Hatvan éve a Csehszlovák Írószövetség égisze alatt megalakult a Magyar Szekció, negyven éve a Csehszlovákiai Magyar Írók Társasága, amely az önálló Szlovákiában a Szlovákiai Magyar Írók Társasága nevet vette fel. Ma a hatvanéves szervezet a húszévesre emlékezik a dunaszerdahelyi írószövetségi rendezvényen.
Nagy múltra tekintenek vissza, kiállítással, emlékezéssel, amolyan köszöntő-köszönő levelek átadásával azoknak, akik nem csupán tagjai, hanem tisztségviselői is voltak a szervezetnek. Ünnepnapon szépeket illene mondani, a nyolcvanéves Fónod Zoltán azonban, aki 1969-ben maga is részt vett a CSMÍT megalakításában, keserű szájízzel fogalmazta meg egy interjúban, szerinte hová jutott mára a szervezet. „Nehezen szenvedem/viselem el azt a gyakorlatot is, ahogy bizonyos körök kisajátították a Szlovákiai Magyar Írók Társaságát. Néhány éve már, hogy az Írók Társasága lényegében az egyik dunaszerdahelyi kiadó „fiókszervezeteként” működik. Lényegében a szervezeti szabályzat megsértésével. Az elnöki tisztséget (a korábbi két év helyett!) három évre módosították, feltehetően egyharmados részvétellel, a szabályzatban kijelölt (50 % + 1 fő!) helyett. Módosították a szervezeti szabályzatnak az elnöki tisztségre vonatkozó cikkelyeit: a kétszeri megválasztás helyett most akár már az örökkévalóságot is meg lehet célozni az elnöki székben. És amit még ennél is nehezebben lehet elviselni: 1989 után rendszerré vált, hogy havonta előadásokat szervezett a Társaság, Pozsonyban, az írók székházában, melynek a mi szervezetünk is a „társtulajdonosa”. Rendezvényeink rendkívül népszerűek voltak különösen az egyetemisták körében. Lassan tíz éve, hogy magyar szakos egyetemistáink színét sem látják íróknak. Mellesleg az 1990-ben elfogadott szervezeti szabályzat szerint „a Társaság legfelsőbb szerve a közgyűlés, melyet évente legalább egyszer össze kell hívni”. Döntéshozatalra képes, „ha a tagságnak legalább a fele jelen van”. Hány ember lehet vajon jelen a közgyűléseken, ha azokat nem Pozsonyban, de még csak nem is Dunaszerdahelyen, hanem a Simon-Júda vásár idején, Párkányban tartják. Így nézünk mi ki, 2010-ben, húsz évvel a rendszerváltás után. Nem akarom feltenni a kérdést, hogy akkor miért hadakoztunk a szervezet önállóságáért?!”(Irodalmi Szemle, 2010/10.)
Ezek után nehéz kérdezni és felemelő szavakat várni Fónod Zoltántól, aki kapott meghívót az emlékezésre, de nem vesz részt rajta. Azt mondja, így is jelezni szeretné: a szervezet rangja, méltósága, tekintélye veszett el az utóbbi évtizedben, most inkább csak egy-két ember érdekeit szolgálja.
– Korábban havonta két-három rendezvény is volt az írók pozsonyi székházában, írókkal foglalkoztunk, könyveket mutattunk be, harminc-negyven ember kíváncsi volt rájuk. A SZMÍT „kisajátításával” magunk mondtunk le tulajdonunkról a pozsonyi székházban, és a rendszeres munkáról is. Manapság már csak esetleges összejövetelek, alkalmi rendezvények vannak, és fogadónapok – Pozsonyban meg Budapesten is… Keserű szájízzel és mély szomorúsággal gondolok arra, mivé vált a SZMÍT. Közösség helyett mintha a bandaszellem uralkodna el.
– Ezt a rendszerváltás hozta?
– Nem. Magunk is tartottunk attól, hogy a rendszerváltás után rétegekre, korosztályokra hullik a szlovákiai magyar írótársaság, de nem ez történt. A szervezet működőképes volt, működőképes maradt, minden tagja képes volt elfogadni és tisztelni a másik másságát. Tudott figyelni a másikra. Nekem provinciális, ami most van. A döntést a SZMÍT sorsáról nem a 110-120 tag hozza meg, hanem ennek az egyharmada. Nem a kisvárossal van bajom, hanem az objektív szemlélet hiányával. Felnőttek nagyon tehetséges, nagyon jó fiatal írók, otthon vannak az egyetemes magyar és világirodalomban, nekik is jó lenne, ha megismernék őket. Örömmel olvasom és számon is tartom őket. Németh Zoltán, Csehy Zoltán, Polgár Anikó, N. Tóth Anikó, Bárczi Zsófia, Popély Árpád, Simon Attila, H. Nagy Péter, Vida Gergely munkáit, és persze a korábbi nemzedék, Hizsnyai Zoltán, Z. Németh István, Hogya György, Kövesdi Károly, Lanstyák István, Hudák Katalin, Öllős Edit írásait, Szunyog Zsuzsa, Szalay Adrianna, Kozsár Zsuzsa kísérleteit rendszeresen be kellene mutatni. Az értő közönségtől távol ezt nem lehet. Kritika alig létezik, legalább az írótársaságon belül lehetnének szakmai viták.
– Ha több SZMÍT-tag sürgetné, talán lehetne változás.
– Nem egyszerű ez sem. Az emberek tartózkodóak lettek, mindenki félti az összeköttetéseit, az érdekeit. Erre az évfordulóra készülve az Irodalmi Szemlében ankétot terveztem, kérdéseket küldtem szét, jó, ha hárman válaszoltak. Akik igen, azok – nem ilyen szókimondóan, mint én, de – elméleti síkon megfogalmaztak hasonló fenntartásokat. Ezen az évfordulós ünnepségen is ott lesznek sokan, ismert nevek, elismert emberek, de inkább nem teszik szóvá, hogy nem úgy működik a szervezet, ahogyan működhetne. A kilencvenes évek elején még hatvan-nyolcvan tag írta meg, milyen szervezetet szeretne, hogyan kellene működnünk.
– A generációk mennyire értik meg egymást ma?
– Nem tudom. Évek óta nincsenek ilyen találkozások, beszélgetések. A fiatalok, akik a Szemlében is publikálnak, legfeljebb velem kerülnek kapcsolatba, de mint közösség nem működünk.
– A szlovákiai magyar közösség is hasonló helyzetben van, szétforgácsolódott, veszendőben, fogyófélben van. Ennek a közösségnek az írók mindig is az elitjét jelentették, amolyan őrzői is voltak, akik segítették, ösztönözték a megmaradását. Most?
Nem tudom a kérdést igennel vagy nemmel megválaszolni. Tekintettel arra, hogy napjainkban hatalmas az önzés, az önérdek képviselete a társadalomban magában, ez az írói-művészi közösségekbe is begyűrűzik. Jellemző, hogy van egy-két ember, aki szervezi, szerkeszti a tehetségesebbek munkáit, ezek megjelentetését, s édes mindegy, hogy ezt hol teszi. Ami pedig a magyarságot illeti: való igaz, hogy az írókban korábban volt ilyen felelősség. Most azonban nem látom, hogy tenni akarnának a magyar kisebbség megmaradásáért, sem az írótársaságban, sem más társaságokban, szervezetekben. Egyetlen szervezetünk sem fáradozik azon, hogy minél több embert meghódítson, odaállítson a mögé cél mögé, amelyet magának kitűzött.
Felvidék Ma, Gyurkovits Róza
A Szlovákiai Magyar Írók Társaságát köszöntik Haraszti Mária archív felvételei, melyek megtekinthetők Képgalériánkban.
