1943. január 12-én – 71 esztendővel ezelőtt – megkezdődött a magyar királyi 2. honvéd hadsereg súlyos véráldozatokkal járó visszavonulása a Don-kanyarból, amelyet a csak a „második magyar hadsereg” „voronyezsi” vagy „doni katasztrófájaként” emlegetünk helytelenül.
Ez a nap a felvidéki magyarság gyásznapja is, hiszen a felvidéki állomáshelyű honvéd alakulatok közül több is a Donnál szenvedett igen érzékeny veszteségeket.
A kassai VIII., a székesfehérvári II. és a miskolci VII. hadtest számos felvidéki csapatteste nyert beosztást az elvonuló hadseregbe, így Kassáról a 23. könnyű hadosztály parancsnoksága és közvetlenei (23. híradószázad, 23. önálló huszárszázad, 23. légvédelmi gépágyús üteg, 23. fogatolt vonatoszlop) a 21. és 51. gyalogezred parancsnokságok, a 21./I-II. zászlóaljak, a 23. fogatolt könnyű tábori tüzérezred, a 22. önálló huszárszázad és a 108. hadtáp-zászlóalj. Losonc helyőrségéből a 23. gyalogezred parancsnoksága, a 23/I. és az 53/I. zászlóaljak, a 21/II. fogatolt közepes tarackos tüzérosztály, Rozsnyóról a 13/I. és 43/I. zászlóaljak, továbbá a tornaljai 13/III. zászlóalj, a rimaszombati 20. önálló huszárszázad, az ipolysági II. légvédelmi tüzérosztály, a lévai 22/III. és 52/III. zászlóaljak, illetőleg a somorjai 46/II. zászlóalj vonult el a keleti hadműveleti területre.
Az 1942-es nyári német offenzívába bevont román és olasz hadseregek is hatalmas veszteségeket szenvedtek, a románok 158 ezer, az olaszok pedig 122 ezer főt vesztettek. Mellettük a mi veszteségeink sem törpülhetnek el, mivel a magyar 2. hadsereg személyi vesztesége hozzávetőlegesen 50 ezer hősi halott, 50 ezer sebesült és 26 ezer hadifogoly volt, nehézfegyverzetének 100%-a pusztult el, teljes anyagi vesztesége közel 70%-os volt, amely összegszerűen 367 millió Pengőt tett ki.
A „felszabadúlástól” a rendszerváltozásig
A második világháborúval foglalkozó magyar hadtörténetírás meglehetősen behatárolt keretek közé szorult az 1989 előtti Magyarországon, mivel háborús részvételünket eleve elítélve, annak okait csakis „osztályharcos” személet alapján lehetett vizsgálni, a magyar hadsereg részvételével elnagyoltan, a hazai ellenállás szerepét pedig túlhangsúlyozva és kiszínezve volt ildomos foglalkozni.
A második Mohácsnak is nevezett doni katasztrófa azonban foglalkoztatta – és ma is foglalkoztatja – a magyar közvéleményt. Levéltári dokumentumokon alapuló, új szemléletet tükrözött Nemeskürthy István 1972-ben megjelent „Requiem egy 
hadseregért” című kötete, amely valóban nagy érdeklődésre tartott számot. Ezen kötet több kiadásban is napvilágot látott, s bár az 1989 előtti rendszer szája íze szerint íródott, mégis volt egy hatalmas jelentősége: először siratta el a magyar 2. hadsereg katonáit.
A magyar közvéleményre jóval elementárisabban hatott Sára Sándor „Krónika” című dokumentumfilm-sorozata, amely a magyar 2. hadsereg Don menti harcairól szólt. A rendező 120 egykori szemtanút szólaltatott meg – a vezérkari tisztektől kezdve egészen a munkaszolgálatosokig – huszonöt részes dokumentumfilmjében, amely először 1983-ban került képernyőre. Mozi változata „Pergőtűz” címmel volt látható, 80 ezer példányban kinyomtatott szövegkönyvét a megjelenés után pár héttel bezúzták. Sára érzékeny témát választott, hiszen majd minden család érintett volt a doni tragédiában, s a magyar 2. hadsereg katonáinak sorsa kibeszéletlen és lezáratlan ügy maradt. A rendszerváltozás után két kiadást is megért, széles körben ismert „Don-kanyar.
A magyar királyi 2. honvéd hadsereg története (1942-1943)” című kötet szerzője, Szabó Péter hadtörténész a következőképp vélekedett a Sára-féle dokumentumfilm fogadtatásáról és hatásáról: „Az akkori politikai vezetés riadalmának egyik nyilvános kiváltó oka az volt, hogy képernyőre kerülhet-e annak bemutatása, hogy egy magyar tizedes és egy orosz – mellesleg kémfeladattal megbízott – tanítónő szerelmesek lesznek egymásba. De más problémák is adódtak.
A Sára Sándorral készített riportok egyikéből azt is megtudhatjuk, hogy a televízió akkori vezetői meglehetősen sokallták a „Krónika” terjedelmét, mondván ilyen sokrészes dokumentumfilm-sorozat még a magyar munkásmozgalom történetéről sem készült. A rendszerváltozást követően már néhányszor – többnyire éjjel – bemutatott monumentális dokumentumfilm-sorozat milliókat késztetett emlékezésre, s önvizsgálatra. A felidézett szomorú események ember-pszichológiai tragikumát és morális tanulságát a rádöbbenés erejével szabadította fel.”
A doni harcok igazi mérlege
Személy szerint azon hadtörténész csoporthoz tartozom, akik vallják, hogy a magyar királyi 2. honvéd hadsereget nem elpusztulni küldték ki a frontra, hanem abból a megfontolásból, hogy az 1938-1941 közötti országgyarapítások német segedelmét valamennyire kompenzálják. Az 1942 januárjában folytatott német-magyar tárgyalásokon jegyezte meg az alábbiakat vitéz Szombathelyi Ferenc vezérezredes, a Honvéd Vezérkar főnöke: „Meg kell gondolni azt is, hogy Magyarország tisztán ideális javakért harcol. Nem keresünk Oroszországban semmit, nem úgy, mint a románok, akik minket állandóan és nyíltan támadással fenyegetnek és véreinket Erdélyben sanyargatják.”
A hadműveleti területre vezényelt magyar 2. hadsereget a lehetőségekhez képest lehető legjobban felszerelték (itt vetem közbe, hogy „papírtalpú bakancsokat” a második világháborúban egyáltalán nem adtak ki a honvédeknek, mivel ezen lábbeli fajta az I. világháborúban volt használatos), az itthon maradt alakulatokat valósággal „levetkőztették”, hogy a kivonuló hadsereget megfelelőképp ellássák.
Ne felejtsük el, hogy a magyar hadiipar – amely hivatalosan 1938-tól kezdhette meg felfejlődését – termelése még nem érte el a kívánt hatásfokot, a németek pedig csak ódzkodva adták át a kért fegyvereket és azok licenceit.
Erdély miatt igencsak feszült volt a román-magyar helyzet, 1942 késő nyarára jelentősen megromlott, s félő volt, hogy határháborúra kerül sor. A magyar hadvezetőség ezért állította le a további utánpótlás kiszállítását a Donhoz, hiszen az itthon maradt seregtesteket kellett felszerelniük, nehogy a románok lerohanják hazánkat, s úgy járjunk, mint 1918-ban. A Magyar Királyság lakosságának közel 20%-a nemzetiségi volt, ezért úgy állították össze a kivonuló alakulatok legénységi állományát, hogy a nemzetiségek is arányosan kivegyék a részüket a hadkötelezettségből – a nemzetiségi katonák többsége csak rosszul bírta a magyar nyelvet, nem bízott meg elöljáróiban, ami odakint a fronton bosszulta meg magát.
A harctéren bebizonyosodott, hogy a honvédek egyenruházata, felszerelése, fegyverzete, kiképzése nem felelt meg a keleti front viszonyainak, mivel elsősorban a kisantant államai ellen készítették fel a magyar hadsereget. Ruházatuk nem védett eléggé a hidegtől, az erősen elhasznált gyalogsági fegyverzet zöme befagyott a nagy hidegben, lőszerellátásuk kritikán aluli volt.
A mélység nélküli védelem, a páncéltörő és a gépfegyverek alacsony darabszáma nem tudott elegendő védelmet nyújtani. A páncéltörő fegyverek java hatástalannak bizonyult a T-34 harckocsikkal szemben, nem tudta azok páncélzatát átütni, legfeljebb csak lánctalpát szakíthatta le. A németektől kapott páncélosok mennyisége és minősége sem érte el a kellő mértéket, mivel páncélvédettség és tűzerő szempontjából is alulmaradtak a szovjet közepes és nehéz harckocsikkal szemben. A katonák ellátása sem volt zökkenőmentes, s mivel az élelmezés német volt, nem volt túlzottan ízletes a fűszerezett ételekhez szokott magyar bakagyomornak.
A honvédek többsége igen ritkán kapott levelet, csomagot hazulról, a beígért felváltás nem érkezett be, szabadságolás kevés volt, így 1942 végére a legénység hangulata eléggé „nyomott” volt. Gondot okozott a gyalogság szinte teljes gépesítetlensége, mivel a szállítójárművek fogatolt szekerek voltak, a lovak alultápláltsága miatt a vonatanyag zöme megsemmisült, sebesültjeiket nem tudták szállítani, a legkritikusabb helyzetben a hadsereg mobilitása úgyszólván a nullára redukálódott.
A visszavonulás idején majdnem végig a szabad ég alatt tartózkodó honvédek egészségi állapota jelentősen leromlott, ez is hozzájárult magas emberveszteségükhöz. Mindezek ellenére megpróbáltak rendezetten visszavonulni erélyes tisztek és altisztek vezetésével, felvenni a kilátástalan harcot az ellenséggel, az időjárási elemekkel és olykor saját szövetségeseikkel. A honvédek harci kedvét a visszavonulás alatt már nem a bolsevizmus elleni küzdelem motiválta, hanem az épségben hazajutás vágya. A legénység és a tisztikar soraiban nagy volt a félelem a fogságba esés következményeitől, ezért többségük utolsó lőszerét magának tette félre, hogy a hadifogságba esés helyett főbe lőhesse magát.
A honvédek doni helytállását első ízben Magyarország kormányzója, vitéz nagybányai Horthy Miklós fogalmazta meg 1943-ban, amikor Adolf Hitler kirohanására reagált Klessheimben: „Hogy a magyar hadsereg hogyan verekedett, azt majd a hadtörténet fogja megállapítani, és meg kell várni majdani történelmi vizsgálódások eredményét, azután lehet végleges ítéletet alkotni (…) Egy hadsereg, amelynek száznegyvenhatezer halottja és harmincezer sebesültje volt, semmi esetre sem viselkedett gyalázatosan.”
A „doni poklot” túlélőkben azonban örök tüske maradt hadseregparancsnokuk hírhedt 1943. január 24-i hadparancsa. 1945 után – de sajnos még mostanában is – vitéz Jány Gusztáv vezérezredes egész hadsereg-parancsnoki tevékenységét ezen „szégyenparancsa” alapján ítélték meg, ezt hozták fel az ellene lefolytatott koncepciós perben, amelynek eredményeként golyó általi halálra ítélték és kivégezték.
Mostanára már ismertté váltak azok a lelki mozgatórugók, amelyek eredményeként a hadseregparancsnok idegösszeroppanást kapott és tehetetlen elkeseredésében megírta hírhedt hadparancsát. Jány vezérezredes, ez az ízig-vérig katonaember később revideálta hadparancsát – többek között az 1943. március 12-i 30. számú hadseregparancs kiadásával –, beosztottai azonban életük végéig magukban hordozták ez ekkor kapott lelki sebeket. Jány Gusztáv jogi rehabilitációjára évtizedekig kellett várni, melyet a Legfelsőbb Bíróság 1993. október 4-én hagyott jóvá.
Mit kerestünk mi a Donnál?
Az elmúlt évtizedekben feltették a kérdést, de még manapság is kérdezik: mit kerestünk a Donnál? Ma is divatos arra hivatkozni, hogy honvédeink nem látták a harc értelmét, „halálra ítélt” hadseregnek katonáinak érezték magukat, nem értették, miért kell német érdekeket szolgálva hazájukat védeni a Donnál? A valóság ezzel szemben az volt, hogy már a vasúti kiszállítás időszakában a tisztek kioktatták a reájuk bízott legénységet: „Minden honvéd Magyarország képviselője.
Nem az orosz nép, hanem a bolsevizmus ellen harcol.” A fennmaradt halványzöld színű tábori levelezőlapok tömkelege is bizonyítja, a honvédek nagyon is tudatában voltak annak, mit keresnek hazájuktól távol. Erre az alföldi „hírös város”, Kecskemét háziezredének, a 7. honvéd gyalogezred paraszti származású katonáinak leveleiből idéznék párat. Raffay György őrvezető 1942. augusztus elején ezt írta haza: „Egész eddigi tapasztalatom szerint a magyar földön élő cigányok szebb és különb életet élnek, mint ezek itt az orosz paradicsomban. Nincs ezeknek se ruhájuk, se ennivalójuk.
A kenyerük vad lóherevirágból készül. Szent állatuk a tehén, vele egy fedél alatt laknak. A sertést nem is ismerik. Annál több itt a tetű és a rüh. Alattomos piszkos nép ez, s ezek akarták meghódítani a kultúrált Európát.” Nyíri László tizedes a következő sorokat küldte haza 1942 őszén: „Igaz és őszinte tapasztalataimmal rá akarok mutatni az orosz kultúrálatlanságára, mely őket az állati színvonalra süllyesztette alá (…) világosan tapasztalható – a mi szemeinknek elképzelhetetlennek hitt – nyomorúság. Minden egyes katona utálattal hasonlítja össze ezt a terrorral sakkban tartott paradicsomot szép Hazánkkal. Nem is tudom, hogy mi 
történne, ha ez a nép széjjel nézhetne odahaza minálunk. Akkor joggal mondhatná, hogy a paradicsomban jár, mert a mi Hazánk az ő országukhoz viszonyítva – minden elfogultság nélkül is írva – paradicsom. (…) Magyarországon van bőségesen minden és sohasem engedhető meg, hogy Hazánkra is hasonló „jólétet” erőszakoljanak rá.”
Zsuzsandor Pál szakaszvezető pedig így zárta sorait: „Nem tudnának annyi kincset adni, amennyiért ezen a földön maradnék.” A hátország is tudta, hová és miért mennek fiai. A búcsúünnepségek szónoklatai is erről tanúskodnak, s az is, hogy gyűjtések sorozata indult el a harcoló honvédek és családjaik támogatására. 1942 őszén a koronázó város, Székesfehérvár polgármestere a következő szavakkal búcsúztatta háziezredük zömét: „A messze Don és Volga partján magyar véreink harcolnak azért, amiért már ezer éve harcol a magyar: a kereszténységért, a Hazáért és a nyugati kultúráért. Ez a mi sorsunk.
A Kárpátok medencéje ütközőpont a Nyugat és Kelet minden harcában. (…) Ezért harcol most a Don és a Volga partján a magyar, odahív titeket is az Isten és a Haza. Odahívja Szent István az ő honvédeit.(…) Isten áldása legyen veletek. A jó Isten áldja és oltalmazza utatokat, küldetéseteket. Idehaza forró imádsággal kísérjük mindennap sorsotokat. Visszavárunk mindnyájatokat a dicsőség mezejéről hősi tettekkel ékesítve. Bizonyosan hisszük és adja meg a mindenható Isten, hogy úgy legyen.”
A második világégés befejezését követően, mintegy 60 esztendő múltán, az egykori Szovjetunió területén hősi halált halt, vagy az ottani hadifogolytáborokban meghalt magyar honvédek, munkaszolgálatosok, hadifoglyok, civilek sírjainak felkutatása, exhumálása és végső nyugalmuk megadása végett született államközi megállapodás a Magyar Köztársaság és az Oroszországi Föderáció, Ukrajna és Moldávia között. Az orosz féllel kötött megállapodásnak köszönhetően két Magyar Központi Katonai Temető jött létre Bolgyirjevka és Rudkinó-Gremjacse mellett, ahol több tízezer honfitársunk nyugszik. Idehaza – a csonka hazában – Pákozd mellett áll a doni emlékkápolna, ahol a Don folyó partjáról 1999. október 31-én hazahozott „ISMERETLEN MAGYAR KATONA” alussza örök álmát.
Azt gondolhatnánk, hogy történelmi számvetésünk megtörtént, mivel a magyar hadtörténetírás már alaposan feltárta a magyar 2. hadsereg történetét, emlékművek hirdetik az „áldozatok” neveit. Sajnos azonban a „bűnös nemzet” szerepét kell játszanunk és a háborús kárpótlás nem jár azoknak, akik megérdemlik, akiknek édesapja, avagy más rokona honvédként áldozta életét a hazáért, jóformán még köszönet sem jár.
A Donnál nem csak honvédek és munkaszolgálatosok tízezrei vesztek oda fizikálisan, de ami még fontosabb, ottmaradt a becsületük is. Hetvenegy esztendeje egyetlen magyar kormánynak sem volt bátorsága ahhoz, hogy erkölcsi kárpótlás gyanánt kimondja azt, amivel sokak lelki sebeire tudna gyógyírt adni: bár a vesztes oldalon álltunk, de nagyapáink becsülettel, hősies módon megállták a helyüket!
Babucs Zoltán, hadtörténész
{iarelatednews articleid=”43342,19624,10701,1303″}
