Ki a jobb? Ne vágjuk rá a rímelő, közismert választ. Ne, mert térségünkben minden valamirevaló politikus tudatosítja, mekkora úr a látszat. A szófacsarás gyakran több a tettnél. S valóvilágos hétköznapjainkban időnként még megoldásként vagy problémakezelésként is eladható.
Az ország külpolitikai céljainak megfogalmazását követően nyilatkozott úgy Mikuláš Dzurinda szlovák külügyminiszter, hogy Magyarországgal kapcsolatban „a terméketlen konfrontáció helyett a párbeszédet” választotta a kormány. Örülhetünk hát: kies országunk a szerződéskötések útjára lépett. A mélynemzeti undort felváltotta a gazdasági-pénzügyi pragmatizmus. Megszületett az egyezség a magyar és szlovák gázvezeték összekötéséről, készül a megállapodás a határt innenről és onnanról is átlépő őstermelői kiskereskedésről, épül az út Kassától Miglécig, hogy legyen végre értelme folytatni a munkát a másik oldalon is Miskolctól Miglécig, talán Ipoly-hidak is lesznek, s ha nem csap le a mennykő időnap előtt, még a komáromi új Duna-híd is a valóság talajára kerülhet. Esetleg a Csendes-óceántól Bécsig nyúló széles nyomtávú vasútból sem kell kiszállnia egészen Szlovákiának, mert ez a beruházás akár Magyarországgal közös akció is lehetne…
Mennykő-elhárítónak, pontosabban a terméketlen konfrontáció kiküszöbölésére meg itt lesz a párbeszéd. Mikuláš Dzurinda ezt nem látta el minősítő jelzőkkel. Talán nincs is rá szükség. Elvégre jó régen tudjuk: magyar-szlovák megbékélési ügyekben ez a felső határ, ameddig el lehet menni – Pozsony szerint. Húsz éve párbeszélgetünk. Tudós szakértők, történészek hozzák-hozogatják tető alá a közös történelemkönyvünket, a magyarnak-szlováknak egyaránt valót, hogy ne az örök mumus, az orvgyilkos kísértsen a Tátra alatt, ha ránk néznek, vagy magyar szót hallanak… De ez a könyv csak nem akar megszületni. Ahogyan a politika sem tud megváltozni. Jó nevű pszichiáter-politikus, hivatásos békéltető költött nehéz dollárkötegeket összebékítési programokra hosszú éveken át. S mi lett belőle? Leginkább az, hogy minket, a kisebbséget próbáltak végül „asszertívvá” nevelni, alkalmazkodóvá változtatni s rábeszélni: fogadjuk el, hogy uralkodó többségi nemzetünk nem akar másnak, magától különbözőnek látni bennünket, s érjük be azzal, amit önmaga kínál fel nekünk. És erre az „eszmére” még pártot is alapítottak, mely most alkukat köthet a nevünkben azzal a felkiáltással, hogy milyen jó együttműködőnek lenni! Lefordítva: együttműködőnek tűnni, látszani. Akkor is, ha a másik oldalon a hajlandóság csak arra van meg: legyen valaki, aki elfogadja az ő akaratát, alárendeli magát az elképzeléseinek.
Hogy normális világban ennek láttán nem együttműködésről, kölcsönös méltányolásról beszélnek, hanem lehengerlésről, politikai műszóval majorizálásról, a problémák jegeléséről, szőnyeg alá söpréséről, a napnál is világosabb minden gondolkodó ember számára. Regnáló politikusaink valaha gondolkodó emberek is voltak, mára viszont rajtuk is eluralkodott a marketing. Mikuláš Dzurinda – de a kormány is, melynek ő is része – leképezte Szlovákia külpolitikai stratégiájába az itteni magyar kisebbség politikai képviseletével szerzett tapasztalatait, s ezt a paradigmát akarja alkalmazni Magyarországgal szemben is: néhány jó üzlettel jegelni a közel száz éve itt vergődő problémákat – párbeszédet mímelve. Végtére is: csak a lelki szegény nem látja, hogy egy olyan államközi szerződéstervezettel, amilyet Szlovákia Magyarországnak átnyújtott a kettős állampolgárságú személyek státusának rendezésére, elérni semmit nem lehet. A szlovák politika, mely kényesen ügyel szuverenitására, lépten-nyomon kikéri magának a belügyeibe való beavatkozást – még akkor is, ha nemzetközi és államközi szerződésben fogadta el, hogy mi nem kizárólagos belügy –, most egy ún. államközi szerződésben teszi Budapest asztalára a magyar országgyűlés által megszavazott magyar honosítási törvény módosító javaslatait. Fico vagy Radičová, egy kutya… Ugyanaz a paradigma működik: aki magyar, tegye azt, amit a szlovák megenged neki. Akkor is, ha szuverén és kizárólagos magyar hatáskörbe tartozó ügyről van szó, s ezt még a nemzetközi jog is megerősíti.
Hogy ebből megállapodás nem lesz, előre borítékolható. Ha magyar ügyről volt szó, az mindig elvérzett azon a fennen hirdetett jó szándékú párbeszéden, amire mindig hivatkoztak a szlovákok, de ami valójában mindig is csak a süketek párbeszéde volt. (A konfrontáció helyett, mely akár tényleges eredményhez is vezethetett volna, ha kisebbségi szükségleteinket lett volna merszünk következetesen és kitartóan nem feladni.)
Állampolgárság-ügyben most is a süketek párbeszéde időszakra kell berendezkednünk, nekünk szlovákiai magyaroknak. Két reménységgel magunk mögött. Az első, hogy Orbán Viktor nem Bugár Béla. A második, hogy Bugár Béla már nem az egyesült magyar pártunk elnöke, hanem csak egy szlovákiai pártelnök, aki borsot ugyan még törhet az orrunk alá, de alkut csak saját maga és társai nevében köthet. Mi, többiek már nem tartozunk az ő fennhatósága alá.
N. Gyurkovits Róza, Felvidék Ma
