”
nem vásárolható meg, hogy az üdvösséget ember nem fizetheti meg, sőt még csak ki sem érdemelheti, hanem azt egyedül Isten kegyelméből ajándékként kaphatja. Ott, akkor Wittenbergben, Isten Lelke munkálkodott, és mint sebesen zúgó szélnek zendülése söpört végig egész Európán felismertetve ezrekkel és ezrekkel, országokkal és népekkel, hogy Isten kegyelméből tartatunk meg csupán, az élő hit által, Isten ajándékaként.
Ez a felismerés sokakat tett hitvalló keresztyénekké, Jézus Krisztus igaz követőivé, és életük megváltoztatóivá.
Akkor a reformátorok vallották a folyamatos reformáció elvét, vagyis az állandó önvizsgálatot, hitünk, egyházunk, szokásaink megvizsgálását az ige mérlegére helyezését.
De vajon megvan-e ez a folyamatos reformáció? S ha nincs, miért nincs?
Joggal kérdezhetné bárki, hogy most miért nem történnek olyan nagy dolgok, mint akkor, majd 500 évvel ezelőtt, vagy mint az első keresztyén gyülekezetek idején.
Egyáltalán szükség van-e reformációra, vagy minden úgy van jól, ahogyan van?
Feltehetjük e kérdést akár hitéletünkre, akár életünk bármely dolgára vonatkozólag?
Akkor, Lutherék korában azt hirdették, hogy a bűnbocsátó cédulák vásárlásával tarthatja meg magát az ember, sőt még meghalt szerettük számára is megvásárolhatták e búcsúcédulákat.
Ma sokan úgy gondolják, hogy a pénz az, ami megtart, vagy a baráti kapcsolatok, a jó társaság, a befolyásos emberek ismerete, vagy éppenséggel egy jó pártban való lét. Vannak, akik különböző keleti vallásokban, különböző technikákban keresik a megigazulás lehetőségét, és talán nincs olyan ember, aki ne keresne valamilyen fogódzót, akár életére, akár a halál utáni létére vonatkozólag.
A reformáció, vagy inkább Isten igéjének az újrafelfedezése helyre billentette akkor az embereket, sőt még a búcsúcédulákat árusító egyházat is. Ma is ezt kellene tenni.
A különböző világi elemekben biztos támpontot keresőkkel meg kellene ismertetni, hogy egyedül kegyelemből, egyedül a Jézus Krisztusba vetett hit által tartatunk meg.
Ehhez azonban az kell, hogy Isten igéje felé forduljanak, mert ez az igazi reformáció.
Amikor Isten igéjének a fényében megvizsgáljuk életünket, dolgainkat és helyreállítjuk azokat. Arra a helyre, amelyre az Isten eredetileg teremtette, s újrarendezzük életünket, értékrendünket, életünk dolgainak fontossági sorrendjét. Tanításaiban mindenkor a Bibliára
mutató, ötszáz éve született Kálvin János jubileumi évében talán joggal írhatom, hogy akkor jön majd el az új reformáció, akár gyülekezeteinkben, akár egyéni életekben, ha ismét kézbe vesszük a Szentírást és nem csupán olvassuk, de meg is akarjuk majd élni annak ma is élő és örökérvényű igéit. Mert az Isten szól hozzánk, a térségünkben élőkhöz, a mi népünkhöz, a kérdés csak az, hogy meghalljuk-e. Ő ma is azt mondja változatlan igéjén keresztül,
hogy kegyelemből, hit által, Isten ajándékaként. De kell-e nekünk ez a kegyelem?
Felismerjük-e, és ha igen, mikor, hogy Istennek ez a kegyelme, az Úr Jézus Krisztusban felmutatott kegyelme elegendő nekünk, mert igazán erre van szükségünk?
Luther Márton, Kálvin János és a többiek ezt ismerték fel, mert ez az alap, a kiindulópont, amire építeni lehet, amire ők is építettek, építhettek.
Ezt kell nekünk is felismerni, és mind többekkel felismertetni, mert akkor van reformáció egy-egy embernek a szívében, az életében, ha ezt felismeri, Isten kegyelmére szorultságát megéli. S lehet, hogy ez a felismerés nem október 31-re esik, de lehet, hogy még csak nem is októberre, de jó, ha ez mielőbb megtörténik és mielőbb megértjük és megéljük, hogy kegyelemből tartattatok meg hit által és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez.
Felvidék Ma, Molnár István
