Dunamocs község önkormányzata emlékünnepséggel egybekötött Nehéz Ferenc színházi estet szervezett. A koszorúzással egybekötött emlékezés első részére a katolikus templomkertben került sor.
Kele Fanni és Banai Tóth Kincső Nehéz Ferenc A kölni dóm c. novellájából adtak elő részletet, majd Banai Tóth Enikő köszöntötte a megjelenteket, köztük Kocs és Süttő testvértelepülés küldöttségét, Bódis Jánosné és Czerman János polgármesterek vezetésével.
Elsőként Elsőként Banai Tóth Pál, Dunamocs polgármestere tekintette át és állította példaképül a falu és egész Felvidék magyarsága elé Nehéz Ferenc írót. Elmondta újra és újra meggyőződhetünk arról, hogy még a nem is távoli 20. századi magyar irodalomnak is vannak fölfedezetlen alkotói, életművei, feledésnek át nem engedhető értékei. Ilyen alkotó a felvidéki Nehéz Ferenc. Édesanyja, Kiss Ágnes Osliból, a Fertő-tó mellől került Dunamocsra a Rédli kúriába, mint cselédlány. Itt ismerte meg férjét, id. Nehéz Ferencet. Ebben a faluban született 1912. október 16-án a fia. A Trianoni-békeszerződés sokak, így a Nehéz család életét is megváltoztatta. A gyermek Nehéz Ferenc nyári vakációt sokszor töltötte Osliban, a rokonainál. Néhány évig tanított a falu iskolájában. Közben verseket, dalokat írt az itteni emberek életéről, színdarabokat rendezett. Az idősebbek még ma is szívesen emlékeznek rá.
1949-ben perbe fogták és elítélték, de megszökött Ausztriába, a falubeli emberek segítségével, a Hanságon keresztül. Az ötvenes évek elején Amerikába emigrált. Los Angelesben telepedett le. Vasgyári munkásként dolgozott, de az írást folytatta. Ettől kezdve a család megszakított vele minden kapcsolatot, félve a hatalom megtorlásától. De ott is íróként is termékeny maradt, számos magyar nyelvű észak- és dél-amerikai lap közölte cikkeit, és több nosztalgikus hangulatú, elégikus hangú kötete is nyomdafestéket látott az Újvilágban.
Nem véletlen, hogy jó néhány elbeszélésének tárgya a trianoni határ megszűnése a Duna két partja közt. Az az érzés, hogy a két szomszédos, korábban egymástól határral elválasztott falu harangszava ismét ölelkezhet, mint ahogyan azt a kötet címét adó elbeszélés is kifejezi: Két harangszó ölelkezett. Azonban nemcsak a harangok, hanem a két szomszédos part korábban elszakított emberei is újból egymásra találhattak. A trianoni országhatár miatt korábban beteljesületlen szerelem folytatódik, illetve újjáéled az időközben más férjet és más feleséget választó leány és legény gyermekei közt, akik persze semmit sem tudnak a szülők közti korábbi kapcsolatról. Az egykori szerelmesek végül ismét találkoznak, hogy gyermekeiken keresztül folytatódjék az, ami korábban megszakadt. „Fent a hegy tetején, a süttői kápolnában megkondult a harang, s mintha csak felelet akart volna lenni: a túlsó parton, Dunamocson is ebben a pillanatban kezdték rá a litániára hívó harangozást. A két harangszó összeölelkezve repült fel az égig.”
1979 januárjában hunyt el Kaliforniában. . Sajnos, csak halálában térhetett haza. Végakarata szerint szülei mellett nyugszik, Dunamocs temetőjében.
Ezt követte ifj Rácz Kálmán történész visszaemlékezése Nehéz Ferencről,aki a múlt századi magyar prózának abba a vonulatába illeszthető, amelyet Gárdonyi Géza, Móra Ferenc, Nyírő József, Tamási Áron, Wass Albert és Fekete István neve fémjelez. Fölfogása, világképe, pályája, személyes sorsa pedig nagyon sok közös vonást mutat „földijével”, a Komáromszentpéteren született, a két világháború közötti szlovenszkói magyar irodalomban nevet szerzett, a II. világháború után Amerikába emigrált, majd csaknem elfeledett katolikus költőével, Kossányi Józsefével.
Közhely, de mélyen igaz, hogy minden novelláskötetnek „íve” van. Nehéz Ferenc válogatott novelláit tartalmazó könyvnek kettős íve is van. Az első és jól látható: az idő múlásának az íve: az író kisgyermekkorától az amerikai emigráció időszakáig merít emlékeiből, élményeiből, és követi a maga sorsának alakulását. A másik ívet az írói szemlélet és az elbeszélőmodor változása, fejlődése adja, az ábrázolásé, ahogyan a realista (az érzelmes realista) emlékidézéstől eljut a történelmi hasonlatokon, párhuzamokon, asszociációkon és metaforákon át a magyar nép szenvedéstörténetének allegóriájáig, a Krisztus alakjába is belelátott közösségi dráma szimbolikájáig. Ez a második ív az érzelmes Móra Ferenc-i ábrázolásmódtól halad a példázatos, parabolikus, mitologikus párhuzamok, utalások megfogalmazásáig. Mindeközben maga az egész könyv egy hatalmas ívet képez, egyetlen híd jelképes rajzolatát adja: a Duna két partján elő magyarság mélyen és széttéphetetlenül összetartozik. A befagyott Dunán, a trianoni országhatáron keresztül a süttői parton élő szerelméhez át-átszökő dunamocsi legény a jeges vízben leli halálát, miután az egyik határőr gránáttal berobbantja a folyó jegét. A Duna tehát mint régi-új országhatár tragédiák okozója, elsősorban a beteljesületlen szerelmek formájában. Miközben az író kaliforniai otthonában rózsaünnepen, rózsaparádén vesz részt, azalatt gondolatai folyton otthon járnak, a Duna-parti kis házban. Maga előtt látja szüleit, és egy képzeletbeli párbeszédet indít el köztük. Ők fiukra gondolnak, aki a távoli Amerikában él, és nem tud hazalátogatni. Az író lelkében eközben egyre erősödik a honvágy, az elvesztett haza és otthon iránti fájdalom. Szívét a fájdalom járja át, hogy nem térhet haza, nem látogathatja meg szüleit. Sorait szinte nem is lehet meghatódottság nélkül olvasni: „Minden úgy történt, ahogy elgondoltam magamban ott, abban a percben, a Colorado Streeten, a rózsaparádé alatt. Biztosan tudom, hogy rám gondoltak ugyanakkor, otthon, abban a kicsi, nádfödeles, viharvert Duna-parti házikóban…S bevallom, barátom, abban a percben jégvirágot éreztem a szívemben. Olyan erős, kegyetlen, gyilkos jégvirágot, mint aminő a szülőházam borította…”
Nehéz Ferenc mondatai egyszerűek, tömörek, ám művészi szinten megfogalmazottak. Ez a tömörség egyébként jellemző az írói stílusra is, pár oldalnyi terjedelmű elbeszéléseiben annyi mindent elmond, annyi mindent kifejez mesteri módon, hogy az olvasónak ez fel sem tűnik. Természetesnek veszi, holott nem az: nem mindenki képes röviden, pár oldalban akár egy regénnyi terjedelmű mondanivalót kifejezni. A dunamocsi születésű írónak ez maradéktalanul sikerült. Ősei, szülei és szűkebb pátriája iránt érzett szeretete és tisztelete pedig nem példa nélküli ugyan az irodalomban, de mindez nagyfokú emberséggel, humánummal áthatva – mint ahogyan nála tapasztalhatjuk – már nem annyira megszokott jelenség. Az emberség és emberiesség írója volt – akaratlanul is. Olyan alkotó, akinek minden egyes mondatára érdemes és kell is odafigyelni, mert valami fontosat közöl a mindenkori olvasóval.
Az irodalomtörténészek számára Nehéz Ferenc munkásságának feldolgozása pedig éppúgy jövőbeni feladat, mint a többi elfeledett felvidéki alkotóé. Munkásságát nem csupán azért kell(ene)megismerni, mert művei a „szlovenszkói” magyar irodalom egyik értékes fejezetét jelentik, hanem azért is, mert irodalmi alkotásai – úgy vélem – mindenképpen fogódzót és igazodási pontot jelenthetnek a mai, értékválsággal küszködő világban. Nem utolsósorban pedig emberségre tanítanak, mely szintén hiány- és lassan már-már luxuscikk az egyre fagyosabbá váló jelenben.
Az ünnepi beszédek követően a testvértelepülések, önkormányzat és társadalmi szervezetek képviselői megkoszorúzták Nehéz Ferenc mellszobrát.
A megemlékezés után a program színházi előadással folytatódik a kultúrházban. Elsőként az ekecsi A Kuttyomfitty Társulat felnőtteknek szóló műsorát láthatták, melyben történeteket hallhattak teremtésről, szerelemről, udvarlásról, borról, részegségről, házaséletről.
Végül a dunamocsi Vadvirág hagyományőrző csoport a „Kukoricafosztás” című műsort adta elő. Ősszel,mikor a kukoricát betakarították,a falusi udvarokban megkezdődött a kukoricafosztás. A szomszédok , rokonok összejöttek, hogy gyorsabban menjen a munka. Ilyenkor persze a jókedv, a viccelődés, néhány nóta is helyet kapott a serény munka mellett. Erről adott hű képet ez az összeállítás.
Fotók a képgalériánkban – itt.
Miriák Ferenc
