A csehországi Mirov börtönében elhunyt Esterházy János emlékére rendezett szokásos megemlékezéseken – még Václav Havel elnöksége végén – egy új név is megjelent a Felvidékről. A Szép utcai emléktábla koszorúzásakor a mozaiknév, a Dálesz találgatásra késztette a rendezőket, s végül – „nem olyan zsidós hangzású ez?” –, betették képviselőjüket két ugyancsak koszorúzó zsidó szervezet tisztségviselője közé. (Esterházy minden kisebbségért kiállt, így a zsidóságért is: a szlovák kommunistáknak még ez sem tetszett.) A koszorúzás végén a csípős márciusi szélben persze gyorsan kiderült, hogy a Csehországba hurcolt magyarok szervezetéről, a Deportálások Áldozatainak és Leszármazottainak Szövetségéről van szó. Kevesen tudják, hogy 1945 után a felvidékiek áttelepítését célzó, a „lakosságcserétől” vonakodó magyar kormányra a csehországi deportálással akart nyomást gyakorolni a győztes és a Kremlből hatékonyan támogatott csehszlovák vezetés, választás elé állítva: további deportálás vagy az áttelepítés megkezdése Magyarországra. Az elűzött szudétanémetek helyére Balassa Zoltán adatai szerint 43.546 felvidéki magyart – s ebből 5422 hat évnél fiatalabb volt! – vittek el erőszakkal a csehszlovák katonai és rendőri szervek. Valóságos rabszolgapiacokon adtak el egész családokat a cseh gazdáknak, s mint külföldi megfigyelők is tanúsították – például a csehországi utazásokból kiábrándulni nem tudó szorgos Runciman lord –, még az ENSZ rabszolgákra vonatkozó intelmeit sem tartották be. „Ugyanolyan rendszabályokat foganatosítottak a németekkel és magyarokkal, mint nem is oly rég a zsidókkal szemben” – jegyzi meg A szlovákok történelme című munkájában Balassa, aki kiváló történész létére idegenvezetéssel kénytelen megkeresni kenyerét Kassa huzatos utcáin. Rudolf Kučera, Közép-Európa történetének tárgyilagos kutatója is joggal ironizál: „Ha az, aki a kitelepítést kierőszakolta és kivitelezte, nem háborús bűnös, akkor nyilvánvalóan K. H. Frank (Prága náci helytartója) vagy Rosenberg (a fajelmélettel) sem az, és ha a kitelepítés nem volt bűntény, akkor ennek a fogalomnak nem kell léteznie.” A mostani cseh államfő, Václav Klaus azonban nem szereti az ilyen paradoxonokat. A 90. évfordulón megrendezett prágai Trianon-konferencián – amelyre magyar előadót nem hívtak meg – a csehországi magyar követnek a magyar fájdalmak kapcsán tett megjegyzésére azt válaszolta, hogy a rendezvény célja „nem Magyarország megvádolása valamivel (sic!), hanem félelmünk kifejezése” volt.
Mitől félnek a csehek? Legyünk őszinték. A világ szemében ők itt, Közép-Európában a legtiszteletreméltóbb emberek. De van bennük egy mélyen rejlő, a szomszédok iránti lenézés. Az, hogy ők mások. Mások, mint mi, a gyermeteg szlovákokról nem is beszélve. Nem szeretik a keserű szemrehányásokat, pedig tudják, hogy nagy súly nyomja a lelküket. Ez a súly akkora, mint a „nem szlávként” kitelepített és deportált német és magyar polgártársaik összsúlya. Bizonyos fokig túl lennének rajta, csakhogy ez a súly aranyban is kifejezhető. (A jóságos és bölcs Masarykot utánzó Havel elnöksége idején nem is válaszolt a deportáltak hozzá intézett levelére, s beleegyezett, hogy szlovák nyomásra Esterházyt kihúzzák a rehabilitálandók listájáról.)
A legutóbbi szlovák választások furcsa helyzetet teremtettek: kormánypárt lett egy szlovákokból és magyarokból álló párt, a Híd-Most. Éppen ezért a Dálesz elnöke, a kassai Krivánszky Miklós udvarias levelet intézett a pártelnök Bugár Bélához, miszerint még mindig vannak a Felvidéken olyanok, akik a több mint fél évszázados sérelmeket nem akarják elfelejteni. „Önt történelmi felelősség terheli, amiért eddig semmi sem történt a Csehországba hurcoltak érdekében, dacára annak, hogy már a Cseh Köztársaság is Jiři Paroubek, volt miniszterelnök jóvoltából megkövette a kényszermunka áldozatait, amit Sólyom László (akkori) magyar államfő prágai látogatása alkalmával hivatalosan meg is köszönt. Amennyiben Ön valóban sorsközösséget érez hazánk magyar ajkú állampolgáraival, feltételezzük, ezt a kérdést a kormány elé terjeszti, és megfelelő megoldást eszközöl ki.”
Szkeptikus vagyok. Húsz éve ismerem a felvidéki magyar politikusokat, Bugár pedig a nagy túlélők közé tartozik. Talán még új pártja, a Híd ötletét is az egyszázalékos kis értelmiségi párttól, a Szlovákia Régiói Párttól vette. Csakhogy annak elnöke, Vladimír Ponický – aki kiválóan beszél magyarul – komolyabban veszi a kisebbségi kérdést, mint ő. Az igazán „politikus” magatartás viszont Bugáré: az okos kisebbségi ne csináljon semmit, amit kap, az viszont ajándék.
Tamáska Péter
Magyar Hírlap (Bp), 2010. augusztus 10.
(A cikk szerzője Kassán született, Magyaországon él, nyugalmazott levéltáros)
