A napokban több olyan dokumentumot is kaptam, melyeket némely körök bizonyára, a legszívesebben megsemmisítenének. Az egyik megsárgult dokumentum a salgótarjáni zsidó testvéreink gettósításairól szól. Nem az a tény a felháborító, hogy csak tilalmakat tartalmaz: a részükre kijelölt területen lakhattak, a fő utcán nem közlekedhettek. Ami még aljasabb, hogy akik segíteni akartak, – mert voltak ilyenek! – azok sem tehették meg: „A zsidók által lakott utcákon nem-zsidók nem közlekedhetnek, a zárt területre be nem léphetnek. Akik ezt megszegik, 100 pengőig terjedhetően pénzbüntetéssel büntethetők.”
A második dokumentum Dr. Koltai Ernő úrnak szól, Losonc város polgármesterének. Tárgya a zsidók gettósítása, Losoncon. A dokumentum eredeti német példánya nem jutott kezembe, csak annak magyar fordítása, ami egy tipikus ukáz a németek részéről.
1944. március 19-én, a „Margaréta” hadművelettel, a nácik megszálltak Magyarországot, s ezzel az ország elvesztette fügétlenségét. Történelmében nem először. A német bevonulással szemben az ország semmi ellenállást nem tanúsít, ami a honvédtisztikar nagyrészének nácibarát szellemét tekintve, eleve kizárt volt. A megszállás eredményeként Magyarország megmaradt önállóságát is elvesztette, polgárait gyakorlatilag foglyul ejtették, a németek korlátlanul érvényesíthették akaratukat, úgy a külpolitikában, mint a magyar belügyekben. A megszállók minden stratégiailag fontosságú pontot kezükbe vettek, a városokban megjelent az idegen katonaság, elsősorban azok az SS alakulatok, amelyeket legtöbbször az SS-be besorozott magyarországi, vagy délvidéki svábokból állítottak össze. Március 19-e után fokozódott az ország kirablása is, Németország hadikölcsön címén, szinte korlátozás nélkül szállította el a számára szükséges élelmiszert és nyersanyagokat.
Az ország teljhatalmú biztosa Edmund Veesenmayer lett: a Szövetségesek és Tengelyhatalmak között két éven át hintapolitikát folytató Kállay Miklóst és kormányát menesztették. A volt berlini követ, Sztójay Döme vezetésével az idegen érdekeket mindenben kiszolgáló kormányt állítottak az ország élére. A Magyarországra érkező Adolf Eichmann irányításával megkezdték a zsidó kérdés végső megoldásának előkészületeit.
Magyarország volt az egyedüli német szövetséges, amely ezt korábban nem volt hajlandó megtenni, ‒ ami egy olyan történelmi tény, amelyet nem lehet megkerülni! Különös, hogy 1938 és 1942 között a magyar kormány és a parlament minden külső kényszer nélkül hozza meg a jogfosztó zsidótörvényeket, 1941 júniusában minden német nyomás nélkül, „jószántából” lépett hadba a Szovjetunió ellen. De a „zsidókérdés” végső megoldásában, egészen az ország német megszállásáig, mégsem volt hajlandó a németekkel együttműködni!
1944. március 19-t követően a magyar közigazgatást a német hatóságoknak rendelték alá, és elrendelték a zsidók gettósítását, illetve, a deportálások előkészítését. Három hét múlva a zsidó magyaroknak ki kellett tűzniük mellükre a sárga csillagot. A Németországból irányított, jól működő belső hálózatuk eredményeképpen, minden fel volt térképezve, a náciknak nem tetsző személyek tömeges letartóztatása és deportálása villámgyorsan megtörtént.
A bémeteknek pontos nyilvántartásuk volt a zsidó magyarokról is. A szégyenünk az, hogy 440 ezer zsidó származású magyar állampolgár halálba deportálását(Lea Rosh és Ernst Jäckel adata) az ország lakossága látszólag közönnyel vette tudomásul. A csendőrség és közigazgatás együttműködése gyors, szokatlanul gördülékeny és túlbuzgó volt. A nyár elején már több magyar város azzal dicsekedett, hogy “ judenfrei”, azaz zsidómentes. Deportálások 1944 május 15 és julius 10 között zajlottak le, Budapest kivételével, Magyarország „ zsidómentes” lett.
Minden jó érzésű, keresztény magyarnak fáj az, amit zsidó testvéreinkkel szemben elmulasztottunk. Nehéz történelmünk ismeretében sincs erre a kollektív magatartásra mentség. A nemzet öngyilkossági hajlamának szörnyű bizonyítéka az, ahogy halálba küldtük hazánk hű polgárait. Mint ahogy kicsivel később a sváb magyarok kényszer-kitelepítését, „málenkíj robot”-ba hurcolását, vagy a környező „törpe nemzetecskék” (Ady Endre kifejezése) részéről a magyar lakosság elüldözését, tömeges legyilkolását az ott elö németekkel (svábokkal) is közönnyel vettük tudomásul. Nehéz kimondani, de ha ezek a fájdalmas igazságok az eszünkbe jutnak, nem jó magyarnak lenni. Csak most érezzük igazán Tompa Mihály megrázó soraiban a keserű igazságot: „…pusztulunk, veszünk, Mint oldott kéve, széthull nemzetünk…!”
A kérdés bennem mindig visszatér, vajon meg lehetett volna valamit változtatni? Volt más lehetőségünk, mint a kollektív közöny takaróját a fejünkre húzva, hátat fordítani ennyi ártatlan ember és gyermek – tudatlanságból, közömbösségből, vagy nyereségvágyból – elkövetett elpusztításának? Volt lehetősége az ellenállásnak egy olyan, Magyarországnak nevezett, gigantikus koncentrációs táborban, amelynek krematóriumai az országtól több száz kilométerre füstöltek?
Nem a hivatalos antiszemita szövegekből kell kiindulni, és nem is a „pöbelvolk”-ból (sajnos, oda nemcsak a csőcselék tartozott, de a közéjük állt magyar középosztály koncra éhes része is), amely alig várta, hogy az elhagyott zsidók lakásait kifoszthassa.
Voltak az emberhez méltó válasznak szép és nemes példái is. Csak saját családomból indulhatok ki: cukrászmester nagyapám nem engedte Steinbeck Mátyást elvitetni. Ő erről soha nem beszélt, csak „Matyi“, aki a temetésén megsiratta a „főnök urat”. Árva zsidó fiú volt, aki nagyapámat apjának tekintette.
A magyar nép nem örült a német megszállásnak, Wolf Lajos, a késöbbi evangélikus püspök (1945. szeptember 27-töl) március 19-én tiltakozva a német megszállás ellen, Ordassra változtatta a nevét. Megalkuvást nem ismerő, mélyen humánus személyiségével a kommunista rezsim sem boldogult. Ősi cipszer família sarja, akik évszázadokon keresztül hűek voltak Magyarországhoz. Késöbb résztvállat Budapesten számos zsidó tesvér bujtatásában és megmentésében.A német megszállás napjátol kezdve, Tolna es Baranya megyei németfalvakban minden Istentisztelet végén a magyart himnuszt játszák!
Méltatlanul merül feledésbe Alapy Gáspár, komáromi polgármester emléke, akinek mondása szállóigévé vált: „Én esküt tettem rá, hogy minden polgár ügyét egyformán szolgálom” – és városában megtagadta polgártársai deportálását. 1944. október 17-én zsidó-pártolás vádjával a nyilasok letartóztatták, és zsidó polgártársaival együtt zárták marhavagonba, amelynek végállomása Dachau volt. Ott, mint az 136708-as számú fogoly halt mártírhalált 1945. február 5-én, 65 éves korában. Áldott az emléke! Komáromban őrzik emlékét, utcát neveztek el róla.
Diákéveimből a fülemben csengenek a meghökkentő szavak: „nekem nincsenek nagyszüleim, mert deportáltak őket”. Ez koncentrációs tábort jelentett, Németországban és Ausztriában, vagy a Szovjetunióban.
A II. világháborúval foglalkozó könyvek, beleértve a holokausztot is, ma a reneszánszukat élik. Számomra az egyik legmegdöbbentőbb és egyben autentikus Lea Rosh és Ernst Jäckel könyve, Paul Celan versének szavaival: „Der Tod ist ein Meister aus Deutschland.” Ezt az a költő írta, aki a német kultúra és nyelv szeretetében nőtt fel, és akinek a szüleit koncentrációs táborba hurcolták.
A másik fontos forrásom volt Christian Gerlach és Götz Aly közösen írt „Das letzte Kapitel” című könyve, amely magyarul is megjelent (Az utolsó fejezet, a magyar zsidók legyilkolása 1944-45. Noran Kiadó 2005). Ez a könyv a magyarországi zsidóság deportálásával foglalkozik. Meggyőződésem, hogy a magyar holokausztról objektíven csak külföldi szerző írhat. Hangsúlyozom, nem vádlóan, hanem objektíven!
A szerzők szerint, már 1943-ban mutatkoztak jelei, hogy a nácik a front közeledtével meg fogják szállni Magyarországot. Ezt Veesenmayer vallomása is megerősítette. Ráerőszakolt szerződéssel, a magyar állam, március közepétől, minden hónapban 200 millió pengőt volt köteles fizetni a megszállóknak! Ezt az összeget a Sztójay kormány az elkobzott zsidó vagyon magyaroknak történt eladásából, „magyarosításából” fedezte! Vagyis, a zsidók értékeit a németek nem vitték ki, mint azt más megszállt országban tették, hanem miután a magyarok elkótyavetyélték egymás között, az így beszedett pénzből fizettük a hadisarcot.
Az idézett könyv 2002-es kiadását követő sajtóvisszhang és az eladott példányok számát illető siker hatására, Aly most már egyedül írta meg annak folytatást is, Hitler népállama címen. Ebben választ keres arra, hogy a németek többsége miért tartott ki a legvégsőkig Hitler és a Harmadik Birodalom mellett. A két könyv hatalmas anyagot dolgozott fel. Ami számunkra érdekes és elgondolkoztató, hogy a két könyv Horthyt nem negatívan ítéli meg, sőt, kiemeli, hogy követelte a deportálások megszüntetését, miután a pápa, Roosevelt amerikai elnök es a svéd király is tiltakozott. Nem hiszem, hogy a rendelkezésre álló dokumentumokat tévesen interpretálták volna.
A nyilas párt hatalomra kerülésével (1944. Október 15.-en elszabadult a pokol. A nácik Magyarország megszállásakor még hittek a háború megnyerésében, de Románia kiválásával ez a remény teljességében szertefoszlott. Az addig védett budapesti zsidókat is deportálni akarták, illetve, hajtották maguk előtt nyugatra. Ez tették az egyetemistákkal és a leszerelt gyárakkal is. 1945 márciusában Toppe tábornok, aki a német déli hadsereg parancsnoka, Csurgón megtizedelné a teljesen kilátástalan harc parancsát megtagadó magyar és német (!) katonákat (Márk Bertalan közlése,késöbb a Pécsi Pedagógiai Föiskola föigazgatója).
A kihallgatások során Veesenmayer Eichmannt (a legbrutálisabb végrehajtót!) tolta előtérbe mint főbűnöst, holott ő szervezett meg mindent, sőt, már 1943-ban Magyarország megszállásának tervein dolgozott. A kihallgatásaikon saját tettüket mindketten bagatellizálták!
Zsidók rejtegetésért halálbüntetés járt. Ilyen ítéletek pedig voltak (pl.id. Breuer György gazdasagi igazgató esete Brennbergbányán, amikor Vajk (Weisz) Arturt és még két barátját rejtette el), mégpedig számosan! Az ítéletek egy részének végrehajtására már nem volt idő. A brutalitásra jellemző, hogy közel 200 magyar zsidót 1945. március 24-röl 25-ére virradó éjjelre löttek tarkon a Burgenlandban Rechnitz (Rohonc) városában a nácik.
A 70 évvel ezelőtti eseményeket nem tudjuk meg nem történtté tenni! De tartozunk a zsidó magyaroknak és minden más magyarnak annyival, hogy lelkiismeretünket végre megvizsgáljuk, önmagunkkal szembenézzünk, és jó keresztényekhez méltón, bűnbánatot tartsunk! Tudnunk kell mindent a holokausztról, és soha nem szabad elfelejtenünk az áldozatok emlékét! Mert megbocsátani lehet, de felejteni nem! Ilyen értelemben a történelem valóban „az élet tanítómestere”. Ha nem beszélünk róla, akkor a mártírok halála hiába volt, s a szörnyűségek ismét megtörténhetnek. Aki nem ismeri a történelmet, az elkövetheti a múltnak ugyanazokat a hibáit és bűneit, amelyeket pedig jobb volna elkerülnie.
1944. március 19-én a német megszállás hazánkban nem csak a zsidó, hanem minden más vallású, fajú vagy nemzetiségű magyar embert védtelenné és kiszolgáltatottá, a nagyhatalmak játékszerévé tett. Kiszolgáltatottságunk az oroszok kivonulásáig, pontosabban, az első szabad választásokig (1990. április 08) tartott. Vagyis, 1944-től 1990-ig kívülről mondták meg nekünk, hogy mi volt a történelmünk, s hogy mi a dolgunk a világpolitikában! Ezért van ma káosz a fejekben. Több generáció is felnőtt, akiknek nincs reális tudása a erről a korszakról. A történészek dolga ezt tisztázni, értékelni, nem a mai, ilyen-olyan képzettségű, de mindenképpen elfogult magyar politikusoké. Ha dolgozatommal vállalom ezt a nem könnyű feladatot, azt csak úgy és azért teszem, mert már éltem akkor, láttam az emberi gőg és gonoszság tombolását, a kiszolgáltatottak nyomorúságát. Eközben érzelmileg mindig az elesettek, a kiszolgáltatottak és megalázottak oldalán álltam.
Hasonlóan a német parlamenthez, az volna a leghelyesebb, ha ezen a napon,a holokauszt magyarországi emléknapján, Dr. h.c.Schweitzer József nyugalma-zot főrabbi úr tartana egy megemlékező beszédet a magyar Országgyülésben Az Ö személye garancia arra, hogy igenis van és kell zsidó-keresztény megértés!
Makovitzky József (Heidelberg), Felvidék.ma
