Kedves dolog Szűcs Dánieltől, hogy jószándékomat és nemzeti gondolkodásomat nem vonja kétségbe, csupán naivnak, valamint „tehetségtelen és méltatlan” személynek tart. Én nem kívánom ezt az urat sértegetni, hiszen amit a mai szlovákok jelentős részének a gondolkodásáról, magyar-fóbiájáról ír, azzal sajnos egyet kell értenem, de vészes külpolitikai tájékozatlanságát meg kell állapítanom. Politikai alapállását, szélsőjobbikos gondolkodását pedig elárulja, hogy engem „elvakult atlantistá”-nak nevez.
Raffay lényegében azt állítja, hogy Magyarországnak 1992-ben háborút kellett volna indítania Jugoszlávia ellen, majd 1992/93-ban Szlovákia ellen. Szűcs nem érzi, hogy micsoda bűnös felelőtlenség egy akkori (bár rövidesen leváltott) hadügyi államtitkártól ezzel előállni? Micsoda muníciót ad a szlovák és szerb szélsőségesek és a magyarságot mindenféle vádakkal illető külföldi zsurnaliszták számára ezzel – a szerencsére teljesen alaptalan – mesével?
A leközölt újságcikkben is utaltam, hogy a mai viszonyok között nemcsak morálisan megengedhetetlen Közép-Európában háborút indítani (a szerbek úgy látszik ezt, súlyos árat fizetve, de megtanulták), ez nemcsak politikai öngyilkosság lett volna, nemcsak fellázadt volna az ilyen politika ellen az ország, de az eredmény katasztrofális vereség lett volna már 1992-ben. Pont Raffay nem ismerné az akkori katonai erőviszonyokat? Nem tudja, hogy magyar támadás esetén minimálisan három de akár hét szomszédunk lett volna kész fegyvert fogni a „békebontó” Magyarország ellen? Rögtön akcióba lépett volna az Európai Közösség, a Biztonsági Tanács, a kormány megbukott volna, az országból nemzetközi pária vált volna, és a kisebbségben élő magyarok az atrocitások sorozatát szenvedték volna el. Ez nem mese, vagy vízió, hanem a történelem és a politika minimális ismerete alapján levonható következtetés.
Magyarország XX. századi tragédiájának az alapvető oka az volt, hogy a nemzetközi életben nem voltak jó és erős barátai, csak rossz és bennünket kompromittáló szövetségesei. Ma hol keressünk megértést, támogatást, talán Putyin Oroszországánál, vagy a fundamentalista Iránnál? Az Egyesült Államok és az Európai Unió mentalitása és sok lépése jogosan bírálható, de elveiket és jogrendszerüket tekintve különb országokat vagy szövetségeket nem ismerek, gazdasági és katonai erejük pedig túlnyomó. Mind a NATO-nak, mind az EU-nak a tagja vagyunk, örülök, hogy ehhez atlantizmusommal személyesen is hozzá tudtam járulni.
Komolyabb Szűcsnek az a „vád”-ja, hogy irreális volt a függetlenné vált Szlovákiától becsületes, ésszerű, és az európai normákkal valamint a nyugat-európai gyakorlattal összhangban álló politikát várni magyar kisebbségével szemben. El kell árulnom, erre én is kevés esélyt adtam akkor, legalábbis rövid távon. Pontosan ez volt Duray Miklós véleménye is, amikor 1992 őszén ezekről az esélyekről beszélgettünk miniszteri dolgozószobámban. Ha azonban az Európa Tanács, a NATO, később pedig az Európai Unió komolyan vette volna (és venné ma) saját elveit, nyilatkozatait és konvencióit, akkor az önálló Szlovákia egyik intézménybe sem nyerhetett volna fölvételt akkori (vagy mostani) kisebbségi politikájával. Jobb híján ezekbe az intézményekbe kellett fektetni bizalmunkat, mert Meciarral több ízben tárgyalva tőle csak rosszat várhattunk. 1998-ban azonban a Dzurinda-kormány legalább megindult azon az úton, amit 2008-ban megjelent publicisztikai írásomban kívánatos politikaként megfogalmaztam. Hogy ez az óhaj egyszer megvalósuljon, ahhoz a szlovák politika mellett a szlovákiai magyarok magatartásának, politikájának is meg kellene változnia. Első lépésként a Szűcs-féle gondolkodást kell visszautasítani, valójában egyszerűen lesajnálva kinevetni.
Jeszenszky Géza
