Az első komáromi csatában, 1849. április 26-án a Feldunai hadsereg I. és III. hadtestével, valamint a komáromi VIII. hadtest részeivel szemben álló, az erődöt ostromló császári-királyi erők azért nem szenvedtek katasztrofális vereséget, mert a csata kellős közepén Buda felől beérkezett a császári-királyi fősereg két hadteste. E küzdelemben a magyar balszárnyat a felmorzsolás fenyegette, s a válságos helyzetet az egri 26. honvédzászlóalj hősiessége mentette meg.
Miután Komáromnál a rögtönzött talphíd elkészült, a Feldunai hadsereg I. (Klapka György vezérőrnagy) és III. hadteste (Damjanich János vezérőrnagy) a komáromi VIII. hadtest csapataival megerősítve 1849. április 26-án reggel 6 órára kivetette az erőd alóli sáncokból az ellenséget, majd folytatódott a császáriak visszaszorítása. Amikor déltájt a császári-királyi II. (báró Anton Csorich altábornagy) és III. hadtest (gróf Franz Schlik altábornagy) beérkezett Komárom alá, a félszemű Schlik altábornagy Balthasar Simunich altábornagytól átvette a vezérletet és általános előrenyomulásra adott parancsot.
A császári jobbszárnyon a Karl Liebler von Asselt vezérőrnagy parancsnoksága alatti dandár megtorpant, mire a magyar balszárny lovassága Nagysándor József ezredes vezetésével indult rohamra (4 század Hannover-, 4 század Coburg-, 3 század Ferdinánd-huszár, 1 század lengyel dzsidás), azonban a császári lovasság (4 század az 5. Maximilian Auersperg-, 1 század a 8. Károly porosz herceg-vértesezredből, 5½–5½ század a 7. Kress-svalizsér- és az 1. Civalart-dzsidásezredből, valamint 3 lovasüteg) megállította. Erre a huszárok visszavonultak és a vértesek kis híján szétriasztották az I. hadtestet, amelyet Beőthy György őrnagy, az egri 26. honvédzászlóalj parancsnoka akadályozott meg, aki „[…] rögtön parancsot ád tömegbe állásra – írta Andrássy Jenő 26. honvédzászlóaljbeli főhadnagy (később százados) –, igy rohantunk előszőr a svalizserokra kik a tiszti kart fogták körül – ezek tüzelésünkre megfutottak, azután tüzeltünk a többi lovasságra, mely a két zászlóaljat s az üteg ágyut [Pontosabban a zalai 47. honvédzászlóaljat és a Barla Károly főhadnagy parancsnoksága alatti 1. 12 fontos félüteget – BZ] köritette, ezek is megszaladtak. A két megszabaditott zászlóalj pedig nem hogy a vitéz kis seregnek jött volna segélyére, hanem a többi magyar sereg után futott.
A tüzérek is fölszedték ágyuikat, azonban zászlóaljunk honvédei felismerték Lapinszkyt [Helyesen: Teofil Łapińksit, – BZ] a jeles tüzér századost [, a 4. hatfontos gyalogüteg parancsnokát – BZ] a ki születésére nézve lengyel volt, s nevét kiálltották, végre ő is megismerte a gránátos bőrbe bujt honvédeket, hozzánk siet, lemozdonyoz, s tüzelni kezd.
Már eddig azonban háromszor rohantak ránk a svalizserek és dsidások, de mind hasztalan, mert első sorban a tisztek álltak s készebb volt inkább az egész zászlóalj elhullni, mintsem áttörni engedje azon erős falat melynek legelső köveit a tisztek képezték.
Midőn Lapinszky először tüzeltetett, ezt kiáltott[a – BZ]: mienk a győzelem! […]
Az osztrák lovasság végre hátrálni kezdett, a tüzérek nyomultak utána, követve a 26-dik zászlóaljtól.
Görgey tábornok, ki ez eseményt egy kis dombról látta, futárt küldött hozzánk, megtudandó, hogy miféle gránátosok azok, kik a magyar tüzér üteget fedezik s egyszersmind kérdeztette a kis csapat parancsnokának nevét is.
Beőthy őrnagy megizente Görgeynek, hogy mi a 26-dik zászlóaljbeli honvédek vagyunk, hogy kevéssel ezelőtt egy gránátos zászlóaljat elfogván annak külső jeleit vettük fel.
Görgey megörült, hogy nem kell verességet jelentenie az országgyűlésnek s minden erejét összeszedte, hogy a futó sereget megállitsa. – Mire segitség jött, az osztrák lovasság már jó tova volt kergetve, féltek, hogy a hegy oldalból több gránátos is bukkanik elő.”
Asbóth Lajos alezredes – később ezredes – is megemlítette a fenti harccselekményt: „A mint Nagy Sándor az osztrák jobb szárny visszavonulását észreveszi, rögtön elhatározza, hogy Schlicket jobb oldalról támadja meg. 16 lovas századot és a lengyel lándzsásokat e czélra maga mellé gyüjti, a 47-ik honvédzászlóalj s egy fél 12 fontos ütegnek megparancsolja, hogy kövesse s lovasságával előre tör.
Hanem e perczben a csatatérre érkezik a Kocsból jövő [gróf Wilhelm – BZ] Montenuovo [ezredes – BZ], a [Joseph – BZ] Kisslinger [ezredes – BZ] parancsnoksága alatti vértesekkel egyesül, a huszárok homlokban s oldalról megtámadtatva, zavarba jönnek, s az osztrák lovasság rendetlen futásra kényszeriti őket, az osztályzati tömeget képező 47-ik zászlóaljat szétüzik s a ½ 12 fontos üteg már majd el van vesztve, midön a derék 26-ik zászlóalj parancs nélkül és csak vezetője felszólitását követve a 47-ik zászlóalj s a ½ 12 fontos üteg megmentésére előre nyomul, jól irányzott tüzelése visszaveri az ellenséges lovasságot. – A mint Klapka ezt észreveszi, a bal szárny egyik ütegét rögtön segélyül küldi – Nagy Sándor huszárjai ismét rendbe állnak s az ellenséges lovasságot bátran megtámadva, visszaűzik.”
Szabó Samu százados (47. honvédzászlóalj) is megemlékezett szorongatott helyzetükről: „Mi a balszárnyon, álgyúfödözeten voltunk, balra hozzánk sok huszár, de semmi gyalogság. Az ellenség mindinkább hátranyomatott. Egyszer aközben huszáraink rohamra mentek, azonban nemsoká rá, a nagy porfölleget felénk közeledni láttuk; huszáraink visszaűzettek, annyira megriasztva, hogy némelyik tömegünkbe szaladt, a többi mellettünk vágtatván, kiáltozták: »Lődd, baka!« Midőn a porból kibontakoztunk, csak azt vettük észre, hogy egészen körül vagyunk különféle német lovasság által kerítve, melyre rájok lövöldöztetvén, azok visszainaltak, s mi nagy részben utánuk iramlottunk, de néhányan, kik a tömegtől távolabb kint voltak, meg is vagdaltattak; s ekkor jöttek az álgyúk reánk, s mi is szélledtünk, s visszafelé siettünk. Ezalatt egy osztályra való uhlánus is keríteni akart, de szerencsétlenségökre nagyot kerítvén, a segítségünkre jött s tőlünk mintegy ezer lépésre megállott 26-d. zászlóaljra bukkantak, kik rendes tüzeléssel fogadván, visszariasztották. Az ellenség már verve volt, s esze nélkül szaladt, s így itt is végre megfutott, mi pedig hátrább vonulva, magunkat rendbe szedtük s pihentünk; utóbb a vár mellé táborba szálltunk.”
A sikertelen lovasroham utáni helyzetről a magyar jobbszárny parancsnoka, Klapka tábornok is említést tett: „Az ellenség már ingadozni kezd, midőn oldalunkban új lovastömegek jelennek meg, az ütközetbe elegyednek, és hosszasan tartó, dühös mèlée [kézitusa, közelharc – BZ] után lovasságunkat döntőleg visszaverik. Most a 47. zászlóaljat, mely az előnyomuló huszárokhoz csatlakozott, az ellenség lovassága teljes erejével megrohanja, egy részét szétugrasztja, s a teljes megsemmisüléstől csak a Beőthy őrnagy alatt előnyomult 26. zászlóalj vitézsége menti meg. Ez ugyanis, mely az előnyomult lovassághoz legközelebb állott, mihelyst észrevette a veszélyt, melyben a magára maradt 47. zászlóalj forgott, azonnal, parancsolatra sem várva, segítségére siet annak, az előrohanó lovascsapatokat elszánt föllépésével és néhány jól alkalmazott sortűzzel visszariasztja, és így a már-már legyőzött zászlóaljat megszabadítja.”
Beőthy őrnagyot,az egriek parancsnokát Görgei Artúr tábornok a csatatéren léptette elő alezredessé, és zászlóaljával egyetemben nem sokkal később megkapta a magyar katonai érdemjel 3. osztályát, amelynek zászlajára „dob és zeneszó mellett” a fővezér tűzte fel a kitüntetést, így kiáltva: „»Éljen a vitéz 26-dik zászlóalj!« mit az egész sereg utána mennydörgött.”
1849. április 27-én az egriek helytállását az első komáromi csatáról szóló Görgei-féle harctudósítás is kidomborította:„Általában a tegnapi csata sok vitézeknek adott maguk kitüntetésére alkalmat. Így például a 26. zászlóalj, melyet sokkal nagyobb lovasosztály körülfogott, magát derekasan addig tartotta fenn tömegben állva, míg a 47. zászlóalj felszabadítására sietvén, a lovasságot visszavonulásra kényszerítette.”
A szerző hadtörténész.
Babucs Zoltán/Felvidék.ma
