Van egy kis magyar falucska a Felvidéken, amely adottságainál (gazdasági lehetőségek, földrajzi elhelyezkedés és népességszám) fogva a leggazdagabbak, legsikeresebbek között kellene, hogy legyen. De még sincs közöttük. Ehelyett hovatovább egy valódi patkányfészekké válik, akár a szó szoros értelmében is.
Nos, mint a bevezetőben írtam, egy kis magyar falucskáról van szó, amely egykor híres volt az ott lakó népek összetartásáról, erős közösségéről. Most pedig lassan arról válik ismertté nem csak a szűkebb pátriában, hogy miként lehet a helyi léptékekkel mérve komoly vagyont, kincset felelőtlenül, bűnös módon elherdálni mindössze néhány év leforgása alatt. Hozzá nem értéssel, emberi hitványsággal és tán aljas megfontolásból. A település ugyanis – mondhatni – a rendszerváltás egyik nyertese volt, abból a szempontból legalábbis mindenképpen, hogy a nyakába szakadt egy olyan vagyon, amelynek kezelésében, működtetésében, hasznosításában utóbb könnyűnek találtatott. Több hektáros terület, szinte korlátlan mennyiségben rendelkezésre álló termálvíz, az idegenforgalom számára megfelelő (bár kétségkívül felújításra szoruló) épületek, kiváló földrajzi adottságok – mindez egy néhány fős testület irányítása alatt. Mi kellhet még ennél több a sikerhez? – gondolhatnánk. Semmi, a siker ugyanis elmaradt. A vagyon nagy részét az évek során sikerült teljesen elherdálni, elkótyavetyélni – hol jobban, hol kevésbé ügyelve a törvényességnek legalább a látszatára. És a kegyelemdöfést a jelenleg regnáló „első ember” látszik megadni e kis magyar falucskának. Az üdülőközpontot működtető céget sikerült felszámoltatnia – nem mellesleg igencsak kifogásolható módszerekkel, ráadásul primitív bakikkal (pl. a munkajogi szabályok megsértésével kiosztott felmondások, stb) – anélkül, hogy a hogyan továbbról akár csak halvány elképzelést is felvázolt volna. Hamarosan a vízszolgáltatás elkótyavetyélése lesz terítéken – és ezzel már kapcsolódik a közeli város hasonló jellegű problémáihoz.
A második ciklusát töltő polgármester immáron a végsőkig feszítette a húrt a településen, az indulatok már csak a mindent lángra lobbantó szikrára várnak – és ez egy nyilvános gyűlésen be is következhet. De sajnos ez már alighanem késő. Nincs már túl sok mentenivaló, s amit a falu még fel tud mutatni, az (szó szerint) egy jókora szemétdomb a községi hivatal udvarán, egy igazi patkányfészek. Merthogy a polgármester ehhez ért: a hulladékgyűjtéshez és annak szelektálásához – saját kezűleg. Ami – rögtön hozzáteszem – igen tiszteletre méltó és hasznos tevékenység, mindenki jobban is járna, ha csupán ezzel foglalatoskodna. Az a fajta munkamegosztás ugyanis méltatlan a falu népe számára, hogy a polgármester permanens guberálása és emellett néhány fennhéjázó, kioktató rendelkezés kiosztása mellett a települést voltaképpen egy – már cseppet sem titkos – szerető „jótanácsai” irányítják. Erkölcsi és anyagi fertő az, ami e kis magyar falucskában történik.
És mindez csak a jéghegy csúcsa, mondhatni egy bevezető az egész szomorú történethez, amelyet súlyos emberi mulasztások, rosszindulatú intrikák, aljas eljárások (rokonok között is) és akár törvénysértések sorozatának gyanúja jellemez. És amely, reméljük nem túlságosan későn, a jövőre esedékes választásokkal – és egy azt követő, jó alapos személyi nagytakarítással – véget ér.
Oda fogunk figyelni rá, mert a dolognak igenis van jelentősége magasabb szempontokból is. Fájó tanulság ugyanis, hogy néhány buta, önelégült, tehetségtelen ember hibájából miként veszítheti el a talajt a lába alól a felvidéki magyar közösség – minthogy az efféle hibák súlyosan megbosszulják magukat. A korábban a magyar közösség tulajdonát képező ingatlanokat, vagyontárgyakat szemfüles idegenek kaparintják meg – ahogy itt is történt – s ezáltal válunk szép lassan (vagy már nem is olyan lassan) saját szülőföldünkön nincstelenekké, cselédekké. Mindezt kifogástalanul demokratikus úton-módon…
Felvidék Ma, -szd-
