Duray Miklós előadása a „Nyugat-Európa Kelet-Európáért“ az Európai Unió kisebbségjogi szakmai projektjének keretében megvalósuló „Összetartozás Program“ záró konferenciáján, Érden – a felvidéki Pro Kalondiensis Polgári Társulás rendezésében:
A jelenleg felvidéki vagy szlovákiai magyarnak nevezett „társadalmi nagycsoport“ több mint ezer éven át, a történelmi Magyarországtól való 1920-ban bekövetkezett elcsatolásáig, a magyar nemzetnek oly mértékben alkotta integráns, azaz szerves részét, hogy a törvényszerűen kialakuló helyi-, illetve tájtudatok is csak ebben az egységben voltak értelmezhetők, még akkor is, ha a képviselői ezeket a résztudatokat akár késhegyre menően is képesek voltak védelmezni. A tájtudatot és a nemzettudatot a nemzeti összetartozás tudatalatti érzése fogta össze szinte misztikus egységbe, amit a nemzet szakavatott jogászai a Szentkorona erejével magyaráznak. Ez a tudati egység legkevesebb félévezredre visszamenően nyomon követhető.
Hasonló – noha ezzel nem azonos – nemzeti tömegtudati jelenséget tapasztalhatunk nagytérségünk más nemzeteinél is.
A Kárpát-medencében élő nemzetek nagyon büszkék az egymáshoz való viszonyulásukban a sajátjuknak vallott nemzeti és etnikai eredetük épségére, egységének megtartására, és a szomszéddal szembeni különbségükre. Az egymással szembeni különbözőségük jelenti önrendelkezésük alapját. Ez a mozgatórúgója kölcsönös csetepatéiknak, küzdelmeiknek. Meggyőződésüknek és magatartásuknak a feladására a közeljövőben nem látható semmilyen esély, noha nagy számban jelentkeznek ennek jóhiszemű és rosszhiszemű rombolói.
Ez az állapot egyszerre jelent értékhalmazt valamint a nagytérség nemzeteinek az integrációra, együttműködésre való alkalmatlanságának veszélyforrását is. Éppen emiatt, az alcímként felsorolt lehetséges kapcsolatok közül nem kínálkozik más megoldás a kölcsönös viszonyok alakítására és javítására, mint az említett kapcsolatok valamelyikének vagy köztes változatának az elfogadása. Az egymás elleni és az egymás melletti lét nem elegendő a holtpontról való elmozdulásra. A kérdés: melyik lehetőséget választjuk, és az is kérdés, hogy jelenleg a lehetséges kapcsolatoknak melyik állapotában találtatunk, mi Kárpát-medenceiek – ebben az esetben mi magyarok és szlovákok.
A felvetett lehetőségek, kapcsolati viszonyok megítélésében, a kapcsolati célirányt – már a reformkor negyvenes éveitől számítva, de 1920-tól mindenképpen – három eltérő, de összefüggéseikben nem ellentmondó, inkább egymásból következő történelmi helyzetből, társadalmi tudati állapotból kiindulva érdemes megítélni:
– az 1790-től alakuló állapotok szerint, tehát a felvilágosult abszolutizmus tapasztalatainak a reformkori hasznosítása alapján, vagy
– az Osztrák-Magyar dualista monarchiában létező nemzet-hatalmi szándékok és részérdekek ütközéséből levonható tanulságok szerint, vagy a mindezt teljességgel felülíró, a konszenzus lehetőségét parányira csökkentő
– az 1919-es és 1920-as versailles-i, a korábbi európai hagyományokkal ellentétes, bármilyen konszenzust nélkülöző béke-diktátum és ezen belül Trianon következményeinek szempontjából.
A történelmi események alapján levonható tanulságok fontosak, mert mához viszonyíthatóan így válnak láthatóvá és értelmezhetővé a „köztes Európa” nemzetei közötti kapcsolatok politikai és lélektani gyökerei és beidegződései, a jelenlegi, nyilvánvalóan vagy titkoltan egymással szemben megfogalmazódó szándékok és azok okai.
Véleményem szerint 1941. december 5. óta, a Vörös Hadsereg Moszkva alatti sikeres ellentámadása napjától feladván minden bájolgást, de nem feledve a nemzet iránti mindenkori kötelességeket, a valóságlátó megközelítés érdekében nincs értelme más viszonylatban beszélni térségünk nemzeteinek egymással szembeni, illetve melletti létéről, ennek esetlegesen fejlődő, átalakuló változatairól, mint az 1920-ban létrejött állapot viszonylatában. Egyébként 1941 decemberében az akkori Magyarország kormányzata is, nem deklaráltan, de a visszarendeződést sejtve ugyanígy ítélte meg a helyzetet. Az Európai Unió 2004. május 1-én bekövetkezett „keleti“ bővítése óta sem változtak sokat a viszonyok – noha voltak a magyar politikának olyan felhőjáró hableányai, akik éppen a EU-hoz való csatlakozástól várták a helyzet „megmásulását“, javulását. Az viszonyt tény, hogy az államhatároknak a nyolcvan éven keresztüli korlátozott átjárhatóságát, és az időnkénti határzárakat ez a csatlakozás oldotta fel.
Addig, 1941 decemberéig folyt egy mérkőzés a békediktátummal sújtott és kedvezményezett nemzetek és államok között, aminek a végeredménye lehetett volna más is, mint ami lett – ez nem baj és nem is szerencse, ez a valóság. Amennyiben ezt a mérkőzést az itt élő népek egymás elleni harcaként értelmezzük, a jövőben sem tudunk előbbre lépni. Ilyen harc ugyanis általában nem volt, illetve nem volt általános, még ha úgy gondoljuk vagy láttatjuk, hogy létezett is. De volt küzdelem, gáncsoskodás, aminek jellegét a világfolyamatok és a térségünkön kívüli érdekek határozták meg, sajátos ízét azonban a helyi viszonyok, indulatok, törekvések vagy éppen békességóhajtások jelentették. Ezek alapján váltak, válhattak a világfolyamatok részesévé, vagy inkább alárendeltjévé a feltörekvő Kárpát-medencei nemzetek vagy beépülhettek a beáramló érdekek rendszerébe.
Ezzel egyidejűleg egyértelművé kell tenni, hogy nemzeten nem a mindenkori államok lakóinak összességét, állampolgárait, hanem a kulturálisan, nyelvileg, történelmileg, hagyományos politikai illetve sajátos nemzetpolitikai kötődéseik szerint és mindezek alapján a saját jövőbeli elképzeléseit is megfogalmazni tudó közösséget értjük. Az államhatárok nem a nemzetek közötti határokat jelentik. Az állampolgárságnak pedig a nemzethez vajmi kevés köze van, noha egy nemzet minden tagja lehet ugyanannak az államnak közjogi értelemben a polgára, de az állam polgárai tartozhatnak különböző nemzeti kötelékekbe – a nemzetállam egy posztabszolutista téveszme illetve tévhit.
Új helyzet már régen nincs, de mindig adódnak új lehetőségek és léteznek maradandó feladatok.
Térségünk társadalmi kapcsolatrendszere és nemzeti szellemisége a hagyományos dinasztikus politikának modern hatalmi politikává való átalakulása során a 19. században rögzült belénk. A korszak jellemzője a Kárpát-medencében az volt, hogy a Habsburg Birodalom mintegy százévnyit késett a tőle nyugatra eső európai térség társadalom fejlődésétől és szemléletétől, ennek részeként a Magyar Királyság még nagyobb késésben találtatott (ennek okait most ne tárgyaljuk). A magyar politika a dualizmus idején saját jogkörében azt szerette volna megvalósítani, amit a francia késői abszolutizmus a 18. században a francia nemzetépítés érdekében megtett. Az ilyen viszonyok közepette szerzett tapasztalatok, kialakult eszmék és rögeszmék, felemelő érzések és ellenérzések a 20. században kaptak sajátos hatalmi-politikai vetületet. A térség feltörekvő, saját hatalmukat megteremteni óhajtó nemzetei – csehek, szlovákok, románok, szerbek, horvátok – ezeknek a – számukra rossz – élményeknek alapján fogalmazták meg külkapcsolataikat. Ezeknek lett egyik további alakítója az első világháború második felében a globalizmus első megnyilvánulása, az USA-nak a háborúba való belépése (illetve ennek oka).
Ennek az általánosító körképnek az alapján a Kárpát-medence nemzetei közötti viszonyokat jellegük szerint négy csoportba sorolhatjuk.
– Az első alaptípus a magyar-szlovák viszony, ami egy kora középkortól létező államalakító magyar nemzet és egy későújkori, egészen friss államalkotói akarattal, majd élményekkel rendelkező szlovák nemzet között alakult ki. Viszonyuk feszültté vált, de nem váltott ki közöttük háborús viszályt. Ugyanis 1919-ben nem magyarok és szlovákok csaptak össze egymással, hanem a szülőföldjüket védelmező magyarok (éppen Stromfeld Aurél által vezényelt vöröskatonaként) az Oroszországban megszervezett cseh légionáriusokkal. Az 1939. március 23-tól április 4-igy tartó „kis-háború“ sem magyar-szlovák háború volt, okát lengyel-magyar történelmi és akkori aktuálpolitikai viszonylatokban kell keresni. Az így kialakult lengyel-magyar határ sokszázezer lengyel életét mentette meg.
– Második alaptípus (az előbbi ellentétje) a szerbek és a horvátok viszonya. Mindkét nemzetnek középkori hagyományai vannak. Különbözően élték meg függetlenségük megszűnését vagy korlátozását. Eltérőek az újkori sikerélményeik és eltérő a vallásuk – az egyik a keleti kereszténységhez, míg a másik a nyugatihoz tartozik. A közöttük feszülő ellentétet a Nagy Szerbia és a horvátok illír mozgalma közötti ellentétes érdekirány alapozta meg. A 20. században kétszer jutottak el az egymás öldöklését kiváltó viszályig (a II. világháborúban és az 1990-es években).
– A harmadik alaptípus a magyarok és a horvátok viszonya, amelyben gyakori a társnemzeti elem, ami annak köszönhető, hogy történelmi együttélésük során általában egyenrangúnak tekintették egymást. A közöttük kialakult háborús jellegű viszály 1848-ban nem a két nemzet közötti kapcsolatok romlásának volt a következménye, hanem a Habsburg uralkodói dinasztia érdeke volt. A horvátok és a magyarok egymást nem ölték.
– A negyedik alaptípus a magyar-román kapcsolat, aminek meghatározója a történelmi magyar érdekek védelmének és a nagy román törekvéseknek az ütközése. A két törekvés közötti különbséget elsősorban az adja, hogy a magyar megmaradt történelmi határai között, a román pedig nyugat felé törekedett, tehát átlépte saját történelmi térségét. Be akart lépni a Kárpát-medencébe, ami sikerült is neki. Ez háromszor vezetett a 20. században magyar-román fegyveres szembenálláshoz (1916-ban, 1918/1919-ben és 1944-ben), de az ellentétek gyökereit a Kárpátokon kívüli román politikai elképzelésekben kell keresni.
A térségben kialakult egyéb kapcsolatok esetlegesek és alkalomszerűek voltak, nem befolyásolták huzamosabb ideig a nemzetek közötti viszonyokat, eltekintve a Kis-antant korszakától, ami 1920-tól a magyarok és az összes többi közötti szembenállást jelentette. Nyomai nem tűntek el, de az 1990-es évek közepétől a szerteágazó érdekek és az európai integráció miatt már nem működik.
Fontos tudatosítani, hogy az 1920-tól tartó korszaknak, kapcsolati rendszernek a kialakulásában két alapvető tényező, kapcsolatokat befolyásoló képlet játszott meghatározó szerepet.
– Az egyik még 1920 előtt fejlődött ki, jellemzője volt, hogy a Kárpát-medencében, illetve a Habsburg Birodalmon belül kifejlődött nemzeti részérdekek érvényesítésére térségen kívüli támogatókat kellett keresni, azaz a kapcsolati ügyeket nem lehetett kölcsönösségi vagy kétoldalúsági alapon rendezni csak külső fél bevonásával.
– A másik a Versailles-i békerendszer sajátossága. A Kárpát-medencében a háborút lezáró hatalmi érdekek miatt úgy kellett meghúzni az új államhatárokat, hogy a területileg megcsonkított Magyarország (a történelmi Magyar Királyság ország-maradéka) és az új szomszédok között hosszú ideig ne alakulhasson ki sem állami sem nemzeti érdekazonosság, azaz a magyar nemzet és a szomszédos nemzetek illetve a maradék Magyarország és a szomszédos új államok között kis esélye legyen a békés viszony megteremtésének.
Ennek a két alapképletnek a függvényében érdemes vizsgálnunk a valamikori Csehszlovákiához és a mai Szlovákiához fűződő kapcsolatainkat – történetesen a magyarok, illetve a felvidéki magyarok viszonyulását a szlovákokhoz és Szlovákiához. Ennek azonban megkerülhetetlen része a felvidéki magyaroknak önmagukhoz való viszonyulása is, mert ennek a minősége befolyásolja a szlovákokhoz fűződő viszonyukat, és fordítva a szlovákok és a szlovák politika irányukba tanúsított magatartását.
A felvidéki magyaroknak a viszonya az államhoz (a korábbi Csehszlovákiához, vagy a mostani Szlovákiához) sajátos. Nem jellemző, hogy az államot sajátjuknak tartanák – amolyan „rátukmált“ kényszerűségnek, elkerülhetetlenségnek tekintik, noha 1920-tól a napjainkig elmúlt csaknem egy évszázadnyi időben némileg javult ez a vélekedés. A szlovák nemzethez való viszonyulásuk azonban teljesen más – történelmi tényként fogják fel a szlovákokkal való együttélést, illetve a nemzet vonatkozásában másként ítélik meg a szlovákságot és másként minősítik a szlovákok és a magyarok közötti egyéni vagy csoportos kapcsolatokat.
Mindez együttvéve másként csapódott le a két világháború közötti időszakban, amikor az új államhatalmi helyzetet megváltoztathatónak tartották, és másként a második világháború után, amikor a változtathatatlanság démona uralta el a felvidéki magyarokat. Az utóbbi lelkiállapot az 1989-1990-es rendszerváltozással kissé módosult, mert eleinte felcsillant a változtathatóság reménye.
Az 1990-es évek elején több közvélemény kutatás, felmérés készült Szlovákiában mind Szlovákia statisztikai hivatala, mind az államtól független közvélemény kutató intézetek által (elsősorban a Focus intézet és annak elődje révén), amelyek vizsgálták a magyarok és a szlovákok viszonyát. A részletes forrásidézés mellőzésével az eredményeket úgy lehet röviden összefoglalni, hogy Szlovákiának azon a területén ahol magyarok gyakorlatilag nem élnek, a szlovákok körében jelentős mértékben jelent meg a magyarokkal szembeni negatív vélemény, ráadásul a megkérdezett szlovákoknak több mit a fele a magyarok kitelepítését óhajtotta Szlovákiából. A magyarok között a szlovákok iránti elutasító viszonyulás sokkal mérsékeltebb volt, eltelepítésüket (a magyarok lakta vidékről) a megkérdezetteknek csak a 16%-a kívánta. Arra is fény derült a felmérésekből, hogy a területileg együtt élő szlovákok és magyarok túlnyomó többsége békésen megfér egymással, ami nem azt jelentette, hogy pl. a magyarok elégedettek lettek volna magyar sorsuk alakulásával.
A magyarok több reményt fűztek a rendszerváltozáshoz, mint a szlovákok és a csehek. A kommunista hatalom bukásával nem csupán a politikai rendszer megváltozását várták, hanem a kettős – a politikai és a nemzeti – elnyomás megszűnését remélték. Hamarosan kiderült azonban, hogy a többpártrendszerben kevesebb esély adódik az önvédelemre, mint az egypártrendszerben, mert ez egy több összetevős rendszer, ezért több ellenféllel kell megküzdeni.
A rendszerváltozás előtt egyértelmű volt, hogy az egypárti uralom viszonyai között a politikai- és az államhatalom kezében vannak az erőforrások és a hatalmi erő az erőszak intézményeivel együtt, de a másik oldalon léteznek emberi kapcsolatok (akár kiskapuk), a monolitikusnak tűnő hatalom sebezhetősége és repedésrendszere, illetve működtethető a klientúra rendszer. A rendszerváltozástól számítva azonban ez az egyszerű és viszonylag tiszta kép sokkal összetettebbé vált. Az nem volt vitás, hogy az egyik oldalon áll az államhatalom, amelynek a kezében továbbra is összpontosul a hatalmi erő és az erőszak alkalmazásának a lehetősége, de az állam és a magát jogigénylő közösségként megfogalmazó magyar közösség között megjelent a harmadik elem, a politikai pártok. Ezeknek a jelentős része akkor is államérdeket vagy szlovák nemzethatalmi érdeket képviselt, különböző hőfokon, ha nem is volt kormánypárti. Igaz, hogy velük átellenben felálltak a magyar politikai szervezetek is, ami fegyvernemi egyenlőséget jelentett, ugyanakkor nem hozott létre fajsúlyi azonosságot. Már csak azért sem, mert a magyar politikai szervezetek egyik része a szlovák politikai életbe való belesimulás híve volt, másik része, pedig tárgyalásos kapcsolati viszonyra törekedett.
Mindez sajátos helyzetet teremtett, mert a többpártiság körülményei között a korábbihoz képest elképzelhetetlen erővonalak mentén lehetett a felvidéki magyarok körében kikényszeríteni a megalkuvást, új félelmeket kelteni és manipulálni őket.
Az 1990-1992 közötti időszakban, amikor zajlottak Szlovákia önállósulásáért folyó politikai küzdelmek, például könnyen lehetett mozgósítani a felvidéki magyarokat a szívből utált Csehszlovákia egységének a védelmére a szlovák önállóság gondolatával és híveivel szemben. A két világháború között a magyarok a szlovák autonómia támogatói voltak, de a kommunizmus bukását követően a magyar és a szlovák törekvések már nem találkoztak – azokat a magyarokat maguk a magyarok bélyegezték meg, akik leültek volna tárgyalni Szlovákia önállósulását követelőkkel. Ennek azonban az okai összetettek, mert a párbeszéd elmaradása miatt nem csak a szlovákokat kell okolni, része ennek a felvidéki magyar politika akkori tájékozatlansága, szereplői jelentős részének alkalmatlansága a közéleti, politikai feladatok végzésére. A felvidéki magyar politika iránytévesztése már akkor is nyilvánvaló volt. Főleg a kommunista rendszer beidegződései működtek – az erősebbhez, a hatalmon lévőhöz, a kormánypártihoz kell igazodni. Magyar oldalról kritikusan szemlélve az akkori eseményeket, a politikailag és a magyar közösségi érdek szempontjából legkárosabbnak azt a megnyilvánulást lehet tekinteni, amikor az egyik magyar pártelnök azzal fenyegette meg az önállósulni akaró szlovákokat, hogy velük szemben a magyarok területi autonómiát fognak követelni – noha 1992 tavaszán erre vonatkozó felvidéki magyar közös elképzelés nem is létezett. Egyébként is, hogyan lehet szembeállítani egymással két önrendelkezési törekvést? Erre illik egy Talleyrand-nak tulajdonított elhíresült mondás: ez több mint hiba, ez baj.
Erre az időre datálható azoknak a felvidéki magyar műhelyeszmecseréknek a kezdete, amelyek az önkormányzatiságot, az autonómiát, a területiséget és a felvidéki magyaroknak a szlovákokkal valamint a magyar nemzetnek a szlovák nemzettel való együttélését kezdték megfogalmazni, illetve újrafogalmazni. Ebben már megjelent az a szándék is, hogy egy megoldásnak ne csupán szlovákiai közjogi következménye legyen, hanem hatása akár túlterjedjen Szlovákia és Magyarország közötti államhatáron. Ennek a munkának és a szlovákiai magyar közösség politikai igényeinek, valamint Szlovákia formálódó államhatalma és akkori kormánya felől érkező magyarellenes nyomásnak a következményeként kezdtük 1992 őszétől tervezni, majd szervezni azt az önkormányzati nagygyűlést, ami 1994. január 8-án került megrendezésre, a már önálló Szlovákiában. Alapját az Európai Önkormányzati Charta jelentette.
***
A felvidéki magyarok és Szlovákia közötti viszonylatban fontos közjáték volt, hogy 1993 februárjában megfogalmaztuk: a szlovákiai magyarok a magyar nemzet Szlovákiában élő része, nemzeti közösség (nem kisebbség, nem nemzetiség), ezzel mintegy megteremtve az alapját egy lehetséges magyar-szlovák társnemzeti jövőképnek is, amellyel kapcsolatos elképzelések ekkor már fogalmilag és tartalmilag is kialakultak. A szlovákiai magyaroknak azonban ekkor még mintegy 47%-a önmagára nézve a kommunizmusban használt (de a magyar „nemzetállami” hagyományok szerint is használatos) értelmezhetetlen nemzetiség főnevet és csaknem 25%-a a két világháború között használatos nemzeti (illetve nemzetiségi) kisebbség megalázó megjelölést fogadta el (Spectator 1994).
Az önkormányzatiságon, annak területi és az egyénekre lebontható közjogi vonatkozásain túl a magyarok és a szlovákok közötti partneri (társi) viszony megalapozása volt a tétje a komáromi nagygyűlésnek. A társnemzeti kapcsolatok megteremtése fontos mérföldköve volt (lett volna) az új szlovák-magyar viszonynak. Volt ennek egy további lényegbevágó politikai üzenete is: a magyarok leszámoltak az önálló Szlovákiát elutasító magyarokkal. Ez persze – lemeztelenítve – nem volt igaz, mert nem tudtunk leszámolni velük, ugyanis azok a magyarok, akik az önálló Szlovákiával szembeni magatartás hangadói voltak, szemrebbenés nélkül lepaktáltak gazdasági vagy egyéb érdekek szerint az önálló Szlovákia politikai elitjével és elárulták (feladták) a magyar közösségi igényeket.
Tekintsük át a felvidéki magyar közösség közgondolkodásának állapotát az 1994-es évben, hogy lássuk, milyen alapokon nyugszik a felvidéki magyaroknak a szlovákokhoz és Szlovákiához való viszonya. Tényszerű adatokkal szolgál ehhez a Spectator Alapítvány által végzett „Közvélemény kutatás a szlovákiai magyarság értékrendjéről” (kutatásvezetők: Gyurgyík László, Dobos Ferenc).
A felvidéki magyaroknak akkor több mint 75%-a egy magyar politikai tömb támogatója volt (Együttélés – Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom). Az uralkodó közérzésben a munkanélküliség, az egészségügy, szociális biztonság, életszínvonal, nemzetiségi kérdés jelent meg legnyomasztóbb társadalmi gondként. Lehet, hogy csalóka ez a sorrend, de a rendszerváltozás előtti időben az első négy helyen álló kérdéskörrel olyan nyomasztó mértékben nem találkoztak, mint az újrateremtett demokrácia korában, hiszen a rendszerváltozás előtt munkanélküliség gyakorlatilag nem létezett, ezért sajátosan nem jelentkezett sem a szociális bizonytalanság sem az egészségügyhöz való hozzáférhetőség kérdése, még ha részét is alkotta a közbeszédnek.
Új elemnek kell tekinteni a „nemzetiségi kérdés” megjelenését, ami 1945-től (hangsúlyozottan 1948-tól) mint probléma, ki volt zárva a nyilvános beszédből. A negyvenöt éven át megfélemlítésben élő felvidéki magyarok részéről akár merészségnek is tekinthető, hogy erre a közvélemény-kutatói kérdésre válaszoltak.
Ugyanakkor a felvidéki magyarok a magyar pártoktól a magyar közösség jogainak a határozottabb képviseletét remélték. Ezt az is igazolja, hogy a megkérdezetteknek csaknem 64%-a azt várta el a felvidéki magyar politikusoktól, hogy a kollektív jogokat követeljék számukra, viszont a felétől valamelyest kevesebb igényelte azt, hogy a magyar politikusok erélyesebben álljanak ki ebben az ügyben. Ez utóbbi lágyság azzal magyarázható, hogy a felvidéki magyarok folyamatosan tartózkodtak a konfliktusoktól, aminek az okát nem csak a korábbi megfélemlítettségben kell keresni, hanem a szlovákokkal való történelmi együttélés gyökereiben is. Ezt igazolja az a nagyon együtt érző álláspont is, hogy a megkérdezettek több mint 73%-a hiszi vagy reméli a társnemzeti kapcsolat kialakításának a lehetőségét a szlovákok és a magyarok között, ami arra is utal, hogy a magyarok a szlovákokat alkalmasnak tartják erre. Ugyanakkor több mint 82% válaszolt úgy, hogy az 1994. januári komáromi önkormányzati nagygyűlés az autonómia illetve a társnemzeti elképzelés megvalósíthatóságát erősítette, még ha a borúlátás eluralkodóban is volt, mert megvalósulásának a valószínűségét kevesebben igazolták vissza. A felvidéki magyar társadalom tagoltságáról tanúskodik ezeknek a válaszoknak a kor- szociális környezet és tájegység szerinti kilengése.
Ezen adatok mellett azonban irányhatározó, hogy a nemzeti hovatartozást a megkérdezetteknek több mint 80%-a a származás, a kultúra és a nyelv alapján ítélte meg (az a magyar aki magyarnak született, magyarul beszél és magyar kulturális közegben él). Az állampolgárságot nemzeti meghatározó tényezőként alig 4%-a jelölte.
Ezt a kérdéskört le lehet zárni a fent említett kutatás egyik alapvető kérdésfeltevésével: mi a haza? „Mit érez az alábbiak közül leginkább hazájának?”
A válaszok eléggé egyértelműek voltak. A megkérdezetteknek majdnem 75%-a azt válaszolta, hogy a szülőföldje a hazája (ez egy erős regionális tudatra vall), a teljes magyar nyelvterület mellett, ami kb. kétszer akkora, mint az 1920 utáni Magyarország területe pedig mintegy 18%-a voksolt (ez a magyar univerzalitásra utal). Szlovákiát hazaként ugyancsak 18% jelölte meg, 10% pedig Európát (értelmiségi utalás Fábry Zoltán elkeseredettségére: hazánk Európa, ha már a valóditól megfosztottak bennünket). Mintegy 5% vallotta, hogy nincs hazája.
A felmérés több kérdésére adott válasz azt igazolja, hogy a felvidéki magyarok elégedetlenek az őket körülvevő társadalmi hangulattal, anyagi helyzetükkel, a kormányról az a véleményük, hogy elnyomja a magyarokat. Ennek ellenére a szlovák emberekhez fűződő kapcsolataik lakóhelyi, baráti vagy családi és rokoni viszonylatban a korábbiakhoz képest szinte változatlanok. A megkérdezetteknek 87-88% volt azon a véleményen, hogy a rendszerváltozás kezdete óta nem romlott kapcsolatuk a szlovákokkal. Csupán a munkahelyeiken tapasztaltak nagyobb fokú romlást. Ehhez képest több mint 45%-ának volt az a véleménye, hogy egészében véve romlott a magyarok és a szlovákok együttélése a mindennapi kapcsolatokban.
***
Nem kívánok kitérni a felvidéki magyar politikai életen belüli konfliktusokra és érdekharcokra, amelyek életveszélyesen szétzilálták a szlovákiai magyar közéletet és ellehetetlenítették a magyar közösségi érdekérvényesítést valamint az ésszerű, párbeszédszerű intézményes szlovák-magyar kapcsolatokat. Annyit azonban tudatosítanunk kell, hogy a felvidéki magyar választópolgár nem látta, milyen egyéni és csoportos érdekharcok folytak a felvidéki magyar politikai közéletben 1990-től, amibe eleinte csak a volt csehszlovák titkosszolgálat maradványai léptek be, például volt titkos ügynök és egyéb szintű titkosszolgálati együttműködő, pl. magyar katolikus papok és egyéb civilek személyében. De később beléptek a gazdasági érdekek is. Mindezen érdekek felől a számlát a magyar választónak nyújtották be. Csak neki nyújthatták be, mert az ő szavazata volt ebben a vonatkozásban az egyetlen konvertibilis érték.
Fontos határpont 1998. Előtte ugyan folytak a felvidéki magyar politikai élet belső harcai, részben a szlovák politikai élet megrendelései alapján zajló kiszorítósdik, aminek az volt a tétje, hogy ha sikerül a felvidéki magyar politikai életből kirekeszteni a közösségi érdeket képviselő személyeket, akkor a maradékot már befogadja a szlovák politika.
Ugyanakkor a magyar politikai egység megteremtése érdekében is folyt a küzdelem, elsősorban azért, hogy közös erővel lehessen képviselni a magyar közösség érdekeit. Csaknem minden felvidéki magyar azt óhajtotta, hogy legyen egységes magyar politikai képviselet. Sok értékfeladással egyesültek is a magyar pártok. Az egyesült párt belépett a kormánykoalícióba. Ettől a pillanattól kezdve azonban a közösségi érdekképviselet helyébe a csoportok és egyének képviselete került. Ez azonban csak később derült ki
A közösségi érdekképviseletnek volt két lecsengő kezdeményezése – 2000-ben az alkotmánymódosítás, amikor az MKP önként mondott le a közösségi jogok alkotmányos kikényszerítéséről, majd 2001-ben, amikor az MKP feladta a komáromi nagygyűlés utolsó alapelvét, a Komárom Megyéről való lemondással. A háttérben a MOL és az OTP valamint a hozzájuk fűződő szlovákiai magyar és nem magyar érdekek álltak – az MKP akkori önkéntes visszavonulása tette lehetővé, hogy ez a két Magyarországon honos gazdasági- illetve pénzintézmény bejuthasson Szlovákiába. Igazságtalanok lennénk azonban, ha azt állítanánk, hogy csupán emiatt vonult vissza az MKP a közösségi érdekérvényesítésből. Hasonló nyomatékkal szerepeltek ebben az egyéb gazdasági összefonódások is. Magyar részről olyan mértékben történt meg a gazdasági érdekű beépülés a szlovák politika szerkezetébe és az állam illetve a politika által befolyásolható gazdasági életbe, felügyelő tanácsokba, igazgató tanácsokba, hogy ez már kizárta a közösségi érdekérvényesítést. A felvidéki magyarok nagyobb függőségbe kerültek a szlovák politikától, mint a kommunista rendszerben.
Innen kezdve nehezen minősíthető a felvidéki magyarság és Szlovákia viszonya, mert nincs viszonyítási alapja. De nem minősíthető a szlovákiai magyar politika és a felvidéki magyarság viszonya sem, mert ettől kezdve már semmit sem tudnak egymásról – elmennek egymás mellett.
A Balázs Ferenc Intézet által 1999 és 2000-ben végzett felmérés szerint a szlovákiai magyarok elkötelezettsége a közösségi jogok iránt valamivel nagyobb értékkel jelent meg, mint 1994-ben, pedig a szlovákiai magyar politikai elit ekkor már lemondott ennek a képviseletéről. Néhány évvel később ehhez mérten süllyednek a közösségi képviselet iránt támasztott társadalmi elvárások is.
A felvidéki magyarok egyharmada annyit tudott 2007-ben, hogy Bugárt leváltották az MKP elnöki posztjáról. De miért? Ezt máig nem tudja senki. Azaz, most már annyit tudnak, amennyit megírt Szigeti László a Népszabadság 2013. április 13. számában, hogy Bugárt azért menesztették elnöki székéből, mert ki akart rúgni egy csomó embert az Országos Elnökségéből és a párt Országos Tanácsából. Ki akarta rúgni a közösségi értékeket védő embereket (Szigeti szerint a politikai revizionistákat). Ebbe Bugár ott és akkor belebukott.
De mégsem bukott el, mert új pártot alapított, ami nem a lángoló politikai szellemiségének köszönhető, hanem annak a gazdasági lobbynak, aminek a magyar része Bugár bukása miatt eszköztelenné vált, a másik része pedig a szlovák politika megrendelését teljesítette – legyen pénz, paripa, fegyver a felvidéki magyar politikai élet szétverésére. Ehhez 2010 óta több mint százezer felvidéki magyar ragyogó arccal adja szavazói támogatását.
Ha visszatekintünk az 1990-es évek első felére, akkor látható, hogy kibontakozóban volt egy eszme a felvidéki magyarok kollektív jogairól és Szlovákiához valamint a szlovák nemzethez való újszerű viszonyáról. Ennek a gyökerei Esterházy Jánosnak a szlovák-magyar kölcsönösségen alapuló keresztény-szociális elkötelezettségű politikai örökségéhez, az 1968-as csehszlovákiai reformtörekvésekhez kapcsolódó, a felvidéki magyarok egyenrangúsítását célul kitűző felvidéki magyar alkotmányjogi kezdeményezéshez és az 1970-es és az 1980-as évek felvidéki magyar ellenzékiségéhez kötődtek. Ezeknek az előzményeknek elméleti keretében határoztuk meg a felvidéki magyar közösség önkormányzatiságának, belső önrendelkezésének és a szlovák-magyar partnerség szerkezetének és működésének alapelveit a rendszerváltozás első négy évében.
A 21. század második évtizedének elején azonban a felvidéki magyar közösségi gondolkodásnak példátlan sorvadásáról szerezhetünk bizonyosságot.
A korábban idézett, 1994-ből származó (Spectator) adatok részbeni ellenőrzésére került sor 2008-ban a Budapesti Fókusz Intézet által (a kutatás vezetője ugyancsak Dobos Ferenc volt). Az akkor feltett kérdések egy részét – ha nem is szó szerint, de tartalmilag – megismételte. A kutatási jelentés több kérdéskörben visszatekint a korábbi (1999., 2000. évi) felmérések adataira is.
Tekintsük át elsődlegesen a magyar közösség tagjainak önmagához kötődő, politikai értékítéletének változását. A 2008-ban készített felmérést ugyanebben a tárgykörben megelőzte egy, 1999-ben és 2000-ben a Balázs Ferenc Intézet által készített felmérés (kutatásvezető Dobos Ferenc volt).
A társnemzeti viszony, autonómia ügyében 1994-ben 70-80 %-os volt a felvidéki magyarok elkötelezettsége és politikai óhaja. Az időközben lezajlott közigazgatási területi átszervezés (amivel kapcsolatos volt a magyarok által rendkívül pozitívan értékelt komáromi nagygyűlés is) módosított kérdésfelvetést igényelt már 2000-ben is, amit 2008-ban újra megkérdeztek. A magyar közösség jogállására vonatkozó kérdést is megismételték. A megismételt kérdésekre adott válaszok azt tanúsítják, hogy a felvidéki magyaroknak csökkentek az elvárásai a sajátos gondjaik megoldását illetően.
A kérdésfelvetés lényege mind 2000-ben, mind 2008-ban így hangzott: milyen törvények meghozatalát várta az MKP nyolcéves kormánytagságától?
A magyarok számára hátrányos közigazgatási rendszer megváltoztatását 2000-ben még 86,4%-ban várták el, nyolc évvel később már csak a megkérdezettek 67,6%-a. A magyar többségű járások kialakítását korábban a megkérdezettek 74,4%-a, 2008-ban már csak az 51%-a. A Beneš-dekrétumok eltörlését és a kárpótlást 2000-ben még valamivel több, mint 70% óhajtotta, nyolc évvel később már csak 56,7%. Az ún. kisebbségi nyelvtörvény meghozatala 2000-ben még a megkérdezettek több mint 90%-ának volt az elvárása, 2008-ban ez az arány 67,6%-ra csökkent.
A 2008-ban végzett felmérés viszont egyértelműen bizonyította, hogy az MKP-ban lezajlott elnökcsere után a párt közösségi érdekképviselete irányában nagyobbak az elvárások mint az egyes kérdéskörök iránti érdeklődés csökkenés az előbbi nyolv év vonatkozásában. Például a területi közigazgatás magyar érdekű átalakítása mellett a megkérdezetteknek valamivel több mint 80%-a tette le voksát. A nyelvhasználat ügyében pedig 88,9% volt elkötelezett. Azt azonban tényként kell kezelni, hogy a korábbi felmérésekhez képest gyengült a közösségi jogálláshoz való ragaszkodás. A Spectator 2004-ben a komáromi nagygyűlés kapcsán még nyolcvan százalék fölött mérte a kollektív jogok keretében remélt megoldást, a BFI 1999-ben 70% körül, 2008-ban pedig 67,4%-ot mért. Ugyanez vonatkozik az autonómiával kapcsolatos igényekre is. Az tény, hogy a Bugár Béla utáni MKP-tól a megkérdezetteknek több mint 63%-a várja el az autonóma képviseletét, de annak konkrét változatait kevesen támogatják. A területi autonómiának a hívei alig haladják meg a 10%-ot, a kultúrális autonómiát 31,9% támogatná (mégha a politikusoknak sincs pontos fogalma arról, mit jelent ez az autonómia forma). Ez egyértelműen azt mutatja, hogy az 1990-es évekhez képest a 21. szzáda első évtizedének végére zűrzavar keletkezett a a felvidéki magyar közgondolkodásban.
A magyar közösségi azonosságtudat lanyhulása a „haza“ vonatkozásban is mérhető. A megkérdezetteknek 2008-ban a Felvidéket és a szűkebben vett szülőföldet már csak 53%-a tekintette hazájának (1994-ben még 75%), ami a helyhez kötődő tudat feloldódására utal. A teljes magyar nyelvterületet valamint a Kárpát-medencét csak 7,2%-ban érezték hazájuknak (1994-ben több mint kétszer többen), Szlovákiát azonban a megkérdezetteknek csaknem 28%-a tekintette hazájának (ami tíz százalékponttal több mint 1994-ben).
Ezek az értékváltozások annak ellenére mentek végbe, hogy bármi is változott volna a korábban elvárt kozösségi jogok vonatkozásában. A felvidéki magyarok helyzete nem javult – nem csökkent a munkanélküliség, nem javult a szociális biztonság. A nyelvi jogok területén sem történt előre lépés, a magyarok jogállása sem javult. De nem következett be mérhető javulás a magyarok szemponjtjából a szlovák-magyar viszonyban sem, noha ez csak viszonylagosan mérhető. Ha minden felméréskor az előbbi felméréshez viszonyítjuk, akkor az adatok romlásról tanúskodnak, egyébként nem igazán tudni, hogy mire utalnak.
Mi történt?
Tapasztali ismereteink vannak azzal kapcsolatban, hogy 1998-tól a felvidéki magyarok egyre inkább kormánypártivá váltak, mert a magyar párt is a kormánykoalíció tagja lett. A felmérési adatok azonban nem arról tanúskodnak, hogy a kormányban résztvevő magyar párt iránti elkötelezettség erősödött volna, hanem a kormányzati pozícióhoz fűződő kapcsolat erősödött. Ez egyszersmind azt is jelenti, hogy csökkent a kormánypolitikával illetve Szlovákiával szembeni korábbi kritikai álláspont – de azt is jelentheti, hogy fokozódott a fásultság, ezért lanyhult a kritikus megitélés. Ez nem önmagától adódó állapot. A felvidéki magyar társadalom a kommunizmus negyvenöt éves időszakában, miután elvesztette mind városi, mind falusi középosztályát, önérdekből hatalomközpontúvá vált vagy a társadalmi lét peremére került. Kialakult egy feltörekvő társadalmi rétege, ami a politikai hatalomtól remélte az érvényesülését. Ez társadalmi élménnyé és szemléletté vált, ami a rendszerváltozással sem szűnt meg. Attól a pillanattól mkezdve, hogy az MKP-nak esélye lett 1998-ban belépni a kormányba, a párt politikusainak nagyobb része úgy vált kormánypártivá, hogy ennek alárendelte a közösségi érdekeket.
Mindennek van kezdete valahol.
Nem felejtem, hogy volt egy találkozásom egy pozsonyi magyar egyetemistával valamikor az 1970-es évek második felében, aki azt igyekezett bemagyarázni nekem, hogy II. Rákóczi Ferenc egy közönséges arisztokrata osztályharcos volt, aki csak a birtokainak a visszaszerzéséért szervezte meg a mozgalmát. Ez az ember itt él közöttünk és a rendszerváltozás kezdetén is ebben a szellemben befolyásolta a felvidéki magyarságot. Nem állítom, hogy erről az egysíkú marxista álláspontról nem lehet eljutni egy összetettebb társadalmi szemlélethez, de göröngyös és hosszú út vezet onnan a nemzeti szabadelvűséghez, az útközben maga után hagyott romokról nem is beszélve.
Az 1990-es évek felvidéki rendszerváltoztató magyarjai között azonban volt olyan is, aki a korábbi rendszerrel szembeni ellenállását főleg abban nyilvánította ki, hogy jegy nélkül utazott a vasúton. De volt olyan is, aki a korábbi rendszerben a hatalomtól való félelmében inkább rendszeresen berúgott.
Az ilyen fiúk szervezték 1990-ben a felvidéki magyarok körében az önálló magyar egyetemet kérő törvényjavaslat elleni petíciót.
Ők mindannyian hatással voltak és vannak a felvidéki magyarokra. Magukkal hozták az elmúlt rendszerből a hatalomhoz való igazodás óhaját. A korábbihoz már nem tudtak, végre jött egy új. Mert könnyebb a kisebb nyomás felé igazodni. Olyanok vagyunk, mint a Kaszpi Tenger. A szennyezet víz folyik belénk, miközben lényegünk felhígul.
Ezt bizonyítja a 21. század második évtizedének elején (2012. június 18-án) született felvidéki magyar kezdeményezés szövege is, aminek már a címe is értékrombolásról árulkodik: Szlovákiai magyar kisebbségi minimum – nemzeti alapértékeink. Az 1990-es évek legelején tisztáztuk: a túlélés, azaz minimum csak az egypárti diktatúrában jelenthetett helyzeti megoldást. Aki többpárti demokráciában túlélési vagy minimalista programot fogalmaz meg, az végrendelkezik. A szövegjavaslat részleteire nem akarok kitérni, csak arra utalok, hogy 1993 óta módszeresen nem használjuk a kisebbség megjelölést önmeghatározásunkra, ez ugyanis a Versailles-i békerendszerhez kötődő, becsmérlő kifejezés, ami a hatalomból, a döntéshozatalból való kizárásra vonatkozik, mert 1918 előtt a kisebbség meghatározás kizárólag a hatalomból kiszorult politikai csoportokra vonatkozott. Nem véletlenül találták ki akkor ezt a megjelölést az elszakított nemzetrészekre.
Milyen állapotban találtatunk, huszonhárom évvel a rendszerváltozás után, a kezdeti politikai megosztottság, pártegyesülés, majd az újbóli szétesés után. Ez az igazi kérdés.
Mivel szembesülünk?
Szlovákiában elsősorban önmagunkkal. Képesek vagyunk-e arra, amire alkalmasak voltunk a rendszerváltoztatás idején, hogy a korábbi időszakot meghaladó programot fogalmazzunk meg?
Akkor, az 1990-es évek elején két eszme vezérelt bennünket
– a politikai egység kialakítása és
– a belső önrendelkezés alapelveiben való megegyezés
Akkor ennek volt valós társadalmi alapja, mert a rendszerváltozás ennek a reményét megteremtette és volt hozzá tömeglélektani tartalék, azaz belső fűtöttség, remény, vágy, hit, elvárás. Ezek a belső tartalékok több mint tíz évig elégségesek voltak. Viszont már 2002-ben megjelent az első jele annak, hogy fogynak a tartalékok, mert a felvidéki magyar politikai elit becsapja a választóit. Ekkor kezdtünk fogyni a tömb-magyar területeken, ami azóta is tart. Az első szabad választáson csaknem négyszázezer magyar embert tudtunk megmozgatni, ma ennek a felét és ennek is a fele kárba megy. Ez nem csupán amiatt van, hogy az MKP mellett a Most/Hídra is szavaznak a magyarok. Azért is van ez, mert szétesett a felvidéki magyar társadalom, aminek ma már a viszonya nem Szlovákiával vagy a szlovákokkal kapcsolatban, de saját közösségével kapcsolatban kérdéses. A látóhatáron azonban rajzolódik a további megosztottság egy, vagy egy további magyar párt irányába. Kérdés, hogy a további vagy a továbbiak közül akad-e egy, ami egyesítse a többit, mint 1994 és 1998 között.
Tudatosítanunk kell, hogy az 1994-ben elindult egyesítés magában foglalta a későbbi széthullást esélyét valamint a felvidéki magyar közösségi érdekek elárulásának valószínűségét is. Ennek kapcsán nem árt tudatosítani, hogy egy-egy szlovák vagy szlováknak vélt gazdasági érdekeltséghez való kötődés, vagy akár olyan gazdasági érdekhez való felzárkózás, ami Magyarországon égeti a szennyet nem a magyaroknak Szlovákiához vagy a szlovák nemzethez való viszonyát jellemzi, csupán magukat magyarként feltüntető korrupt személyeknek vagy csoportoknak az érdekeltségi vonzáskörükhöz való viszonyulását.
Mélyponton vagyunk. Nem tudom, hogy eléggé-e? Innen azonban már érdemes tervezni a fölfelé vezető utat.
Duray Miklós, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”39287″}
