Feltehető és fel is teszik a kérdést, hogy van-e még értelme a költészetnek. Hiszen az eredendő költészet még egy olyan embert szólított meg, akiben a világ rendje egységes volt, akiről elmondható, hogy „alattam a föld, fölöttem az ég, bennem a létra”. Ez a világegész, ami az emberi tudás és hit alapján állt össze teljes világképpé, megszűnt. „Minden Egész eltörött”, darabokra hullt, és innentől már nem talál közönségre egy magasabban dimenzionált megfogalmazás (vagyis a vers) mindarról, ami jó, ami szép, ami helyes.
A legújabb kori emberi tudás és ismeretrendszer a tudományosság látszatának felsőbbrendű köntösében mindent a mérőeszközökkel mérhető és kimutatható anyagi viszonylatokra vezet vissza: az örömhormon, a szerelem kémiája, a lélek génje, a boldogság illatanyaga, a szeretet íze és még ki tudja mi minden, amire akár már reklámkampányt is alapoznak.
Ezért a magukat költőként megfogalmazó egyének elvetették a költészet eredeti funkciójának vállalását, nem is keresve a harmóniát a világegésszel, hanem csupán a nyelv (beszéd, szóhasználat) és a nyelvi rendszer újrateremtését, újraszerkesztését próbálják költészetként eladni. Nem sok sikerrel.
Valljuk be őszintén, hogy ez nem a lélek virága, nem a „nemzet lelkében ható névvarázs”, hanem csupán illúzió, mint egy áltudomány, amire most tömeges igény mutatkozik, mint az asztrológiára, ahogyan régen az alkímiára, amikor bármiből, akármiből aranyat akartak csinálni, de az eredmény kotyvalék vagy moslék lett. És most ezt dobják piacra. A közönség elfordul tőle, a sznob álközönség pedig a szokványos módon csámcsog rajta, látványos semmitmondó körmondatokkal körbeszőve emeli piedesztálra.
Lélektelen észszerűség
A racionalizmus tudományosnak hirdetett térnyerése kiszorította a kulturális megalapozottság (a hagyomány) magatartási formákat meghatározó és közösségszabályozó erkölcsi rendszerét. Elhitetve, hogy az emberi ésszel megismerhető világ az ember által tökéletesen szabályozható és uralható (bár ezt már Madách egyiptomi fáraója sem tudja teljesíteni, amikor millió embernek parancsol, de saját érzései fölött sem bír uralkodni, amikor szerelmes lesz…). Amikor elvetik a transzcendenst, az emberi lét ember fölötti körének meghatározó szerepét és anyagivá silányítják a lélek, a szellemiség nyilvánvaló csodáját, akkor ezzel a „szabadsággal” az ember a belső lényegét adja fel, és semlegesíti a kulturális identitását, jellegét, egyéniségét egy elidegenedett és eltárgyiasult világra váltva.
Aztán kiderül, hogy tudása nem tudományos, csupán félműveltség, sok ismerete nem egész, csupán töredéke, porszemnyi részlete a teljességnek.
Amit észszerűnek mondtak, az emberidegen, embertelen és torz világkép. Isten derűje helyett csak a sátán röhögő arcát látjuk… Ezt a csatát is megnyerte volna?
Szavakkal a csendet
…nincs költészet, s amit annak neveznek, az már nem az, csak szöveg, kísérlet újra megtalálni a szöveg, a nyelv, a hangzás, a gondolat, érzés, a hangulat és az emberi lélek közti harmóniát, s mint sok kísérlet, próbálkozás elvetélt eredménye a kukába való lenne, nem a kirakatba. A darabjaira széthullt világkép eredeti szerkezete tervrajzainak felkutatására talán csak a csend lenne alkalmas.
Miként is lehetne szavakkal kifejezni a csendet?!
Minden fordítva van
Úgy hiszem, hogy a költészet akkor nevezhető annak, ami, ha minden egyes megnyilvánulásában a világ teljességének megragadására vállalkozik, bár tudjuk, hogy ez lehetetlen, de ha valóban költészet, akkor az a kritériuma, hogy a műben ennek illúzióját mennyire sikerült megteremtenie. Mint cseppben a tenger, tükörcserépben ugyanaz, mint az egész tükörben is: mert nem a világot, hanem annak képét, érzését, hangulatát kellene visszaadni.
A szavak, szókapcsolatok, nyelvi eszközök képesek-e helyettesíteni (felidézni, újrateremteni) a világélményt.
Bizarr jelenségnek tartom, amikor azzal dicsekednek, hogy a verseik megjelentek ilyen meg olyan nyelven. Aztán kiderül, hogy azok a versnek nevezett szövegek oly üresek, semmitmondóak és lélektelenek, hogy valószínűleg a szövegátültetés (a fordítónak sima bevétel) éppoly egyszerű feladat volt, mint a kórboncnoké az eleven pácienst műtő agysebészhez képest. Elhalt, élettelen szövet (szöveg) esetében kicsi a kártétel esélye, úgysem lehet már újraéleszteni.
Modernitás, progresszió és a romlottság egyéb jelei
Az igazi nagy kihívás nem az, hogy mennyit tudnak még a szövegen, a nyelven nyomorítani a modernitás nevében, hogy valami újnak, érdekesnek, szokatlannak látszódjék, és ráfoghassák, hogy vers. Nem ez a tét, hanem az, hogy a nyelv és a gondolat tisztaságát megőrizve vissza tudunk-e még térni a gyökerekhez! A felbomlás és a romlottság előtti harmóniához. Megtaláljuk-e még az azóta elfeledett, gyommal benőtt vagy hordalékkal fedett ösvényeket, amelyek a forráshoz vezetnek? Ha az is be nem omlott még…
Sokan a modernitás és progresszivitás vagy ki tudja mifene nevében azt hirdetik, hogy az a forrás nem is létezik, nem is volt benne víz. Hogy az csak egy mítosz, amit azért találtak ki, hogy a reménykedők vigasztalást nyerjenek.
Szervezett szellemi mélyszegénység
Hogy mennyire volt tudatos bomlasztás eredménye vagy a haszonelvű materialista kapitalista társadalom járulékos következménye az egységes világkép széthullása, arról lehet vitatkozni. Ám kétségtelen, hogy a haszonelvű, erőszakkal terjeszkedő piaci és pénzügyi rendszerek egyik gátló tényezője az istenhit, amelynek közvetítője a vallás és az egyház. A másik akadály a hagyomány, amely a közös értékek (élmények, emlékek, történetek, jelek, jelrendszerek) alapján a nemzetben testesül meg, és a legmarkánsabb közvetítő jelrendszere a nyelv.
Tehát a hitükhöz és hagyományaikhoz ragaszkodó egyének és közösségek értékrendjének megkérdőjelezése a nagytőke elsőrendű érdeke és célja. Hatalmas pénzekkel, eszközrendszerrel támogatják ezt a szellemi aknamunkát már legalább másfél évszázad óta. Hiszen már Madách is erre a következtetésre jutott. A szabadelvűség álruhájában küldték színpadra a liberalizmus szerepében, főleg a közvéleményt formáló sajtó felvásárlásával, majd a megvezetettekre alapozva pártokat és irányzatokat hoztak létre. Az értékrendi kutatások, mérések azt igazolják, hogy ez a bomlasztó tevékenység igen hatékony.
Kiürült templomok és hagyományaikat, őseiket, nyelvüket elhagyó vagy megtagadó fiatalok tömegei igazolják a diagnózist.
A következmények perspektívája azonban nagyon sötét. A szellemi függőségbe és rabszolgaságba süllyedő, lélektelen és jellegtelen társadalom az „új világrend” urai számára egyre irányíthatatlanabbá, kezelhetetlenebbé és kiszámíthatatlanabbá válik.
Egyre közelebb hozva a végső időket.
Mihályi Molnár László/Felvidék.ma
