Fábry Zoltán volt és maradt – negyven évvel halála után is – a szlovákiai – az ő szóhasználatában: „szlovenszkói” – magyar lélek legteljesebb ismerője és megfogalmazója.
Ez a megállapítás akkor is igaz, ha azóta a szlovákiai magyar értelmiségiek, írók, közéleti tényezők több nemzedéke nőtt fel.
Az általa megadott cím: Fábry Zoltán, Štós via Košice olyan értékeket asszociál, mint a stószi őrhely, stószi ablak, stószi mérték, amelyek a mai napig időszerűek a kisebbségi magyar közösségek, kultúrák, egyben a közép-európai népek és kultúrák vonatkozásában.
Az impériumváltást, a több mint kilencven évvel ezelőtti kisebbségi sorsunk kezdetét Fábry Zoltán így jellemzi: Az ápolt, dédelgetett magyar nyelv máról holnapra mostoha sorsra jutott, védekezni kényszerült; sebre, hegre döbbent; fagyra, nélkülözésre ijedt. Kegyetlen történelmi pillanat ez, mely ha tanulság nélküli: hiábavaló és halált hozó. Az életnek, a sorsnak, a történelemnek vannak kemény próbatételei. A szenvedés, a hirtelen jött változás, a seb, az árvaság ölhet, de éltethet is. Az elsők között ébredt rá, hogy az a hang, amelyen a (cseh)szlovákiai magyarság megszólalhat, csakis az emberiesség hangja – a vox humana lehet. Az új helyzetből fakadó többlet – a két nyelv és kultúra ismerete mellett – a közeledés – közelítés, népek és kultúrák közeledésének az egyengetése, szolgálata. Ennek a kiindulópontja csakis az anyanyelv és a nemzeti kultúra lehet: A nyelv egy nép életének legfontosabb szerve: ideghálózata. Világos: a szlovákiai magyarság tegnap és ma csak nyelvével és nyelvében élhet emberhez méltó életet: Európát, kultúrát. Nem csoda, hogy már pályája kezdetén írásainak központi témája a kisebbségi nyelvvédelem. Szinte profetikus hangon szólítja meg a gyermekekért, nyelvükért, hitükért aggódó anyákat. Tiltakozik a nyelvkorlátozás minden formája ellen: Tény: Szlovenszkón ez a nyelv meg van félemlítve. Nincs önbizalma, sokszor sem becsülete, sem védelme. És a vissza-visszatérő keserűség, amely rendszerek és államhatárok változása után sem hozott érezhető javulást a kisebbségi közösség életében: Mi, a kisebbségi magyarok, sosem kerülhettünk a napos oldalra!
Saját tapasztalatai alapján jut el a felismeréshez, hogy a magyar nyelv térvesztését a hatalmi intézkedések mellett, az önbizalom, önbecsülés hiánya és a félelem okozza. 1936-ban ezt írja: Ma magyarjaink nagy része: négyszemközti-magyar, otthon-magyar… Ha a magyar nyelv szlovenszkói sorsát nézzük: egy öncsonkított és megfélemlített magyar nyelvre döbbenünk. A magyar nyelvnek magyar analfabétái élnek velünk és közöttünk…
Igyekszik leleplezni az erőszakos és fondorlatos asszimiláció minden válfaját, amelyekben a cseh és szlovák adminisztráció a mai napig kifogyhatatlan arzenált vonultat fel a magyar kisebbség ellen, önönmagunk állhatatosságát kéri számon és a közösség tagjainak – különösképpen a szellem embereinek – a felelősségét hangsúlyozza: A nagyobb bűnösök azonban mi vagyunk: mert magyarságunkért ezen a portán elsősorban mi vagyunk a felelősek. Mivel számára a nemzeti lét s annak fundamentuma: az anyanyelv erkölcsi kérdés, a felelősség szerinte nyilvánvaló: A szlovenszkói magyar szóért, az emberi hang tisztaságáért te vagy a felelős. Persze, többször kételyeinek is hangot ad: vajon belső erővel eléggé felvértezetten állnak-e a szlovákiai magyarok a hatalom praktikáival szemben a nemzeti tudatuk és anyanyelvük megtartása terén?, miért terjed olyan gyorsan a szolgalelkűség, ami miatt egyre több tagját veszíti el a magyar közösség?, vagy hol vannak a gyökerei a kisebbségi önazonossági tudatzavarnak, miért nem működik a közösség összefogása, szolidaritása az elbizonytalanodók és kiszolgáltatottak felkarolásában? – megannyi kérdés, amelyekre máig keressük a választ.
A történelem adta kényszerhelyzet jelölte ki számára az egyre tudatosabban vállalt posztot – a stószi őrhelyet: fél évszázadnyi kisebbségi sorsot, fél évszázadnyi írói pályát: A kisebbségi lét tett íróvá, és a kisebbségi adottság végig osztályrészem maradt. Az 1920-as első betűvetésre az utolsóm 1970-es sor rímel. Ennek tükrében nem csoda, hogy életének példázata sokszor a mű fölé nőtt: magatartássá! Így lehetett egy kor és egy népcsoport lelkiismerete egyszerre.
Hitt az irodalom megtartó erejében, mert az ő értékrendjében az író – erkölcsi jelkép. Egyik írásában Szabó Dezsőt idézi, akihez egyik határon kinnrekedt olvasója fordul tanácsért: Hogyan lehet kisebbségben megtartani a magyarságot? A kezdetek kezdetén a szlovákiai magyar fiatal értelmiségiek között is nagy népszerűségnek örvendő író csak ennyit válaszolt: Mária, olvassa Arany Jánost! Fábry Zoltán is megtartó forrásnak tartotta Arany János csodálatos nyelvezetét, de számára az örök példa Ady volt és az általa megfogalmazott ember az embertelenségben, vagyis az ember védelme az embertelenség ellen. Írásaiban állandóan visszatérő hivatkozás és mementó: Ady. Ady igaza című kötete halála után jelent meg Turczel Lajos összeállításában.
A másik példázat – itt Széphalmon tisztes főhajtással kell megemlíteni – Kazinczy volt, mert Kazinczy és Kassa a kezdetet, az indulást jelentette. A Kassán megjelenő Magyar Museum Fábry Zoltán szerint a magyar irodalmi tudat kezdőlökése volt. Kazinczy a magyar nyelv és nép sorsát az európai kultúrába, a humanizmusba vetett hitbe ágyazta. Az 1967-ben Kassán induló Kazinczy Nyelvművelő Napok homlokzatára útravalóként ezt írta: Erős várunk a nyelv! Erős lett, mert Kazinczyk építették. Tervet készítettek, alapoztak, téglát téglára raktak, falakat húztak, és tetőt boltoztak; várat építettek, időtállót, maradandót, erőset. Lakjuk-e, erősítjük-e, védjük-e? Lakói és őrei vagyunk-e tényleg? Ez a vívódás a kisebbségi sors mindennapi kérdése, és az idei 43. Kazinczy Nyelvművelő Napok szervezőinek is feladott lecke, mert a valamikor országos és nemzetközi viszonylatban is értékes tudományos és közösségi találkozók – a hatalmi sorvasztások, ármánykodások, valamint saját következetlenségeink és igénytelenségeink folytán! – sokat veszítettek eredeti fényükből és kisugárzásukból. Reméljük, hogy van még erő és összefogás, amely a névadóhoz méltó találkozót hoz már az idén, és az elkövetkező években.
Kazinczyt Fábry védelmébe veszi akkor is, amikor a náci ideológusok a szabadkőművesség ellen indítanak hajszát, és megírja a Kazinczy vagy Henlein? című tanulmányát. S még valami, amiről ritkábban esik szó: a levelezés. Kazinczyról ismert, hogy fáradhatatlan levelező volt és fennmaradt levelei kéttucatnyi kötetben jelentek meg. Fábry Zoltáné egy kötetben, illetve más írásai kiegészítőjeként egy másikban (Fábry Zoltán: Az őrhely megszólal, Kalligram, 2007), miközben ismert, hogy Fábry következetes és hűséges levélíró volt, ezért nem kizárt, hogy még több száz levele lehet magánszemélyek birtokában.
József Attilára indulásától mély empátiával figyel. A költő halála előtt néhány hónappal közös összefogás eredményeként szerették volna elérni, hogy a kimerült idegzetű költőt Stószfürdőre hozzák, abban reménykedve, hogy a stószi fenyvesek pihenést és gyógyulást adnak számára. Sajnos, nem került rá sor, mert két hónap múlva jött Szárszó. Fábry Zoltán József Attilát a legkrisztusibb magyar költőnek tartja, s vele kapcsolatban leírja: Megváltó ereje csak a szeretetnek van: mert nincs Jézusnál nagyobb példa! A Megváltóról naplójában így vall: Jézus a nyugalom szülte állandó szeretet. Jézus a szeretet nyugalma. Ha nevét hallom: csöndre neszelek.
Fábry Zoltán az egyén és a család mellett fundamentális szerepet tulajdonit az anyanyelv megtartása terén a kisebbségi magyar oktatásnak – iskoláknak. Többször is megfogalmazza, hogy a demokráciában alapvető kérdés a kisebbség nyelvi jogainak a biztosítása és a teljes körű anyanyelvi oktatás. A két háború közötti állapotokról, amelyet sokszor a demokrácia kirakatának aposztrofáltak, ilyen bizonyítványt állit ki: Csehszlovákiában 1924 polgári iskolából csak 15 magyar, 94 helyett. Az olyan erősen magyar többségű helyeken, mint Dunaszerdahely, Galánta, Párkány, Tornalja, Rozsnyó, Szepsi csak szlovák nyelvű polgári iskolák léteznek. Neki különösen fáj, hogy a magyar többségű Szepsi járásban két polgári iskola van: Szepsiben és Mecenzéfen – mindkettő szlovák. Az utóbbiban – a mánták földjén – a német kisebbségnek párhuzamos osztályai voltak. S azt sem felejti hozzátenni, hogy az elrettentő példa, az örökös szégyenfolt, a közeli két magyar község: Csécs és Makranc – magyar iskolák nélkül, nem csak a két háború között, hanem a mai napig! Nem csoda, ha Fábry ítélete így szól: Csehszlovákiában a magyar kisebbség, a magyar nyelv és kultúra nem egyenjogú fél.
A szlovákiai magyarok igazi pokoljárása a háború után következett, a teljes jogfosztottság – Janics Kálmán szerint – a hontalanság éveiben : 1945-48-ban. Fábry Zoltán ekkor írta memorandumát A vádlott megszólal címmel. Máig hatóan megdöbbentő dokumentum, egy némaságra ítélt népcsoport nevében perel a vádlott igazáért. Írását szamizdat módjára másolták, terjesztették. Más lehetősége nem lévén, ezekről az évekről naplójában készít megdöbbentő kórképet, amely halála után Üresjárat címen jelent meg. Megrázó és elszomorító dokumentumok ezek a magyarok kitelepítéséről, deportálásáról és a „reszlovakizációról”, amelyet naplójában lélekgyilkolásnak nevez. Jogosan kérdi: Ha a magyarok utcán való nyílt pofozása, gettóélete, ha a magyar nyelv kihágási objektum lehet; ha a kassai dóm faláról a Rákóczi-emlékművert és a latin betűket vésővel és kalapáccsal kell letörni, ha mindez antifasizmus, akkor mi a fasizmus?
A vádlott megszólal és az Üresjárat ismerete nélkülözhetetlen a szlovák politika értelmezéséhez és a szlovákiai politikai történésekhez. Többek között olyan paranoid és skizofrén döntésekhez, mint a négy évvel ezelőtti Beneš-dekrétumok sérthetetlenségéről szóló törvény elfogadása, amely megerősíti a kollektív bűnösség elvét; illetve a napokban a szomszéd ország alkotmányának megtárgyalása (!) alapján parlamenti határozat elfogadása a kisebbségek kollektív jogainak az elutasításáról. Ezért ajánlhatjuk balga politikusainknak – itt és odaát –, olvassák Fábry Zoltánt!
Reménycsillagot jelentett életében 1968 – a prágai tavasz pár hónapja. Megírja A magyar kisebbség nyomorúsága és nagysága cimű tanulmányát, amelyben határozottan kijelenti: A demokráciában elsőrendű kérdés a kisebbség anyanyelvi jogai. A szlovák nacionalizmus és sovinizmus térnyerése azonban növelik kételyeit és a reménységből csalódás lesz. Az azonban elvitathatatlan tény, hogy elfogadásra kerül az 1968. évi 144. számú nemzetiségi alkotmánytörvény, amit, ha utólagosan meghamisítottak is, és ha kevés is valósult meg belőle, de mégis létezett. A rendszerváltozás utáni különféle kisebbségi magyar és „vegyes” politikai képviseletek, illetve a velük többször koalícióban hatalmat gyakorló és „demokratikus”-nak mondott szlovák pártok még az előtárgyalásokig sem jutottak el egy ilyen törvény megalkotásában!
Az egyedüli szlovákiai magyar napilap, az Új Szó 20. évfordulójára azt is bátran megírja, hogy ez a fontos fórum nemcsak ébresztette, de emésztette is a magyarságtudatot. A lap szervilizmusa abban is megnyilvánult, hogy a magyar helységneveket csak szlovákul tüntette fel. Nem éppen szívderítő aktualitása van Fábry Zoltán értékelésének, mert megállapításai a mai napig érvényesek.
Fábry Zoltán élete utolsó éveiben amolyan belső emigrációban élt. Távol maradt a hatalom köreitől; törékenyen, betegen, elismerés és méltánylás reménye nélkül küldte üzeneteit Stószról, miközben írásait cenzúrázták, fejezeteket kihagytak belőle, szocialista frázisokat írtak bele (!), a kereszténységről irt gondolatait törölték. Személyes találkozásokkor panaszkodott, hogy ő már csak amolyan leirt tehertétel. Követendő példaként állhat kisebbségi és többségi vezetők előtt – de minden közéleti szereplést vállaló személy előtt – állandó önvizsgálata, önkorrekciója.
Hetvenedik születésnapján – 1967-ben – az elismerés a legnagyobbaktól jön. Illyés Gyula oltárőrző-nek, szentszagúan hű szabadsághívő-nek, egy klasszikus európai-nak nevezi; Németh László Észak oszlopá-nak. A méltatás jogos és találó, még ha Fábry írásaiban előfordulnak szokatlan fordulatok; egyszer olyan akár egy szabadvers, máskor mint valami sámáni ráolvasás – meglepő társítások, ritkán előforduló szóösszetételek. Stósz távolsága a centrumoktól és a stószi fenyvesek Kassákban Fábry „remeteséget” asszociálták. Élete és szolgálata mégis inkább hasonlított a görög kolostorok szerzeteseihez: a kisebbségi sors szerzetese volt, a szlovákiai magyarok oltárőrzője. Általa Stósz a szlovákiai magyarok számára Széphalom, illetve – lehetne. Mert a stószi emlékház elárvult állapotában vádol bennünket. Mi sem jellemző közömbösségünkre, hogy a megoldást sürgető javaslatra itteni és otthoni illetékesektől egy év után még válasz sem érkezett! Talán a széphalmi Magyar Nyelv Múzeuma nyújthatna Stósznak segítő kezet, összekötve a magyar nyelv két fontos őrhelyét.
Fábry Zoltán neve az utóbbi időben többször megjelent Esterházy Jánossal és Márai Sándorral kapcsolatban.
Esterházy János Fábry Zoltán számára mindvégig a keresztény humanizmus képviselője volt. Azt sem lehet véka alá rejteni, hogy nem mindenben értett egyet az Esterházy vezette Keresztényszocialista Párt, majd később a Magyar Párt programjával és lépéseivel. Ennek a véleményének többször is hangot adott. Esterházy halálos ítélete azonban őt is megdöbbenti, s a gróf hozzátartozóinak tanúsága szerint is mindent megmozgat a halálos ítélet megváltoztatása érdekében. Az elsők között sürgeti Esterházy rehabilitációját: És – kérdezhetném tovább – miért éppen ez az egyetlen ember nem kapta még meg a neki kijáró történelmi elégtételt, jóvátételt? Mintha érezte volna azt a mindezidáig feloldhatatlannak tűnő ellentéteket, amelyek Esterházy értékelésében a magyar és a szlovák történészek között a mai napig megmaradtak és egy jottányit sem közeledtek. A naplójában írja: Van egy tehertételünk, és van egy felmentvényünk. Ez mindkettő egy személy: Esterházy János.
Márai Sándorral együtt indultak a Kassai Naplóban. Fábry már az indulásnál felfigyelt és nyugtázta Márai tehetségét. Persze, mindvégig maradt: két távoli világ, két különböző írói típus, két különböző életmű. Márai a nagyvilágban is megmaradt az anyanyelv hűségében (egyedüli haza van: az anyanyelv), s olyan életművel gazdagította a magyar- és a világirodalmat, ami ablak rólunk, kultúránkról és a kelet-európai viszonyokról. Fábry itthon maradt a szülőföldjén, népével együtt megélt két diktatúrát és a kisebbség megsemmisítését célul kitűző hatalmi döntéseket és ármánykodásokat. Élete ezekkel való küzdelemben telt el, munkássága rólunk szól és kordokumentum az utókornak. Az előző rendszer Márait hallgatta el, a mostani Fábryt. Kérdés: Meddig járjuk még az öncsonkítás útját?
Fábry Zoltán küzdelmeinek célja: harc minden kizárólagosság ellen, különösen a faji, de ugyanúgy a nemzeti kizárólagosság minden formája ellen. Napjaink történései is igazolják, hogy gondolatai, intelmei időszerűek. Az is nyilvánvaló és minden vitán felett áll, hogy mögöttük hiteles aranyfedezet van: Fábry Zoltán tiszta embersége; céljainak, eszközeinek tisztességes szándéka. Pedig volt idő, amikor úgy érezte, hogy a kisebbség csak a politikai játszmák kiszolgáltatott sakkfigurája, tehertétel az itteni és az odaáti többségnek: Ne legyenek illúzióink, mert nincs senki, senki, aki szót emelne értünk: sem Isten, sem ördög, sem csehek, sem szlovákok – sem magyarok. Egy szál magunk vagyunk, magunkra maradtunk! Mindenütt tehertételnek elkönyvelt népcsoport vagyunk.
Egy hónappal halála előtt irt tanulmányának a címe: Nincs elveszett poszt. Az alcíme is sokatmondó: Utószó a hűségről. Ebben összegzi üzenetét és a kisebbség életelemét: Üdv a többségnek! Határon innen és határon túl: jóakaratot, meglátást, megértést, megváltást!
Béke velünk.
Máté László
+ Elhangzott 2011. június 18.-án Sátoraljaújhelyen a Nyelv és lélek című konferencián.
