Az ember a kassai Thália előadásaira évek óta bizony gyomoridegességgel ül be, mert nem tudhatja, milyen előadást fog látni. Milyen merényletet kell kivédenie lelki egyensúlya érdekében. Egressy Zoltán: Portugál c. tragikomédiája viszont egy-kettőre eloszlatja a kételyeket és az ember jóleső érzéssel ül a nézőtéren, nem nyomja a szék, miközben pereg a cselekmény. A szünetben még drukkol egy kicsit, nehogy elrontsák a második részt, de a végén megállapítja, fölöslegesen aggódott.
Ebben az előadásban minden a helyén van. Kivéve a zenét. Egy-kettőre kiderül, a mában. A fiatal színészeknek ugyan még meg kell tanulniuk tisztán és érthetően artikulálniuk minden helyzetben, mert néhány poén a színpadon maradt és a nézőtéren végigkígyózott a kérdés: Mit mondott? Mit mondott? Mit mondott?
A cselekmény Restén, egy Kassához közeli településen játszódik palóc nyelven. Itt az ember kicsit kizökken, mert ebben a faluban nem beszélik ezt a tájszólást, ám végülis ennek nincs jelentősége, hiszen itt egyáltalán nem a resteiekről és viselt dolgaikról van szó. Néhányan ugyan a falu jellegzetes figuráját vélték fölfedezni egy-egy szereplőben. De melyik valamire való faluban nincsenek kocsmatöltelékek és falubolondok? Még a nagypolitikában is akad. Viszont a szlovák szavak belekeverése a magyar beszédbe nagyon fontos tükör. Szembesüljenek csak a nézők igénytelen, kényelmes szóhasználatukkal. A szegegyínszki, obcsanszki, rezeny és társaik kellő figyelmet kaptak. És tapsot is.
A zenét az Omega együttes dalai szolgáltatják. Ezzel csupán annyi a gondunk, hogy időtévesztésbe kergeti a nagyérdeműt. A zene a 60-as, 70-es évekbe kalauzol, ám a történet napjainkban játszódik. Ezt a skizofréniát a nézőnek kell földolgoznia. De miért ne? Ez akár egyfajta kritikának is fölfogható. Ma már nincsenek ilyen zeneszámok. Ezért kell visszanyúlni az „őskorba”.
Ebbe a tespedő faluba, pontosabban annak központi „hírszerző állomására”: a kocsmába, a purgatóriumba érkezik Bece (Nádasdi Péter) Kassáról Portugáliába menet. Ha ránézünk a térképre, világos, útja csakis erre vezethetett. A korcsmában, ki mást találhatna mint a Kocsmárost (Bocsárszky Attila) és leányát Masnit (Lax Judit). Masninak Retek (Madarász Máté) exrendőr és vagány szeretné tenni a szépet, de az nem tart rá igényt a bizalmas előzmények ellenére sem. A kocsmában megjelenik Csipesz (Michal Soltész m. v.) és felesége (Szoták Andrea), akik egy elbűvölően szép, tébláboló párt alkotnak, számos már-már akrobatikus jelenettel tarkítva az előadást, bemutatva az alkoholisták néhány irigylésre méltó tornagyakorlatát.
Szoták Andrea, vagyis Juli utolérhetetlen kocsmai eleganciával tudja egy szuszra meginni a pohár sört, majd megtörli ajkait. Ugyanarra a lábára képes fölvenni két papucsot, hogy még slamposabb legyen és a kerékpárral is mindennek nekimegy, akár a légy az ablaknak. Végül a férjétől ajándékba kapott ezüst cipellőt kellő eleganciával tudja hordani, miután bemutat számos közönségnek tetsző figurát. Egy „restei” paraszt-Vénusz karikatúrája lesz belőle. Kezében és lábán egyszerűen életre kelnek a kellékek. Amikor fölveszi a következő pohár sört, már szinte sóvárogva várjuk a mutatvány megismétlését. Drukkolunk neki.
Tomkó Pál m. v. Sátána nagyon hálás, ám „veszélyes” szerep. Alig szólal meg, inkább a vége felé, de az alkoholista koreográfiájának és pantomimjának minden csínját-bínját ismeri. Illik rá az elhangzó rágalom: „Sátán, miért szaporítod a szót?” Öblögeti szomjas torkát a vörös borokkal és utána utánozhatatlanul kalimpálva harcol a gravitációval, hogy talpon maradjon. Ez nagy nehézségek árán sikerül is neki. Elhisszük, hogy ha a színész málnaszörpöt iszik, az Sátánban fröccsé válik. A víz a színészben borrá válik. Ez a csoda és persze karikatúra. De az életben néha az ember is saját karikatúrájaként viselkedik. Az előadásban mindez ízléssel és minden túlzás nélkül történik.
Sátán mellett, a kocsmában megjelenik a plébános is (Pólos Árpád) s ebből már sejthető, itt világra szóló bonyodalom készül. Nem csalatkozunk, mert a színre beviharzik a démon, Bece Felesége (Varga Lívia) képében. Bece erről akkor szerez tudomást, amikor éppen Masnival enyeleg a tó partján. A féltékeny Retek hozza neki az örömhírt. Ami persze csak a hírhozónak az. Hiába, a legszebb öröm a káröröm. Kocsis Józsefnek m. v. Bittner szerepében csak a villámhárító hulla fikarcnyi szerepe jut.
Fölöslegesen érzünk késztetést rá, hogy a történetet elmeséljük. Nem tesszük, mert nem kívánjuk lelőni a poénokat. Kiszámítható letargia mentén kanyarog a történet, de ez a szomorú bája.
A szerző, Forgács Miklós dramaturg, Dudás Péter rendező és a mozgásra ügyelő Kántor Kata mindent megtettek azért, hogy az előadás egy kerek egész legyen, mindenfajta fennakadás nélkül gördüljön a végkifejletig és közben a kellékek játszanak. Remek ötletek helyzetkomikuma fűszerezi az előadást. Az előadás olajozottan pörög.
A szöveg persze a miliőhöz illeszkedik. Röpködnek az övön aluli kifejezések és bizonyos sajátos intim tevékenységre buzdító felkérések, mintha enélkül az emberiség nem szaporodna. Igaz, az európai ember ebben a versenyben nagyon lemaradt. Ám a kocsma szellemileg áporodott és kilátástalan légköréhez ez elválaszthatatlanul hozzátartozik. Ezért a darabot nem ajánlják 12 éven aluliaknak.
Lax Judit játéka megnyerően eszköztelen. Belülről építkezik, akár a többiek. A bizalmatlan, majd szerelmes, végül csalódott lány fájdalmát minden túlzás, tülekedés nélkül adja ajándékba a nézőnek. Pedig ekkor már nem tesz semmit, csak néz. A „semmibe”. Ettől kap mélységet az előadás. Nádasdi Péter Becéje kellően rezignált és cinikus, no meg kan. Azt vallja, az a bolond, akinek van valakije. Megvan önmagával. Ez persze már a nihil, dehát mindenütt jó, de a legjobb sehol. A pokol: a seol.
Egy kis kaland miatt nincs lelkiismeret furdalása, miért venné emberszámba a másikat, ha ő sem tekinti annak önmagát. Unja feleségét, a világot és talán saját magát is. Portugáliába menne a fene nagy jólétből, mert nyilván úgy érzi, a felesége kilóra megvette. Közben azért mindezt mosollyal leplezi. Varga Lívia Felesége tudatában van anyagi előnyeinek és női varázsának. De csődöt mond, amit néhány konyak után sem ért meg. Szikrázik s a végzet asszonya elviharzik és elhajt a BMW-éjével, akár a részeges Rezes-lány. Pólos plébánosa nem egy Csaba testvéri alkat. Rezignált, elbizonytalanodott ember, aki életbevágóan fontos helyzetben sem képes, vagy nem mer világos tanácsot adni.
A mindennapok egymásutánja lerántotta báránykái szintjére. Már nem szellemi vezető, csak gyáván hunyorog. A nagy kérdések már nem érdeklik. De a rákos betegnek adott utolsó kenet után megmozdul benne valami. Ám ezt nem kell csukott szemmel eljátszani, mert ez tőle alkatilag idegen gesztus. Bocsárszky kocsmárosa elégedett szakmájával, de aggódó apa. Jóakaratú beavatkozásával azonban felgyorsítja az eseményeket, de erről fogalma sincs. S mindezt könnyed természetességgel „közli” közönségével. Az ő játéka is belülről fakadó természetesség.
A színészek láthatóan otthon vannak a restei kilátástalanság kocsmájában és azért is, mert alkatilag a megfelelő szerepbőrbe bújhattak. Ki tudja, a szerep találta meg őket, vagy ők keresték sör után szomjúhozva azt? Ebben a kicsit kopott és bizonytalan világvége-hangulatban végülis jól érzik magukat. Egyesek lebegnek. A szesz a felhajtóerő. Kocsma az egész világ! – kiálthatnánk föl, ha ez nem zavarná meg az előadást.
Külön kell szólnunk a fiatal Dudás Bálint m. v. díszletéről. A tehetséges fiatalember a rendező fia. A kocsma fölött tornyosul a falu, legfölül a templommal. Ódon házak, csak az egyik bántóan modern kocka, mely a kocsmai bárpult fölött székel. Az ember csak találgathat, a korcsmáros építette busás bevételéből? Ez a díszlet kicsit rátenyerel a színpadra és a nézőtérre, ám a színészek vérbő, fegyelmezett játéka ezt szépen a helyére szorítja. A háttér „égboltja” fekete. Az elején azt hittem, este van, mert az ülésemre az egyik reflektor is rávilágított, akár a telihold. Ám rájöttem, a falu fölött valóban a reménytelenség éjszakája fenekedik, mert még a plébános sem képes kiirtani azt. Ezért okkal sötét a háttér, akár a szerepek sivár, egysíkú életszemlélete, elvágyódása. Budapestre vagy Portugáliába, de leginkább Alkohóliába.
Azt eláruljuk, nincs happyend, ahogy vígjátékok esetében szinte kötelező, de ez így van jól, hiszen egyben mikrotragédiába rándul a történet. Az egyik ember visszaél a másik tiszta érzelmeivel. Mindennapi eset. Lax Juditnak köszönhetően ez egyértelművé válik. Masni nem tehet semmit. A semmibe nézésével hangtalanul vádol. Minket is, az Isten állatkertjének lakóit.
Még néhány remek ötlet és az előadás véget ér. A közönség önfeledten tapsol. Van min elgondolkoznunk, van mit hazavinnünk, hogy megforgassuk ellustult agyunkban.
A bemutatóra február 13-án került sor. Megnézhetik még február 21-én, március 13-án, 18-án és 19-én.
Balassa Zoltán, Felvidék.ma