Ismét eggyel kevesebben vagyunk. Kevesebbek egy emberrel, egy férjjel, apával, testvérrel, egy magyarral. Az öcsém meghalt, 45 évesen hagyott itt minket. Egy gyötrelmes éjszaka után írom e sorokat.
Száz meg száz gondolat kavarog most a fejemben… Hogy jutottunk ide? Hogy jutott idáig ez a világ?
Pedig milyen szépen indult, mennyi tervvel, lendülettel, tenni akarással. ’89-ben a bársonyos forradalom idején lelkesen, elveitől vezérelve rázta ő is a kulcsot. Érezte a változás szelét és hogy végre eljött szavak után a tettek ideje is. Ez a lendülete nem hagyott alább, és az események után is maradt még egy ideig a politika világában. Majd a kapitalizmus csábító üzletvilága őt is elbódította.
22 évesen elhitte, eljött az a bizonyos jövő. Hiszen nincsnek korlátok, mindenki szabad, és Ignotus óta tudjuk, hogy mindent szabad, ha meg tudjuk valósítani. Ez a szabadság viszont sok embert megrészegített, és a szép álmok, tervek után jött a kijózanító valóság. Amit szabadságként hirdettek, valójában kiderült mindinkább szabadosság. Jöttek a business-kalandorok, szélhámosok, csalók és az oly gyenge lábakon álló rendszer tanácstalanul tűrte a törvényesített rablást.
A tanulópénz pedig drágának bizonyult, rengeteg ember jutott koldusbotra és vált nincstelenné, pedig a jól csengő reklámban ilyesmiről szó nem volt. Számlahegyek, adóssághalmazok… mindössze ennyi maradt a szép álmokból, és a próbálkozás. Próbálkozás kijutni a kutyaszorítóból. Volt akinek sikerült, volt akinek nem. És volt olyan is, aki látszólag kimászott, lelkileg viszont sosem heverte ki a csalódást. Csalódást a szavakban, csalódást a rendszerben, csalódást az emberekben, a világban, mindenben. Rá kellett jönni, hogy a rendszerváltás csak szlogen és szépen becsomagolt parasztvakítás volt. Valójában viszont minden ugyanúgy megy tovább, csak éppen új káderekkel, új gazdagokkal, új sleppel. Egész ’89 pedig egy nagy szemfényvesztő módszerváltás volt, semmi más.
„Dezillúzió és vakság” írta Széchenyi élete vége felé a döblingi szanatóriumból. Tehát minden forradalom után ez az érzés uralkodik? Úgy látszik, igen. Depresszió és egyéb betegségek pedig nem kímélik a megtört lelket. S ez már maga a halálos ítélet. Hiszen beteg, ereje és hitevesztett ember már nem akar gyógyulni, nem akar tovább harcolni, és nem akarja tovább látni szent eszméinek sárba tiprását. Menekülni szeretne, de hová?
Az egyre fokozódó kilátástalanságban, pedig az út egyre nehezebb és göröngyösebbé válik. A fokozódó gazdasági helyzet pedig már nem csak saját létét, de családja, szerettei egzisztenciáját is veszélyeztetik. Van megoldás? Tán sosem volt…önfeladás, önpusztítás, feltétel nélküli fegyverletétel a gyilkos kór előtt…passzív eutanázia. A vég pedig nem várat magára, egyre vadabbul és vadabbul követeli az élet utolsó cseppjét is.
Hát elengedve a reményt, elutasítva minden segítséget otthon, szerettei közt szeretné, ha elérkezne az a bizonyos utolsó utazás. De még ez sem adódhat meg neki, hiszen mindenütt bürokrácia, értelmetlen adminisztrációs folyamatok, papírozás és közöny. Olyankor, amikor minden pillanatnak mázsás súlya van. Hová tűnt az emberi méltóság tiszteletben tartása a 21. századra? Vagy tán sosem volt, és mint oly sok minden ez is csak ámítás és hangzatos maszlag lehetett?
A család szívében mérhetetlen fájdalom, keserűség, kiábrándultság, de a körhinta most sem áll meg, csak pereg tovább és tovább. Sőt a neokapitalizmus, újgazdag, erkölcstelen sáskaemberei lesben állnak most is. Gátlástalanul kihasználva kínálják mocskos portékájukat a fájdalomtól sebzett, ítélőképességét vesztett, gyászban megtört hozzátartozóknak. Cirkuszt kreálva még a végzetből is. A bíbor ködben pedig csak kapkodjuk a fejünket, hogy itt is versenygazdaság van, „halálipar”. És természetesen az ehhez tartozó acsarkodás, ármánykodást, áskálódás, még ilyenkor is, a gyász legnehezebb pillanataiban. Az iparnak azonban termelni kell, így jönnek az újabb és újabb számlák, egyre mélyebbre és mélyebbre taszítva az így is bajban lévőket. A disznófejű nagyúr, úgy látszik, még holtunkban sem hagy pihenni. Kiüresedett már a világ, és ebben az új emberi értékektől mentes világrendben egyre kevesebben találjuk már a helyünket. Ő sem találta, realisztikus éberségét mindvégig megtartva ezekkel a szavakkal búcsúzott: „Elbúcsúzom, mert ez a Föld már nem az én otthonom.”
Ezek lettek ’89 végtermékei?! Mi nem ezekért mentünk ki anno az utcákra, mi nem ilyen világról álmodtunk…
T.K.
