A halottak napja tájékán nem csak eltávozott családtagok, rokonok, barátok képe elvenedett meg bennem a kegyelet gyertyalángjánál, hanem nemzetem rég eltávozott nagyjainak arca is, sőt maga a haza is, amely nekünk, felvidékieknek valahol ott van a magasban, hogy nagy halottunk, Illyés Gyula szavaival éljek.
Halottainkat már nem tudjuk visszahozni, ám ha igazán szerettük őket itt élnek szívünkben, követendő példájukhoz, amennyiben hagytak ránk ilyet, igyekszünk lépteinket irányítani, mert nem tölthetjük egész életünket az irántuk való gyászban, és egyébként is, ha van bennünk szemernyi keresztény hit, hisszük, hogy immár Jézus fogja a kezüket.
Tizenkét nappal a háború befejezése előtt születtem, még a király nélküli Magyar Királyságban, tehát pici magyar állampolgárként még haszonélvezője lehettem az anyaországnak. A bécsi döntés után magyar állampolgárságomat egyszerűen elorozták, semmissé tették, és ha most, felvenném, vagy egyszerűen csak felújítanám, elvennék tőlem szlovák állampolgárságomat is.
Ha keserűségemben kiáltoznék, vajon miért is hagyja a magyarok Istene, hogy ilyen történjen velem, igazságtalan volnék hozzá, mert valójában nem ő hagyja, hanem én, mert most léphetnék, visszaigényelhetném, amit elvettek tőlem, de félek, ahogy többi honfitársam is fél, hogy elveszíti szlovák állampolgárságát, amelytől viszont fizikai létezése függ. Meg be is vallom magamnak, mit is nyernék egy deklarált állampolgársággal, talán egy víznyomatos, díszes papírral, mikor én istenigazából csak egyetlen darabka igazi hazára vágyom, ahol nem érzem magam fehér négernek, és amelynek vállán, ahogy a költő is mondja, kisírhatom magam.
De ha egymagam kiállok bármelyik délfelvidéki városunk főterén, és öklömet rázva követelem vissza jussomat, amit elvettek tőlem, elmegyógyintézetbe akarnak majd zárni, mint a meghurcoltatásában is bátor Malina Hedviget, aki mögött ha kiállunk akárcsak százan is, az Ali-Baba habitusát idéző belügyminiszter tükörbe nézve mély ráncokat és hajszálakat látott volna.
Igen, a mi diagnózisunk a hitehagyottság, ami nem azonos a gyávasággal, de ugyanazt eredményezi, vagyis teljes önfeladást, és erről a diagnózisról nagyon is jól tudnak odaát, és bármit megtehetnek velünk, amiről aztán Brüsszelben sem akarnak hallani. Vagyis nem marad más hátra, mint kevesebbet nyelni és többet köpni a marokba, nekifogni valaminek.
A székelyeknek valóban el lehet hinni,hogy ők egy más etnikum, mint mi, és a nekik járó autonómiát csavaros észjárásukkal végül ki is fogják harcolni, mert annak dacára, vagy éppen azért is, hogy annyi üldöztetésen mentek keresztül, annyi Madéfalván és Maniu-gárdista pogromon, de sohasem adták fel, és ebben mások mint mi, felvidéki leülepedettek.
Velünk szemben 70 évvel a háború után még mindig a dicső háborús győztesek magatartása érvényesül, vagyis mindent ide-oda semmi alapján, és ha mi tudathasadásos pártképviseletünk nem teszi nyilvánvalóvá a parlamentben, hogy hé, ti akik itt egyedül vagytok otthon, de már a tizenkilencedik században autonómiáért küzdötettek, akkor most minket miért nem illet meg ugyanaz? Juj, de mifelénk az autonómia átokszó, senki se meri a nyelvére venni, szegény Bósza Jánoson kivül.
Egyetlen halvány remény marad Pered, ahol most a halottak napja körül feltámadt a rég halott Népakarat.
Jóba Alajos/Felvidék.ma
