Dunaszerdahelyen ünnepelte fennállásának 15. évfordulóját a Magyar Közösség Pártja (MKP) szeptember 14-én. Az ünnepi kongresszust Gubík László, a Via Nova ICS elnöke is köszöntötte. Beszédét alább közöljük:
Évfordulóhoz érkeztünk. A közösségünket nevében és szívében hordozó párt tizenöt éves. Másfél évtizeddel a hátunk mögött feltehetjük a bölcselkedő kérdést: Ünnep-e a tizenötödik évforduló? Egyáltalán mi az, ami ünneppé tesz egy évfordulót? Pusztán a megszületés óta eltelt idő? A felhalmozott tapasztalat? A győztes csaták? A vesztes ütközetek? Az átélt közösségi élmények?
Egy évforduló csak akkor válhat ünneppé, ha találkozik benne a múlt, a jelen és a jövő. Csak akkor tudunk méltó módon ünnepelni, ha őszintén átérezzük a múltat, helyesen és józanul értékeljük a jelent, és töretlen hittel tekintünk a jövőbe. Ha az idősíkok mezsgyéjén az évfordulóban benne rejlik tizenöt év nyers politikai tapasztalata, annak minden örömével és bánatával, sikerével és kudarcával, de legfőképp őszintén átérzett tanulságával, benne rejlik a méltatlan jelen józan értékelése a felemelkedést kínáló megoldással és benne rejlik a jövő arculatának csírája egy hitet adó jövőképpel. Mindezek nélkül az évforduló csak külsőségekben megmutatkozó parádé. Mindezekkel együtt valós és méltóságteljes ünnep.
Örömmel nyugtázom, hogy pártunk nem parádézni jött, hanem ünnepelni. A gondolatmenet azonban folytatható azzal a kérdéssel, hogy van-e okunk az ünneplésre? Ünnepelhet-e a Magyar Közösség Pártja, mikor a magyar közösség zsugorodik?
Ünnepelhetem-e én a közösséget, mikor huszonéves elmémmel azt látom, hogy saját családomban unokatestvéreim már nem ugyanazon a nyelven édesgetik csemetéiket, mint amilyen nyelven nekik a mese szólt? Mikor azt látom, hogy saját szülővárosom magyar intézményrendszere szomjazza az utánpótlást, de a marsallbotok várományosai száz meg száz kilométerrel nyugatabbra találnak csak megélhetést és alapítanak családot? Mikor minden nemesnek gondolt tervem, tettem és vállalásom megannyi irigy pillantás, acsarkodó szó és elhiteltelenítést célzó szándék kíséri?
Néhány példa volt mindössze, de mindannyian számos további esetet tudnánk felhozni, mellyel tetszés szerint bővíthető a végeláthatatlan sor. Van-e hát okunk az ünneplésre? Vigadhatunk-e ilyen közállapotok mellett? A válasz a felvezetés után meglepően hangozhat, de igen: Lehet ünnepelnünk és ünnepelnünk kell! Tizenöt év után továbbra is rendíthetetlenül bennünk van a „csak azért is morál”, a közösség szolgálatának erkölcsi parancsa, a közösség gyarapításának szilárd akarása, a közösség építésének nemes feladata. A szlovákiai politikai porondon ilyet más nem mondhat el magáról, ami erősítse meg a pártot küldetésében, adjon tartást a döntések meghozatala során és töltsön el egészséges büszkeséggel, mely ne önámító tétlenséggé, hanem cselekvő erővé kerekedjék.
A párt tizenöt éve az egységes felvidéki magyar politizálás gondolatából fogant. A felvidéki közéleti paletta sokszínű volt akkor is, és ez azóta sem változott, sőt további árnyalatokkal tarkult, újabb, köztük egészen fiatal szereplőkkel gyarapodott, ami a felvidéki magyarság további polarizálódását eredményezi napjainkban. Félreértés ne essék. A sokszínűség szükséges és elkerülhetetlen, mi több kívánatos jelenség, feltéve, ha a különböző áramlatok egy mederbe sodródnak és a közösség szolgálatába állíttatnak. Sajnos ma épp ennek ellenkezője történik. Ez a jelenség szemmel látható nem csak a politika világában, de ugyanúgy jelen van a civil és vállalkozói szektorban, az ifjúságpolitika berkeiben és a média világában is. A magyar egység gondolata megmásíthatatlan és követendő ideaként továbbra is ott lebeg előttünk, de közösségünk jövője érdekében egyáltalán nem mindegy, hogy a közös nevezőre jutás miként, mi által vezényelve és ki által vezérelve valósul meg.
Versenyhelyzet van, egy újabb egységért folytatott hajsza. Nem tudom, az egység mikor következik be, de abban biztos vagyok, hogy e versenyben csak akkor állhatunk helyt, ha nem csupán a közösségünk által elvárt és önmagunk elé mérceként állított értékeknek felelünk meg, de megbirkózunk a kor új kihívásaival és változó igényeivel egyaránt. Egy ilyen futam rajtvonalához csak önálló arculattal, friss energiákkal, biztonságot nyújtó szakmai felkészültséggel és hitet adó jövőképpel állhatunk. Ez most a párt elsődleges feladata, és én a Via Nova Ifjúsági Csoport elnökeként határozottan, ugyanakkor kellő alázattal kijelenthetem, hogy mind az arculat megújításában és az energiák feltöltésében, úgy a programalkotásban és a jövő megteremtésében számíthatnak politikusaink a felvidéki magyarság szolgálata mellett lándzsát törő fiatalokra. Mi sem szeretnénk ugyanis úgy célegyenesbe érni, hogy a kórusban nem a mi hangunk hallatszik legtisztábban, az irányok közül nem miénk a vezérfonal és a közvélemény alakítására helyettünk mások bizonyulnak alkalmasabbnak. Magyarán: a majdani új egység megteremtői és első számú alakítói szeretnénk lenni, nem pedig annak elszenvedői. Azt már egyszer láttuk, hogy ez hová vezet…
Én mindannyiunknak kívánok a mához sok derűt, jókedvet és méltó ünneplést! A holnaphoz pedig töretlen hitet, erőt és bátorságot! Szükségünk lesz rá…
Hajrá Magyar Közösség! Hajrá MKP! Isten éltessen sokáig!
Gubík László
{iarelatednews articleid=”41603″}
